A Zsálya és a mélyvölgyi utazás című kötet a Zsálya hercegnő és az öregnek hitt herceg folytatása, mely ezúttal a 9 év feletti gyerekeknek. Az érzékenyen megírt meseregény betegségről, küzdelemről és gyógyulásról szól Szimonidesz Hajnalka gyönyörű illusztrációival. Kiss Judit Ágnes erőt és reményt adó varázsmeséje úgy beszél a gyerekeknek a gyógyulásról, hogy közben nem tagadja le a betegséggel járó nehézségeket sem. Ezúttal Zsálya az, aki segítségre szorul: meg kell találnia a gyógyulás virágát, különben nagy baj lesz. Aldo herceg és Zsálya együtt indulnak a virág keresésére, é az előző kötetben megismert barátai egy darabon hűségesen kísérik, de a mélyvölgyi utazásnak mindenki csak egyedül vághat neki… Azonban ahogy a könyvből kiderül: “Mélyvölgy nem egy hely, hanem az utazás módja.”
A komoly hangvételű könyv nehéz témát dolgoz fel, így együtt olvasásra, közös beszélgetések elindításhoz is ajánljuk, valamint Zsálya utazása erőt adhat a különleges élethelyzetet átélő családoknak is.
Kiss Judit Ágnes: Zsálya és a mélyvölgyi utazás (részlet)
Illusztrálta Szimonidesz Hajnalka
Egy kórházi éjszakán
Zsálya nagyon félt a kórháztól, amikor be kellett feküdnie. Aztán megszokta. Nem a kórházat, hanem a félelmet. Olyan rutinosan félt, mintha egész életében ezt csinálta volna. A gyomra mogyorónyira zsugorodott, a keze és a lába jegesre hűlt. Nemcsak azért nem evett, mert folytonosan émelygett, mintha egy óriási dobókocka forogna a hasában, hanem azért sem, mert a torkában lévő öklömnyi gombóctól nem tudott nyelni. Hiába könyörgött anya minden étkezésnél, hogy csak még egy kanállal, Zsálya a fejét rázta. A hideg joghurt néha jólesett, de szinte semmi más nem, és Zsálya tényleg lefogyott és legyengült. És főleg félt. Félt a tűszúrásoktól, a kezelésektől, a rosszullétektől, és attól is, hogy meg fog halni.
De erről senkivel nem beszélhetett.
Az orvosok és a nővérek olyan magabiztosan állították, hogy meggyógyul, anya naponta ezerszer is elmondta, hogy minden rendben lesz. De közben mindegyiküknek aggodalom ült a szemében. És pontosan tudta, hogy az egyik szobatársa, aki az intenzív osztályra került, miért nem jön többet vissza.
Anya beköltözött vele a kórházba, ott kellett hagynia miatta a munkahelyét, apát viszont csak hétvégén látta, két ember helyett dolgozott, és amikor szombaton bejött, Zsályának nemcsak az tűnt fel, hogy borostás, hogy karikás a szeme, hanem az is, hogy alig néz anyára. De erről sem lehetett beszélni. Zsálya úgy tett, mintha elhinné, hogy minden rendben van. Mosolygott az orvosokra, a nővérekre, és meg se nyikkant, bármit csináltak vele. Csak összeszorította a szemét meg a száját, aztán mindent szépen megköszönt. Mindenki dicsérte, mennyire bátor kislány, pedig egyáltalán nem volt az, hiszen rettegett. De anya annyira meg volt rémülve, hogy muszáj volt bátorítania azzal, hogy ő nem mutat félelmet. Pedig olyan jó lett volna egyszer valakinek őszintén beszélni arról, amit érez. Vagy kisírni magát anélkül, hogy anya sírva fakadna vele együtt. Félt a rosszullétektől, félt a haláltól, de a legjobban attól, hogy anya és apa már nem szeretik egymást. És ennek ő az oka. Mert beteg lett, mert anyának vele kell lennie, és nem tud dolgozni, és nincs elég pénzük. Nem volt senki, akinek elpanaszolhatta volna.
