Tudod, hogy te is királylány vagy? Még ha nem is gondoltál erre ‒ neked is van olyan tulajdonságod, amelyik különlegessé, varázslatossá, egyedivé tesz. Zalán Tibor többszörösen díjazott író, két királylány apukája. Ebben a könyvében negyven mese olvasható negyven királylányról, te is megtalálhatod közöttük azt, aki a legközelebb áll hozzád!
„Királylánykodni márpedig nagyszerű! Persze, nem olyan egyszerű ez a királylánykodás-dolog. Hogy pontosan mit jelent, és hogyan kell csinálni, magam sem tudom. A titok nyomába eredtem, és negyven mesén keresztül vezetett az utam.” – Zalán Tibor
„Mindenkiben ott rejtőznek a királylányok. A szívekben, a mosolyokban, a pillantásokban. Néha még a felnőttekben is. Csak figyelmesen kell keresgélni a tükörben.” – Kürti Andrea
Zalán Tibor: ESTHAJNAL
Habakuk király palotáját Hattyús Kastélynak becézte a nép. Hófehér hattyúk szálldosták körül ugyanis a piros tornyokat, s csobbantak bele a palota kertjében pompázó kis tóba. A tó partján Esthajnal királykisasszony üldögélt, kiflidarabokat szórt a vízbe, s meg-megsimogatta a kecses madarak fejét.
Esthajnal valóban olyan szép volt, mint a csillag, amelyről elnevezték hajdanán. Szeme kék és a haja arany, dereka karcsú, lábai fürgék és formásak. Ő volt azonban az összes lány közül a leghirtelenebb haragú.
Amint ott üldögél, egyszerre észreveszi, hogy az egyik hattyúnak vércsöpp piroslik a tollán. Hívja a madarat, de az megriad tőle, s menekül ki a vízből, szalad át a kerten. Nyomában a kis királylány, szólongatja, hogy segítene. A kerítéshez érve a hattyú felemelkedik, s eltűnik a kószáló felhők között.
Mérges lesz erre a királylány, lekapja válláról arany nyilát, s rácéloz a madárra, de a nyílvessző annak csak a szárnyát súrolja. Áll Esthajnal, néz dühösen utána, egyszerre látja, fehér toll szállingózik alá a magasból. Felkapja a földről: hát láss csodát, rajta a vércsepp! Szalad vissza a királylány a tóhoz, hogy megmossa a tollat, de az kiesik a kezéből, a víztükörre hull, s elmerül nyomban. Koronás halfej emelkedik ki ekkor a tóból, s így szól a királylányhoz:
‒ Nagy baj okozója lettél, Esthajnal királykisasszony! Az lettél, noha akaratlan. A hattyú, akit megkergettél a kertben,
elvarázsolt királyfi volt.
A mai napon oldódott volna fel a varázslat, ma változott volna vissza szépséges ifjúvá.
‒ Hiszen én nem bántottam! ‒ szeppent meg Esthajnal.
‒ Tudom, jót akartál. De a boszorka átka az volt, amikor a hattyúk közé bűbájolta őt, hogy hét kerek esztendeig emberi kéz azt a vércseppet meg ne érintse.
‒ De hát kié rajta a vércsepp? ‒ kérdezte a királykisasszony.
‒ Potroha boszorkáé ‒ válaszolta a hal ‒, akinek az az egyetlen csepp az összes vére. Ha a hattyúkirályfi magával vitte volna a tollat az égbe, véget ért volna a gonosz élete.
Sírva fakadt Esthajnal, hogyne sírt volna, amikor oktalan mérgelődése ennyi bajjal járt a szegény királyfinak. Azután egyszerre megállt a hüppögéssel. Kérdezi a koronás halat:
‒ Ugye, te a halkirály vagy?
‒ Az lennék ‒ válaszolta a hal.
‒ Akkor segítened kell nekem!
‒ Segíteni nem segíthetek, de megmondhatom, mitévő légy, ha a hibádat jóvá akarod tenni. Hajolj közelebb! Amikor az első hajnali harmatcsepp a fűre hull, szökj le a kertbe. Hínárlétrát köttetek a vízparthoz, azon ereszkedj le a tó fenekére. Ott várni fog egy bogáncsos szőrű szamár. Ülj fel a hátára, s addig, amíg a háromágú fához nem érsz, le se szállj róla. Ki fognak nevetni, de ne süsd le a szemed, hogy mindent láss. A háromágú fához érve üss háromszor nagyot a szamár homlokára. A többit bízd a szarkákra.
A királylány nem nagyon értette, amit a halkirály mond, hitte is, meg nem is. De sok egyéb lehetősége amúgy sem maradt. Nagyot csobbant a víz, s a halkirály eltűnt a mélyben.
