Még a legtalálékonyabb szülő vagy tanár sem képes mindig a legkreatívabb formáját hozni,
a mesékhez kapcsolódó kérdések, játékok, ötletek különösen hasznosak,
hiszen kreativitást és izgalmat csempészhetnek a fáradt, monoton hétköznapokba is. A már említett ötletek mellett a könyv 24 gyönyörű hangulatkártyát is tartalmaz (ezek a Dixit társasjáték kártyáira emlékeztetnek), melyek képek segítségével segítik a feldolgozást - írtuk a könyvről recenziónkban.
A kötet szerzői: Berg Judit, Dániel András, Gimesi Dóra, Kiss Judit Ágnes, Kollár Árpád, Lackfi János, Maksai Kinga, Mészöly Ágnes, Molnár Krisztina Rita, Somfai Anna, Szabó Imola Julianna, Várfalvy Emőke
Illusztrálta: Keszeg Ágnes
Somfai Anna: Az örökké nyíló jégvirág (részlet a könyvből)
Jónás, a legbátrabb jegesmedve mogorván járkált körbe-körbe. Úgy látszik, megint feleslegesen kocogott le a jegesmedve-iskolába. A Jeges-tenger partján, ahol máskor a jéghegymászást, lékhalászatot és halszámlálást gyakorolták, most rajta kívül egyetlen medve sem járt, legfeljebb a sirályok vijjogtak csúfondárosan.
– Bezárt az iskola, bezárt!
– Hagyjátok már abba! – mordult rájuk, és felnézett a szürke égre. Egy esőcsepp pottyant az orrára, aztán még egy. Jónás a tavalyi télre gondolt, amikor a barátaival versenyt csúszkáltak, jégkunyhót építettek és jégtáblán hajóztak. Ő volt az első, a kapitány… bár az igaz, hogy már akkor is úgy kellett a havat összekaparni, meg a jégtáblákért küzdeni.
Egyszerre szárnysuhogást hallott: Hugó, a hóbagoly körözött felette, aki rendszerint hozta-vitte a híreket.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte tőle Jónás.
– Mind elmentek eleséget keresni. Azt üzenték, indulj te is utánuk délre, a sziklás öbölhöz, ha nem akarsz éhen pusztulni.
A jegesmedve gyomra nagyot kordult, ahogyan eszébe jutott a tegnap elrágcsált néhány fagyos gyökér.
– Délen vannak jégtáblák? – kérdezte reménykedve.
– Jégtáblák, ugyan – horkant fel Hugó –, merre kalandoztál föld - rajzórákon? Délen melegebb van, viszont több a zsákmány.
– De hát akkor hová tűntek a szép, kövér jégtáblák? Merre úsztak el a jéghegyek? És miért lett ilyen ronda, barna a föld?
– A jéghegyek elolvadtak, a jégtáblák eltűntek. Azt beszélik, valaki elvitte az örökké nyíló jégvirágot, ami a földet és a tengert borította. Talán a sarki rókák, akik a szelekkel táncolnak, tudják, ki volt az.
– Akkor megkeresem őket, és visszaszerzem a jégvirágot – vágta rá Jónás azonnal.
– Eszedbe ne jusson! A sarki rókák tekintete félelmetes, és bűvölnek vele. Azt mondják, a rókakirálynő akár szoborrá is dermeszthet, ha akar.
Jónás azonban nem hiába volt a legbátrabb jegesmedvekölyök. Még hogy ő megijedjen egy sarki rókától, aki még nála is kisebb! Huhoghatott a bagoly, amit akart, ő a fejébe vette, hogy megkeresi az eltűnt jégtakarót. Különben hol játszana meg vadászna ezentúl a barátaival? Hátat fordított tehát Hugónak, és útnak indult a rókák országa felé. Két napon át vándorolt az üres, barna földeken át, egészen a tundra széléig, ahol már alacsony fenyők nőnek. A hosszú úton úgy elfáradt, hogy ott helyben, az erdő szélén elaludt. Éjfél körül ébredt, valami nagy suhogásra. Körülötte mindenütt árnyak mozogtak, közelebb és közelebb húzódtak hozzá, majd egyre gyorsabban pörögni-forogni kezdtek. Maga sem tudta, hogyan, de egyszerre azt vette észre, hogy a kör közepén áll, és mindenhonnan sárgászöld szemek villognak rá.