Ősz lett, hűvös nappalok és hideg éjszakák köszöntöttek be, még mindig a kórházban voltak, és Zsálya megint lázas lett. Fájt a feje. Gabi nővér bejött a lázcsillapító kúppal (Zsálya gyűlölte azt is, de szó nélkül elszenvedte), felkapcsolta a lámpát, és észrevette a hatalmas éjjeli lepkét a mennyezeten.
– Hát ez meg hogy jött be? És ősszel… – csodálkozott Gabi nővér.
– Biztos a hideg elől – vélte anya.
– Ha adtok egy törülközőt, lecsapom – ajánlotta Gabi. – A legtöbb gyerek fél tőle.
– Jaj, ne! – kérte Zsálya.
Nehezére esett beszélni, de eszébe jutott, amikor egy lepketündér jött el hozzá réges-régen, évekkel ezelőtt, egy egész időszámítással ezelőtt, amikor otthon volt, egészséges volt, és anyával meg apával viccelődtek és nevettek a vacsoránál. Ő is mennyire félt attól a lepkétől, aztán milyen hűséges barátja és útitársa lett! És milyen csodás kalandokban volt részük együtt, hogy segítsenek Aldónak, Aevus hercegének. Aldo… milyen rég nem gondolt rá! A fiú, akit apja gonosz varázslata öregemberré változtatott, akkor közelebbi barátja lett, mint ezen a világon bárki, most pedig hírt se hall felőle.
Lassan ő maga is kezdte elhinni, hogy az egész utazása egy unikornis nyakában csak lázálom volt.
Hogy nem létezett Fényilonca, a lepketündér sem. De Zsálya akkor sem viselte volna el, hogy egy élőlényt elpusztítson valaki, csak azért, mert fél tőle, ha nem ismerte volna Fényiloncát.
– Oltsuk le a villanyt – suttogta –, és nyissuk ki az ablakot! Biztosan kimegy az utcalámpa fényére. Úgyis melegem van, jólesne egy kis levegő.
– Hát jó – vont vállat Gabi –, de szigorúan öt perc, nehogy valaki megfázzon!
Gabi leoltotta a lámpát, és kiment, anya kinyitotta az ablakot. Zsályának jólesett a hűvös, vagy talán a kúp is hatni kezdett, végre csitult a fejfájása, és lassan álomba szenderedett.
Arra ébredt, hogy egy hang szólongatja. Egy ismerős hang. Nem anya volt, anya kimerülten aludt mellette a széken, nyitott szájjal, oldalra billent fejjel.
– Salvia hercegnő! – szólalt meg újra a hang.
Zsálya összeráncolta a homlokát. Milyen rég szólították utoljára Salviának. Aevus királyságában hívták így, amikor… mindegy, régen volt. Talán nem is volt igaz.
Azért a hang irányába fordult, és meglátta maga mellett a hatalmas éjjeli lepkét. Az éjjeli lepkének a három pár ízelt lába helyén emberi keze és lába volt, és kislányarca. Ismerős arca.
– Elég mélyen aludtál – jegyezte meg a hang, kissé sértődötten. – Már vagy fél órája szólongatlak. Kiordítottam a torkomat.
– Fényilonca! – suttogta Zsálya.
Legszívesebben kiáltott volna, de nem volt hozzá ereje.
– Én azt hittem, hogy…
– Mit hittél?
– Mégse álmodtalak benneteket?
– Nem mindegy? – torkolta le Fényilonca, és ez a morgolódás most jobban esett Zsályának, mint az utóbbi hónapokban a kórházi dolgozók vagy a látogatók minden gyöngéd kedveskedése.
– Érdekel is engem, minek tartanak az emberek! Álomképnek vagy pohoslepkének. Chhh! Fényilonca olyan mérgesen fújtatott, mint egy miniatűr elefánt, Zsálya akaratlanul felkuncogott. Már az idejét se tudta, mikor nevetett utoljára felszabadultan.
