Ismereteink nagy részét másoktól szerezzük. Ha kizárólag a saját tapasztalatainkra kellene hagyatkoznunk, a világról alkotott tudásunk információmorzsák összefüggéstelen halmazává zsugorodna. A tudás társadalmi természetű: mi, emberek együttes erővel hozzuk létre. Felhalmozzuk és továbbadjuk. Senki sem tudhat mindent, emiatt kénytelen vagyunk megbízni abban, amit mások állítanak. Így aztán az is előfordulhat, hogy az álhíreket, a hazugságokat és a propagandát is elhisszük. Az igazság kiderítése tehát olyan feladat, amelyben a közösségre kell támaszkodnunk. Vajon milyen szerepet játszik ebben a média, és mi az iskola feladata? Tanulható-e a kritikus gondolkodás és a forráskritika? Léteznek-e alternatív tények?
Ezek a kérdések nemcsak a mindennapi életünkben, de a jól működő demokrácia szempontjából is fontosak. A szerző megkísérel választ adni rájuk, miközben meghatározza a tudás fogalmát, valamint górcső alá veszi a tény- és tudásrezisztencia okait és következményeit. Bemutatja azokat a pszichés mechanizmusokat, amelyek gátolják a tudásszerzést, és arra is rávilágít, hogyan lehet kiküszöbölni őket.
Åsa Wikforss, svéd filozófus 1961-ben született Göteborgban. 2008 óta a Stockholmi Egyetem professzora teoretikus filozófia szakon, 2019-től pedig a svéd Királyi Tudományos Akadémia tagja. Fő kutatási területe a nyelvfilozófia és az elmefilozófia.
Åsa Wikforss: Alternatív tények - A tudás és ellenségei (részlet)
Félretájékoztatás az autoriter államban
Az a baj az álhírekkel, hogy aláaknázzák az embereknek a korrekt hírekbe vetett hitét. Ha a minket elérő információk közül sok hamis, akkor mit higgyünk? Meg lehet bízni bárkiben? Léteznek egyáltalán objektív források? Ez a hatás jól ismert, és a tekintélyelvű állam propagandájának sajátja: zavart kelteni és aláaknázni az értelembe vetett hitet. Az a cél, hogy az állampolgárok feladják, ne gondolkodjanak önállóan, és a vezetőnek higgyenek. Fontos különbség van a racionalitást kihasználó félretájékoztatás (például elhitetik velünk, hogy nincs tudományos konszenzus) és a racionalitást aláaknázni akaró félretájékoztatás között.
Mindkét esetben manipulációról van szó, de az a fajtája, amelynek célja, hogy kihúzza a lábunk alól a talajt, és megfosszon az önálló gondolkodás képességétől, veszélyesebb.
Persze nem csak az autoriter államok folytatnak propagandát. Ha propagandáról beszélünk, egy bizonyos céllal terjesztett, hamis vagy megtévesztő információkra gondolunk. A cél általában politikai, de a bevett definíció szerint más is lehet, például kereskedelmi. Ezért a reklám is a propaganda egy formája. Szokták mondani, hogy az információ sosem semleges. A svéd Társadalomvédelmi és Készenléti Hatóságnál például a következőt lehet olvasni a forráskritikáról: „Az információ sosem teljesen semleges, többnyire az a célja, hogy valamilyen módon befolyásolja a befogadót. Ez azt jelenti, hogy az információ minden befogadójának szüksége van forráskritikai »szűrőre« az őt elérő információval szemben.” Érthető, miért emeli ki a hatóság, hogy az információ célja a befolyásolás, de azzal a kijelentéssel, hogy az információ sosem semleges, csínján kell bánni. Különben azt kockáztatjuk, hogy aláaknázzuk a propaganda és a másfajta kommunikáció között húzódó határt.