– Miért léptél a birodalmunkba? – hallotta egyszerre, mire a körforgás, mint valami varázsütésre, megállt. Jónás egy szikrázó szemű sarki rókával nézett szembe, és a pillantása mintha megbűvölte, odaszegezte volna.
– Felséges rókakirálynő – dadogta Jónás, aki egy pillanatra megfeledkezett róla, hogy ő volna a legbátrabb jegesmedve a világon –, azért jöttem, hogy kérdezzek valamit.
– Nem azért talán, hogy a népemre vadássz? Tudom én jól, hogy mind éhesek vagytok, mióta olvad a jég – vetette oda jeges tekintet tel a királynő, és Jónás hirtelen csontjáig hatoló hideget érzett. Rémülten rázta meg a fejét, egy hang sem jött ki többé a torkán. A királynő tekintete fogva tartotta, és Jónás úgy érezte, olvas a gondolataiban. Egyszerre a hófehér róka elfordította a fejét, tekintetével elengedte őt, és felsóhajtott.
– Bár tudnám a választ. Eltűnt, ellopták az örökké nyíló jégvirágot, ami az országunkat borította. Nélküle nincsenek sem jégtáblák, sem jéghegyek, és a csupasz földeken védtelenek vagyunk.
– De ki tett ilyet? És ugyan miért? – kérdezte minden bátorságát összegyűjtve, fogvacogva Jónás.
– A szelek azt suttogják, a déli démonok melegítették fel a tengert, hogy minél messzebb érjen a hatalmuk. Talán ők vitték magukkal a jégvirágot.
Jónás még kérdezett volna, de a rókakirálynő és kísérete egy szemvillanás alatt megfordult, majd eltűnt a fák között.
– A déli démonok – motyogta Jónás maga elé, még mindig kábultan.
– Déli démonok, még mit nem! – hallott egyszerre huhogást a feje fölött. – Remélem, nem akarod őket is megkeresni.
– Hugó! Te utánam jöttél?
– Anyád üzent, hogy indulj azonnal utánuk.
– Addig nem mehetek, amíg meg nem találtam a jégvirágot. Nem tudod, merre laknak a déli démonok?
– A levegőben élnek, és forróságot árasztanak. Leizzadnánk magunkról a tollainkat, vagyis te a bundádat, ha a vidékükre mennénk.
– De ha ellopták a jégvirágot, vissza kell szereznünk tőlük!
– Ha valóban ők vitték el, abban igazad van, hogy mindannyian bajban vagyunk – huhogta Hugó. – Mi volna, ha megkérdeznénk a fehér bálnákat? – billentette oldalra a fejét, ami nála mindig az erős gondolkodás jele volt. – Ők beutazzák az óceánokat, és talán segíthetnek nekünk.
Jónás bólintott. Hugó szárnyra kapott, és a jegesmedve követte őt, még mindig délre, de ezúttal a tenger irányába. Ahogyan a partra értek, Hugó hangosat füttyentett.
– Te tudsz bálnául? – csodálkozott a jegesmedvekölyök.
– Mi, baglyok, minden nyelven beszélünk – düllesztette ki a mellét Hugó.
És valóban, Jónás hamarosan megpillantott egy hatalmas, hullámokból kibukkanó testet, ami sípoló, morgó, fújtató hangokat hallatott.