– Salvia hercegnő! – szedte össze magát a lepketündér, hogy újra ünnepélyes legyen az arca és a hangja.– Azért jöttem hozzád, mert Aevus királysága ígéretet tett, hogy ha bajba kerülnél, ugyanúgy a segítségedre siet, ahogyan te siettél Aldo herceg segítségére. Így hát most…
Zsálya elkomorodott. Szóval jól sejtette.
Tényleg ekkora a baj?
– Tényleg ilyen nagy baj van? – vágott a lepketündér szavába. – Meg fogok halni, Fényilonca?
– Aevus királyságában nem méricskéljük a bajokat – válaszolt méltóságteljesen Fényilonca. – Mi, tűzpillék amúgy is mást tartunk a baj fogalmáról, mint ti, emberek. Baj az, amit annak tartasz…
– Akkor miért nem jöttél korábban? – fakadt ki Zsálya. – Hónapok óta fekszem itt! Mindenki segíteni próbál, és mégse vagyok jobban!
Fényilonca elkomorodott.
– Lassan jutnak el a hírek Aevus királyságába – mondta halkan, és most nyoma sem volt sértettségnek a hangjában. – Sajnálom, hogy ilyen megpróbáltatásokon kellett átmenned, Salvia hercegnő. De most itt vagyok, és holnap este magammal viszlek.
– Magaddal? Hova? Hiszen fel se tudok kelni! – értetlenkedett Zsálya.
– Holnap éjjel résnyire tartsd nyitva az ablakot – válaszolt magyarázat helyett Fényilonca.
– De mégis, hová megyünk? – firtatta Zsálya.
– Meg kell keresned a gyógyulásod virágát. Mindenkié rejtőzik valahol. Most pedig, kérlek, engedj ki! Mennem kell. Még hosszú út áll előttem.
Zsálya azt hitte, nem fog tudni kimászni az ágyból, hiszen előfordult, hogy vécére sem tudott eljutni még anya támogatásával sem. De most valahogy erősebbnek érezte magát. A lázcsillapító hatott vagy a tűzpille jelenléte, Zsálya nem tudta volna megmondani. Nem is volt fontos. Még mindig nem volt benne biztos, hogy nem álmodik, ahogy halkan kinyitotta az ablakot, a lepketündér pedig pirregve kiröppent az éjszakába.
Aevus birodalma hírt ad magáról
Másnap reggelre Zsályának lement a láza. Gabi nővér és anya szerint a lázcsillapítótól, de Zsálya gyanította, hogy Fényilonca látogatása volt a dologban. Élénk és türelmetlen volt egész nap, alig várta, hogy este legyen. Még arra is maradt ereje, hogy észrevegye anya fáradtságát, és rábírja, hogy aludjon egy kicsit. Sőt, annyit evett az ebédre kapott gyümölcslevesből, hogy még az ügyeletes orvoshoz is eljutott a híre.
Estére azonban kifogyott belőle minden erő. Igyekezett ébren maradni, de újra meg újra leragadt a szeme. Félálomban még annyit kért anyától, hogy nyissa ki résnyire az ablakot. De már azt sem tudta, hogy valóban vár-e valakit, vagy egyszerűen csak melege van.
Arra ébredt, hogy szólongatják. És mintha valami kaparászott volna az ablakon. Késő volt már, sötét éjszaka, mindenki aludt a szobában. Zsálya felült, próbált kimászni a kábulatból. Igen, az ablak! Résnyire nyitva állt, ahogy kérte, és a párkányán ott egyensúlyozott most is Fényilonca.
– Felkészültél? – kérdezte.
– Mire? – értetlenkedett Zsálya.
– Az utazásra.
– Miféle utazásra? Hiszen az ágyból alig tudok kikelni!
– Meg kell keresned a gyógyulásod virágát! – erősködött Fényilonca. – És idejében. Amikor már virít, de még nem hervad. Mindenkié rejtőzik valahol, már mondtam.