A nyelvfilozófusok azt mondják, hogy egy kijelentés sok különböző célhoz kötődő beszédaktust magában foglalhat. Tegyük fel, azt állítom, hogy van sör a hűtőben! Az elsődleges célom, hogy egy bizonyos tartalommal rendelkező szavakat ejtsek ki (van sör a hűtőben). De a kijelentésemnek az is célja, hogy elhitessem veled, van sör a hűtőben, méghozzá azért, hogy tudást adjak át neked (azt, hogy van sör a hűtőben). Ezenkívül annak is oka van, hogy átadtam neked ezt a tudást. Lehet, hogy azt akarom, hogy igyál belőle, vagy hogy ne vegyél többet, amikor boltba mész. Ez utóbbi célok nem részei az állításnak mint olyannak, és esetenként változnak. A filozófusok ezért „közvetett beszédaktusnak” nevezik őket. Nehéz elképzelni, hogy a hétköznapi életben valaki közvetett cél nélkül tesz egy ilyen kijelentést. Máskülönben mi a csudáért akarnám elhitetni veled, hogy van sör a hűtőben? De az, hogy a beszédaktusok rendes körülmények között közvetett célt tartalmaznak, nem jelenti azt, hogy nincs „semleges információ”, és elvben minden egyféle propaganda. Ha az állításom komoly, az a célom, hogy elhitessem veled, amit én is hiszek, és hogy jó okom van hinni, amit állítok. Aki propagandát folytat, annak nem ilyen céljai vannak: a propagandista célja az, hogy elhitessen a befogadóval egy bizonyos üzenetet, teljesen függetlenül attól, hogy az igaz vagy megalapozott-e. Nem érvelni akar, hanem manipulálni, előszeretettel penget érzelmi húrokat és használ hatásos képeket. A propagandista beszédaktusa manipulatív kijelentés, amelynek a közvetett célja a legfontosabb, például rá akar venni, hogy a pártja jelöltjére szavazz, vagy a cége mosóporát vásárold.
A filozófusok tanulmányozták a tekintélyelvű állam propagandáját. Az egyik legismertebb a német Hannah Arendt (1906–1975), aki fiatalkorában olyan nagy mesterektől tanult, mint Martin Heidegger és Edmund Husserl. Mivel zsidó volt, el kellett menekülnie Németországból – először Franciaországba, aztán az Egyesült Államokba ment, ahol egy fontos filozófusokból és politikai gondolkodókból álló csoport tagja lett New Yorkban. A híres A totalitarizmus gyökere című könyvében a totalitárius állam feltételeit vizsgálja, és többek között a hazugság szerepét tárgyalja. Miért hazudnak a totalitárius vezetők megállás nélkül? Arendt azt mondja, hogy amikor egy vezető hazudik, és azt követeli az alárendeltjeitől, hogy ismételjék el ezt a hazugságot, akkor a hatalmát gyakorolja felettük. Ez azt kívánja tőlük, hogy feladják az integritásukat, és lojalitást mutassanak a vezető iránt. A szégyen és a cinkosság a vezetőhöz láncolja őket. Mivel Sean Spicer és Kellyanne Conway kénytelen volt nyilvánosan és szinte napi rendszerességgel megismételni és megvédeni Trump hamis állításait, egyre szorosabban kötődtek hozzá, és a tehetetlenségükről tettek bizonyságot.
Arendt szerint a hazugság másik fontos funkciója a tekintélyelvű társadalomban, hogy aláaknázza az állampolgárok igazságba és racionalitásba vetett hitét.