Esthajnal feküdt ébren a testvérei között, akik békésen, boldogan szuszogtak körülötte. Alig várta, hogy világosodjék az ég alja. Egyszer csak apró, csendülő neszt hallott: az első harmatcsepp hullott a fűszálra. Óvatosan, de fürgén felkelt, belebújt a piros topánkába, s lesietett a kertbe. A tó partjára érve rögtön meglátta a hínárlétrát. Nem sokat tétovázott, leereszkedett a könnyű létrán a víz fenekére.
Különös tájba ért.
Ameddig a szem ellát, kő, kő és kő. Egyedül egy bogáncsos szamár álldogált pár lépésre attól a helytől, ahol földet ért. Nem tétovázott sokat. Felpattant a hátára, ekkor a szamár szapora ügetésbe fogott.
Beértek egy faluba, ott nagy, zöldfejű emberek laktak. A hasukat fogták nevettükben, mutogattak rá, szaladtak mellette, a ruhája szegélyét ráncigálták. Esthajnal szörnyen szégyellte magát. Épp azon volt, hogy leugrik a szamárról, amikor eszébe jutott, mit mondott a halkirály.
Kocogtak tovább. A királylány lesütötte a szemét, hogy ne lássa a vigyorgó zöld arcokat.
„Ne süsd le a szemedet, mert nem fogsz mindent látni!” ‒ jutott az eszébe. Fölpillantott.
A legjobbkor.
Fehér hattyú röppent fel a rozoga házak közül, szárnyával mintha intett volna.
‒ Kövesd a hattyút! ‒ súgta a szamárnak Esthajnal.
Mikorra ők a fához értek, a hattyú eltűnt.
A királylány nehéz szívvel csapott a kedves, bogáncsos szamár homlokára. Az abban a pillanatban kővé dermedt. Másodszor is odaütött, akkor a kő üveggé változott. Amikor harmadszor is a homlokára csapott, az üveg széttört, apró szilánkok pattogtak a kövek között. Nevetés hallatszott a fa belsejéből, s a következő pillanatban csúf banya jelent meg előtte, maga Potroha boszorkány. Vállán macska ült, arcán pedig annyi bibircsók, hogy alig lehetett kivenni utálatos vonásait.
‒ Miért nevetsz? ‒ kérdezte a királylány.
‒ Mert másodszor pusztítottad el a királyfit ‒ károgott gúnyosan Potroha. ‒
Először, amikor meglőtted. Másodszor, amikor a szamarat fejbe csaptad. Mert tudd meg, mivel a hét esztendő letelt, és a királyfit nem tarthattam meg hattyú képében, szamárrá változtattam az idő végeztéig. De jöttél te, s elpusztítottad. Mert lásd, ennyi darabból már nem lehet összerakni a te királyfidat.
Na, elpityeredett erre Esthajnal, de a boszorka szívét nem tudta meghatni a könnyeivel.
‒ Szolgálni fogsz, ha nem akarod, hogy macskává változtassalak, mint itt ezt, ni! ‒ mutatott rá görbe karmával a macskára. ‒ Ugye, lelkecském? ‒ azzal belekarmolt szegény cirmos hátába, az állat riadtan menekült a fa mögé.
Nehéz szolgálat kezdődött Esthajnalnak. A boszorka szörnyen rendetlen, piszkos, büdös és elhanyagolt volt. A királylány takarított, főzött, mosott, mindhiába. A boszorka esténként, amikor megérkezett titkos útjairól, nagyot húzott seprűjével a hátára.
‒ Azt hiszed, örömet szereztél? Fúj, utállak! ‒ rikácsolta.
Esthajnal a macskával barátkozott. Elpanaszolta neki a bánatát, együtt keresték az üvegszamár szétszóródott szilánkjait, amikor a boszorka elment hazulról ‒ de bizony egyetlen apró üvegdarabkát kivéve, semmit nem találtak a kövek között.
Azt az egyet viszont, talán a szamár fülének darabja lehetett,
mindennél gondosabban őrizte a királylány.
Ám a banya csak észrevette, s követelte, mutassa meg Esthajnal, mit rejteget a zsebében.
A királylány rögtön sejtette, hogy azt az üvegdarabkát keresi a boszorka. Benyúlt a zsebébe, s óvatosan kiemelte a szilánkot. Ám amikor a kezét Potroha felé nyújtotta, ügyesen leejtette féltve őrzött kincsét. Abban a pillanatban a kerítésen tollászkodó szarka lecsapott a csillogó holmira, s felrepült vele. Dühöngött a banya, utánadobta a söprűjét, de a szarka elszelelt.
Szomorú lett a királylány, utolsó reménységét is ellopta egy szarka.