– Én… nem hiszem, hogy kibírnék egy utazást – motyogta lemondóan Zsálya. – Hideg van. És semmi erőm. A kórházban amúgy is keresnének. És anya is…
– Ó, jóságos Lepidoptera! – kapott a homlokához a lepketündér. – Salvia hercegnő, te mindent elfelejtettél?
Zsálya nem válaszolt a szemrehányásra. Hogy magyarázhatná el a tűzpillének, mit jelent a töréspont, ahonnan más időszámítás kezdődik, ahol a közös utazás nem egyszerűen a felejtés homályába vész, hanem érvényét veszti?
Ő már nem az a Zsálya, aki egy unikorniscsikó nyakában repülve megkereste az Idősárkányt.
Bármennyire szeretne az lenni. Minden megváltozott. Hogy magyarázhatná el ezt Fényiloncának?
De Fényilonca nem várt magyarázatot.
– Sajnálom, hogy nem vállalod az utat – szólalt meg, és Zsálya hiányolta hangjából a korholást. – Azért üdvözlöd a barátaidat? Kifelé intett a sötétben, és Zsálya meglátott két hatalmas alakot közeledni a levegőben. Két lovat kitárt szárnyakkal. Az egyiknek öt lába volt, és ült rajta valaki. A másik szabadon szállt, és mintha szarv állt volna ki a homlokából. Zsályának remegni kezdett a gyomra, és hangosabban verni a szíve. Az egyik alak annyira ismerős volt!
– Gyere már! – szólt rá nyersen Fényilonca. – Azt hiszed, kolibrik, hogy egy helyben lebegjenek az ablak előtt?
Zsálya egy pillanat alatt a párkányon volt. A következőben pedig a kórházudvaron. De az égszínkék pizsama helyett sötétlila úti köntös volt rajta. Érezte arcán a csípős, novemberi hideget, mégsem fázott. A kórházudvar öreg akácfája mellett ott állt a két alak. Az egyiküket most már felismerte. Efirfira volt. Az unikornis, akinek a nyakában Aevus birodalmába repült. Aki nála kelt ki a tojásból, hogy ő lehessen az első, akit meglát, és megengedje, hogy a nyakába üljön. De már nem volt csikó. Hatalmas, kifejlett állat lett, olyan magas, hogy Zsálya már nem tudott volna csak úgy felmászni a nyakába. Mégis ő volt, semmi kétség.
– Efirfira! – kiáltotta Zsálya, odarohant az unikornishoz, és átölelte a nyakát. Ő is sokat nőtt az évek alatt, mégis az érezte, hogy egész magasra kell csimpaszkodnia.
Ahogy belefúrta az arcát Efirfira szivárványos sörényébe, hirtelen átszakadt benne az önfegyelem gátja, és zokogásban tört ki. Milyen régen sírhatott felszabadultan! És milyen régen sírt örömében!
Efirfira lehajolt hozzá, hogy Zsálya könnyebben elérje, óriási egyszarvúfejével a kislány hátához simult. Csak álltak összeölelkezve, Zsálya pedig hangosan zokogott. Kisírta magából minden félelmét, fájdalmát, haragját, egyedüllétét.
Nem tudta, meddig sírt. Úgy tűnt, egy egész éjszakán át. Senki nem zavarta meg. És amikor megtörölte az arcát, és elengedte Efirfi rát, úgy érezte, erőt kapott. Akár egy hosszú utazásra is Efirfira nyakában. És most már pontosan tudta azt is, hogy a másik alak Aldo a szárnyas lovával. Sokszor elképzelte ezt a találkozást. Aztán ahogy telt az idő, egyre ritkábban. És egyáltalán nem ilyennek. Átfutott rajta, hogy nem akarja, hogy Aldo így lássa. De hát ő is látta Aldót öregemberként az átok súlyos hatása alatt! Nem volt mit szégyellnie előtte. És nem is volt ideje ezen gondolkodni. A fiú odalépett hozzá, és kitárta felé a karját. Zsálya pedig minden fenntartását elfeledve a nyakába borult. Csak amikor kibontakozott a hosszú ölelésből, akkor nézett Aldo arcába. Sokkal többet látta közös útjuk során a herceg öregember-arcát, mint a varázslat megtörése után a fiatalt, most mégis az lepte meg, hogy a vele napra, órára,
sőt percre egyidős fiú mennyivel nagyobbnak és idősebbnek tűnik nála.