A folyamatos hazudozás hatása nem az, hogy igaznak veszik a hamisat, és hazugságnak az igazat, hanem hogy elveszítik a tájékozódási képességüket a világban. A jó okok, a megbízható források, az érvényes érvek, vagyis mindaz, ami a tudáshoz és a cselekvéshez szükséges, szétfoszlik. Ezt a jelenséget gaslightingnak hívják az 1938-as Gas Light (Gázláng) című darab után (Ingrid Bergman főszereplésével filmesítették meg 1944-ben), amelyben egy férfi elhiteti a feleségével, hogy megőrült. Apró változtatásokat eszközöl a környezetében, és meggyőzi, hogy nem a környezete változott meg, hanem ő téved, mire a nő szép lassan elveszíti a saját ép eszébe vetett hitét. Az utolsó csepp a pohárban, amikor meggyőzi, hogy a gázlámpák nem világítanak halványabban a házban. Ahogy már hangsúlyoztam, a hétköznapokban az érzékszerveink jelentik a tudás egyik kulcsfontosságú forrását. Akit meggyőznek arról, hogy már a saját érzékszerveinek sem hihet, valószínűleg egykettőre elveszíti a valóságérzékét.
2016 decemberében a tiniknek szóló Teen Vogue magazin egy olyan, Trumpról írt érdekes elemzéssel lepte meg a világot, amely gyorsan terjedni kezdett: a 2016-os elnökválasztáskor Trump gaslighting segítségével manipulálta az amerikaiakat. A kampány alatt önellentmondásba keveredett, megállás nélkül hazudott, és az őt ért kritikákat addig csűrte-csavarta, amíg azt a látszatot nem sikerült keltenie, hogy rágalomhadjárat áldozata. A sajtó tehetetlenül állt az eset előtt, és nem tudta, hogyan kezelje Trumpnak az igazsággal szemben tanúsított gátlástalan magatartását. Az újságírók azt mondták, hogy azt hitték, velük van a baj, biztosan rosszul hallottak vagy félreértettek valamit.
A legcinikusabb értelmezése a Fehér Házban zajló eseményeknek, hogy a hamis és alaptalan állítások terjesztése tudatos stratégia volt,
ahogy az az autoriter államokban lenni szokott. Elsősorban nem azért terjesztik őket, hogy az emberek elhiggyék ezt vagy azt a valótlanságot, hanem azért, hogy elveszítsék az azon képességükbe vetett hitet, hogy meg tudják ítélni, mi igaz, és mi hamis, és egész egyszerűen a vezetőnek higgyenek. Az egyik nap Trump kitweetel valamit, a másik nap letagadja, pedig bárki láthatja. Egy átlagos hazudozó nem így viselkedik. Így az viselkedik, akinek valami célja van a hazugsággal: hogy kételkedjünk az értelemben és az objektív igazságokban. Amikor a média kérdőre vonta Trumpot, az autoriter vezető attitűdjét vette fel. David Muir műsorvezető az ABC World News Tonight című híradóban azt kérte tőle, hogy bizonyítsa be, hogy milliók szavaztak törvénytelenül Clintonra. Ő azonban nem ismerte el, hogy nincsenek bizonyítékai, hanem azt válaszolta: „Tudja, mi a lényeg? Milliók értenek egyet velem, amikor ezt mondom.” Ugyanígy reagált akkor is, amikor a Time Magazine helyezte nyomás alá egy interjú során: „Az ország hisz nekem.” Nem az számít, van-e bizonyítéka az állításaira, hanem az, hogy az emberek hisznek neki.
Sajnos abban igaza volt, hogy az ország hisz neki. Egy 2017. február 8-i felmérés szerint a nyilvántartott választók 49%-a (a republikánusok 90%-a) hitt Trumpnak, míg a hírmédiának csak 38% (a republikánusok 9%-a).