‒ Hohó! ‒ jutott eszébe. ‒ Mit is mondott a halkirály? „A többit bízd a szarkára!” Tudta már, hol lehet a többi szilánk. Attól kezdve jókedvűen végezte a ház körül a munkát, s derűsen tűrte a gonosz Potroha seprűzéseit.
Egy este, amikor a boszorka éppen békamájból készült vacsoráját falatozta, az ablakon betolta üvegfejét a szamár.
‒ Megállj ! ‒ kiáltotta Potroha. ‒ Most végleg leszámolok veled.
Azzal felkapta a seprűjét, hogy összetörje vele az üvegszamarat.
A macska azonban felugrott a hátára, s tépni kezdte kócos, csimbókos haját. Esthajnal sem volt rest: bedobta a kemencébe a söprűt. És alig hitt a szemének! Nem a söprű fogott lángot, hanem Potroha. El is hamvadt a gonosz boszorka nyomban. Az üvegszamár Esthajnalhoz dörgölte hálásan az orrát.
‒ Ugyan, hadd csókoljalak meg, te gyönyörű üvegszamár! ‒ kiáltotta nagy örömében a királylány, s csókot nyomott a szamár orrára.
Nyomban átváltozott királyfivá a szamár.
Bele is pirult Esthajnal!
‒ Sose pironkodj, kicsi mátkám ‒ ölelte meg a királyfi. ‒ Hanem tépd ki ennek a pákosztos macskának a bajuszát ebben a minutumban!
Ellenkezett erősen a királylány, hogy így jó barát, meg úgy jó barát. De a királyfi hajthatatlan volt. Kitépte hát a leány a macska bajuszát ‒ át is változott az a királyfi mosolygós szolgálójává.
Útra keltek a nagy öröm után, elindultak a királyi palotába.
Mondja a királyfi Esthajnalnak:
‒ Te csak menj előre, s mondd apádnak, azt üzente a szarkakirály, kísérettel érkezik megkérni a kezedet!
Hazamegy a lány, látja Habakuk, sáros a piros topánka.
‒ Ejnye, leányom, nem vigyáznál máskor jobban a cipődre?
‒ Ne erre legyen most gondja édesapámnak ‒ így a lány ‒, inkább készüljön, mert jön a szarkakirály, azt üzente, hogy a kezemet megkérje.
‒ No hiszen ‒ haragudott meg erre a király ‒, ha jön, lesz neki méltó fogadtatása!
Azzal parancsot ad Habakuk, az udvar összes katonája készítse fegyverét, mert szarkákat kell lőniük azzal.
Nem sok idő telt el, az ég úgy elsötétült, mintha elfogyott volna a nap összes fénye. Jöttek a szarkák, megszámlálhatatlan, hatalmas seregben az égen. Puffogtak, buffogtak, dörögtek a fegyverek, potyogtak a szarkák a földre. Minden egyes szarkából nyalka vitéz lett a földre érve, s a király rémülten látta, hogy ameddig a szem ellát, mindenütt délceg idegen katona állnak, talpig fegyveresen.
Előlép közülük a szarkakirály.
‒ Adod-é a lányodat, Habakuk király?
Nem kellett kétszer kérdeznie!
Nagy lakodalmat csaptak, táncoltak a vitézek, táncolt a negyven, azaz most már csak harminckilenc királykisasszony, hiszen Esthajnal immár királynévá lett, táncolt nagy vígan Habakuk király is.
Hét napig tartott a vigalom, a nyolcadik napon mondja a szarkakirály:
‒ Nos, felséges feleségem, indulhatunk-e a palotánkba?
‒ Induljunk, kedves férjem ‒ mosolygott az ifjú királyné.
Akkor tapsolt a király, s az aranyhalak hínárlétrát tartottak a tó partjához. Leereszkedett azon Esthajnal, a szarkakirály, s mind a kíséretük. Elámult Esthajnal, amikor leértek. A kövek csillogó házakká változtak, a száraz homok helyett virágos rét borította a földet, a háromágú fa helyén harminchárom tornyú palota állott.
‒ Kis dolgunk van még ‒ szólt a szarkakirály, s kihúzta zsebéből a hattyútollat.
‒ Jaj, kegyelem, kegyelem! ‒ rimánkodott a vércsepp a tollon.
‒ Ne bántsd! ‒ kérlelte Esthajnal. ‒ Hadd éljen, talán megjavul egyszer!
‒ Hát jó ‒ enyhült meg a király ‒, a teste már úgyis elégett.
Szigorú rendelkezéssel egy hetvenhét falú ládát ácsoltatott hetvenhét, örökig záró lakattal. Ebbe a ládába tette a tollat, a ládát pedig bedobta a Feneketlen kútba. Azóta is ott van, ha csak ki nem rágta a láda hetvenhét fenekét egy éhes, oktalan kisegér.