Hosszas füttyögés után a hóbagoly végre a jegesmedvéhez fordult:
– A barátom azt mondja, a déli démonokat az emberek engedték szabadon, és csakis ők képesek rá, hogy visszahívják őket. A jégvirágot azonban nem a démonok lopták el. A bálnák szerint az emberek vitték el, és a szívükben bezárva őrzik. Márpedig a bálnák a világ legbölcsebb lényei, tehát ha ők mondják, akkor az úgy is van.
– A szívükben? – ámult el Jónás. – És hogyan szerezhetnénk vissza onnan?
– Nagyon nehéz lesz, talán lehetetlen. Azt mondják, a szívhez könnyű hozzáférni, mégis a legerősebb börtön. Mert ha egyszer bezárják, a szív nyitját a legnehezebb megtalálni.
– Én mégis megpróbálom. Nem félek az emberektől jobban, mint a rókáktól vagy a démonoktól.
– Rosszul teszed. Az emberek erősebbek a démonoknál, és mohóbbak is, mindent maguknak akarnak.
Jónás elgondolkozott. A szüleitől már hallott az emberekről, óva intették, hogy megközelítse őket vagy a kunyhóikat, mert ugyan finom illatok terjengenek körülöttük, de nem barátságosak a medvékkel.
– Oda már nem kísérhetlek – tette hozzá a hóbagoly –, elkergetnének vagy befognának, ki tudja.
De Jónás már döntött. Megpróbálni jobb, mint dolgavégezetlenül visszakullogni a többiekhez. Hosszasan kérlelte Hugót, míg végre az hajlandó volt legalább az utat megmutatni az emberek városa felé.
Újabb vándorlás vette kezdetét, és napok teltek el, mire a jegesmedve a város határába ért. A fények elvakították, és már csak homályosan látta a házakat. Éppen elérte a legszélső házat, amikor a kimerültségtől és az éhségtől a földre roskadt. A hóbagoly, aki távolról mégiscsak követte a barátját, felrikoltott, hogy valakitől, bárkitől segítséget kérjen.
És vagy mert szerencséje volt, vagy mert a baglyok tényleg minden nyelvet beszélnek, a kiáltására egy kislány szaladt ki a házból.
– Nézzétek, egy jegesmedvekölyök! Milyen kicsi… teljesen átfagyott, és biztosan éhes szegény!
Jónás még érezte, ahogyan a gyerekek körülveszik, óvatosan fölemelik, és beviszik a házba. Aztán sokáig, sokáig aludt. Amikor felébredt, meleg hallevest és tejet itattak vele.
Hogy mit beszélgettek a kislánnyal, senki sem tudja, csak annyi bizonyos, hogy nem sokkal később a jegesmedvekölyök a kislány apukájával együtt egy igazi hajón találta magát.
Kutatóhajónak mondták, ami a sarkok még jeges vidékére tartott. Egy napon pedig megérkeztek oda, ahol szép, fehér jégtakaró borította a tengert és a földet.
Jónás, a legbátrabb jegesmedve, aki megtanulta az emberek nyelvét, azóta is ott él. De barátjával, a hóbagollyal gyakran vitatkoznak. Jónás szerint Hugó maga is láthatja, hogy a kislány és az emberek visszaadták nekik a jégvirágot. Minek is lenne szükségük rá, hogy megdermessze a szívüket? A hóbagoly azonban, aki messzire száll és sokakkal beszél, csak a fejét ingatja. De hát így van ez, mióta világ a világ: a baglyok talán éppen attól olyan bölcsek, hogy mindenben kételkednek.
MIBEN SEGÍT A MESE, A JÁTÉK?
Felhívja a figyelmet az ember és a természet szimbiózisára. Megérteti, hogy nem zsákmányolhatjuk ki örökké az élővilágot. Az állatok belénk vetett bizalma ajándék, meg kell őriznünk, és a jövőben is rá kell szolgánunk, minden erőnkkel gondoskodnunk kell róluk.