Ezért fennáll annak a veszélye, hogy átsiklunk valami fontos dolog felett, ha Trumpot hazugnak vagy kamuzónak nevezzük. Lehet, hogy sokkal rosszabb a helyzet. Jason Stanley, a Yale filozófiaprofesszora szerint Trump célja megegyezett az autoriter vezetőkével: a valóság újraértelmezésével akarta a hatalmát kifejezésre juttatni. Törvény nélküli országnak akarta beállítani az Egyesült Államokat, amelyet a feketék és a bevándorlók tönkretettek, és csak egy erős ember menthet meg. Sokan megjegyezték már, hogy Trumpnak autoriter hajlamai vannak, többek között úgy támadta a bíróságokat és a médiát, ahogy azt egy tekintélyelvű államban szokás. 2017. február 17-én kitweetelte, hogy a „hamis média” (közöttük a The New York Times, a CNN és az NBC) nem az ő ellensége, hanem az amerikai népé. Addig ellenzéki pártnak nevezte a médiát, de a február 17-i kijelentését sokan úgy értékelték, hogy ezúttal egy lépéssel tovább ment. Carl Bernstein, a Watergate-botrányt leleplező egyik újságíró szerint Trump állítása autoriter attitűdöt fejez ki, és azt mutatja, hogy nem érti a sajtó demokratikus társadalomban betöltött szerepét. Timothy Snyder történész azt írja, hogy az elnök és a segítői szándékosan le akarják rombolni az amerikaiak realitásérzékét. Trump kormányzata a fasisztákhoz hasonlóan rájött, hogy az igazság feloldása fontos fegyver rezsimváltáskor. Amikor Trump a „nép ellenségeinek” nevezi az újságírókat, Sztálint idézi. A tényeken túli világ (amikor már nem hisznek a tényekben), írja Snyder, prefasizmus.
Egy tekintélyelvű társadalomban a hatalommal szemben nem az ellenpropaganda a leghatékonyabb fegyver, hanem a bizonyítékokba, az objektív igazságokba és a tényekbe vetett szilárd hit.
Ahogy azt a második fejezetben mondtam, pontosan ezért olyan veszélyes a posztmodern igazságtagadása. Ez a zsarnok malmára hajtja a vizet.
Orwell 1984-ében Winston, a főhős azt írja a naplójába, hogy „a szabadság az, ha szabadságunkban áll kimondani, hogy kettő meg kettő négy”. Nem azért, mert ez érdekes matematikai tény, hanem mert tény, objektív igazság, amely fölött a rezsimnek nincs hatalma. Amikor letartóztatják, elektrosokkot is alkalmaznak, hogy rávegyék ennek az alapvető ténynek a megtagadására. Amikor végül a kibírhatatlan fájdalom hatására „ötöt” válaszol, a kínzója nem hisz neki: „Hazudsz. Még mindig azt gondolod, hogy négy.” Winston ordít a fájdalomtól:
„Négy! Öt! Négy! Ahányat akarsz.” Elérték a célt, már nem érdekli az igazság. Ezt Arendt is egyértelműen megfogalmazza. A zsarnokok, írja, félnek az igazságtól, mert az olyan erőt képvisel, amelyre nem lehet monopóliumuk. 2017 tavaszán megjelent egy interjú a The New York Timesban Ljudmila Mihajlovna Alekszejevával (1927–2018), aki még a szovjet időkben disszidált a hazájából. Az Aktuális események krónikája című fontos illegális lap egyik alapítója volt. Az újság elsődleges célja abban állt, hogy szárazon és tárgyilagosan tudósítson a puszta tényekről. Ha tévedés csúszott bele, a következő számban azonnal helyesbítettek. Ennél radikálisabb már nem is lehetett volna. Alekszejeva azt vallotta a lapnál végzett munkájáról, hogy az valami visszafordíthatatlan volt, egyféle erkölcsi megtisztulás.
Ezt nem szabad elfelejtenünk. Az autoriter államban az objektív igazságokba vetett hit radikális dolog. Aki feladja ezt a hitet, lemonda legfontosabb eszközről, amellyel a dogmatizmus és a vak tekintélyhit ellen harcolhat. Ahogy a második fejezetben mondtam, az összefüggés fordítottnak tűnhet: az objektív igazságokba vetett hit konzervatív és dogmatikus. De ez tévedés, és veszélyes is. Erre a kérdésre még visszatérek az utolsó két fejezetben.