– Salvia! – szólította meg Aldo. – Bocsásd meg a késlekedésünket! Valamiért nagyon lelassultak a világod felől érkező hírek. Remélem, ennek ellenére időben érkeztünk.
– A hírek akkor lassulnak le – szólt közbe Fényilonca –, ha e világ szülötte keveset gondol Aevus birodalmára.
Zsálya szégyenkezve hajtotta le a fejét. Tényleg egyre kevesebbet jutottak eszébe. Már-már a létezésükben is kételkedni kezdett.
De Fényilonca folytatta:
– Szerencsére az álmaidból nem felejtettél ki bennünket, Salvia hercegnő.
Zsálya most az ötlábú ló felé fordult. Őt nem ismerte.
– Mi történt Deinónnal? – kérdezte szorongva Aldót. Nem akart rossz hírt hallani.
– Megöregedett – mosolyodott el Aldo. – Mostantól a szabad legelőkön sétál, amíg csak él. Nem való már arra, hogy engem cipeljen. Kisgyerekkorom óta hordozott, és bizony már akkor sem volt fiatal. Olyan hátast kerestem, aki soká velem marad, és felnőtt koromban is elbír. Ő Arén, Deinón csikója.
Zsálya megsimogatta az aranysárga ló hóka homlokát.
– Indulnunk kéne, felség – szólt közbe Fényilonca. – Hosszú út áll előttünk.
– Mégis hova? – vágott vissza Zsálya. – Te talán tudod, hol van az a virág, amit keresünk? Vagy megint úgy indulunk útnak, hogy csak azt nem tudjuk, mit keresünk, és csak azt nem, hogy hol?
– Az igazi utazás mindig olyan, hogy az utat is keresned kell – válaszolt Fényilonca türelmetlenül. – De nektek erről általában fogalmatok sincs. Amikor először jöttél velünk, semmit sem tudtál, csak azt, hogy segíteni akarsz Aevus hercegének. Most mi az, amit biztosan tudsz?
Zsálya elgondolkozott. Semmit nem tudott. De ez most nem rémítette meg.
– Csak azt tudom, hogy meg akarok gyógyulni – mondta halkan.
– Az elég – mosolygott rá Fényilonca.
– Én pedig azt – szólt közbe hevesen Aldo –, hogy veled tartok, bárhová vezet is az utad!
Zsálya hálásan szorította meg a kezét.
Nem volt oka kételkedni a fiúban. Se Fényiloncában. Sem pedig Efirfirában.
Visszanézett a kórház ablakára, ahol néhány perccel ezelőtt még erőtlenül feküdt. Ahol anya alszik most kimerülten, azt gondolva, hogy ő mellette szuszog.
– Minden éppúgy lesz, mint a múltkor – nyugtatta meg a lepketündér. – Ne felejtsd, hogy tündér vagyok! Ez csak a te időd és a te utazásod lesz. Senki nem fogja észrevenni, hogy megtetted. Csak te magad.
– Indulhatunk, Salvia hercegnő?
Zsálya bólintott. Odalépett Efirfirához, és mielőtt törni kezdhette volna a fejét, vajon hogy fog a nyakába mászni, az unikornis letérdelt előtte, és kinyújtotta az egyik szárnyát, hogy Zsálya ráléphessen. A kislány a következő pillanatban Efirfira nyakában ült. Az érzés olyan otthonos volt, mintha nem teltek volna el évek, mióta utoljára találkoztak. Az unikornis testének érintése nemcsak meleget, erőt is adott.
Zsálya bízott benne, hogy az unikornisháton repülést éppúgy nem lehet elfelejteni, mint a biciklizést.
– Induljunk! – kiáltotta. Efirfira pedig a levegőbe emelkedett.
