„Elég legyen Auschwitzból, csönd” – inti gyermekeit a férjét munkából hazaváró anya, Spielmann Ernő felesége Gyurkovics Tamás Migrén című regényének első oldalán. A családban nem ajánlott beszélni a második világháború eseményeiről, a zsidók üldözéséről és elpusztításáról, noha mind az anya, mind az apa megjárták a leghírhedtebb koncentrációs tábort. Azért kell hallgatni, mert a családfő szerint a beszéd nem jelent megkönnyebbülést, nem tud megszabadítani semmitől, legfeljebb csak felszínre hozza a temetetlen múltat. Ez a hallgatás, és a mögötte megbújó rengeteg szorongás és félelem a hét könyvének témája.
Gyurkovics Tamás: Migrén
PESTI KALLIGRAM, 2019, 280 oldal, 3500 HUF
Gyurkovics Tamás második regényében egy olyan történetet dolgoz fel, melyet már első kötetében (Mengele bőröndje, 2017) is érintett, de túl fontosnak tartott ahhoz, hogy egyszerű mellékszálként oda beépítse, így egy külön könyvet szentelt neki. Az első könyv a Halál Angyalaként is emlegetett Josef Mengele második világháború utáni történetét, menekülését és bujdosását dolgozza fel, az új kötet pedig annak a Spiegel Ernőnek (akit regényében Spielmannak nevez, ezzel is jelezve, hogy szövege nem tényirodalom, hanem valós történet fiktív elemekkel megspékelve) állít emléket, aki Auschwitz-Birkenauban a Mengele kísérleteihez és vizsgálódásaihoz szükséges ikrek „kápója” volt, maga is ikerként kapta a feladatot, hogy vigyázzon ezekre a kiválogatott, zsidó ikerfiúkra. A Zwillingsvaterként is emlegetett Spiegel története tárul fel a könyv lapjain, de a középpontba nem a koncentrációs táborban történt események kerülnek, hanem az a több évtizeden át tartó küzdelem, ahogyan Spiegel megpróbálja feldolgozni az eseményeket, igyekszik magába temetni a múltat, megérteni a traumát, szüntelenül magával hordozva a bűntudat fojtogató érzését. Míg az előző szöveg a bűntudat nélküli bűnös túlélését vizsgálta, addig a Migrén lapjain a bűn nélküli bűntudat megjelenítése a legfontosabb cél, ahogyan azt az alcím (Egy bűntudat története) is egyértelműen jelzi.
Nádasdy, Gyurkovics, Mécs, Schein - Ilyen volt a Margó utolsó napja
Fotó: Valuska Gábor, Posztós János A fordítások után felszabaduló költészet, egy új regénybe kéredzkedő és abban kiteljesedő történetszál, a matematikusok és az irodalmárok életének közös metszéspontjai, és a szereplők életében folyamatosan mozgó ellentmondásosság - mind-mind szóba került a Margó Irodalmi Fesztivál zárónapján. A fesztiválról készült összes képet és videót megtaláljátok a rendezvény facebook-oldalán, érdemes végignézni őket.
A regényben Spielmannként emlegetett főhős ugyanis ezzel a bűntudattal éli mindennapjait, annak ellenére, hogy izraeli újrakezdése kívülről sikeresnek tűnik: családot alapít, gyermekei vannak, színházi könyvelőként egyre stabilabb egzisztenciát teremt. De a bűnösség érzése folyamatosan kíséri, pszichoszomatikus tünetként gyakori, napokra állandósuló erős fejfájás, migrén jelzi az elfojtani kívánt, fel nem dolgozott érzelem jelenlétét. Pedig a férfi nem tűnik bűnösnek, sőt, az egykori ikrek még felnőve is hősként, megmentőjükként tekintenek „Spielmann bácsira”, leveleket írnak neki, melyekre ő következetesen nem válaszol. Spielmann 1944-ben maga is egy ikerpár tagjaként kerül Auschwitzba, ahol Mengele a huszonkilenc éves férfit segítőjének nevezi ki, feladata az ikrek felügyelete, megóvása. A férfi velük él a barakkban, igyekszik az életüket a körülményekhez képest elviselhetővé tenni, óvja, tanítja őket, közbenjárásával sokakat megment a haláltól. A tábor felszabadítása után pedig, hogy betartsa elhamarkodott ígéretét, arra vállalkozik, hogy az akkor még életben lévő harminckilenc gyereket hazajuttatja. Döntése nem egyértelmű, sokáig hezitál, a felnőtt túlélőkkel szeretne tartani, érzi, hogy túl nagy számára a feladat, nincs ereje hazajuttatni a fiúkat. Végül mégis a lelkiismerete kerekedik felül:
„Itt maradok az ikrek gyűrűjében, nézem, ahogy a pajtásom hátrahagy, meg sorban a többi gyalogos, csupa életrevaló felnőtt. Eltűnnek hamar, belevesznek a koszos, téli reggelbe, már csak a semmit nézem ott, ahol az előbb még ők álltak. Az egyik Grósz gyerek megfogja a kezemet. Felriadok, mintha áramütés érne. Nézem a repedtre fagyott, mocskos tenyeremet: olyan, mintha egy idegen keze volna. A kis Grósz tartja ezt az idegen kezet, mégis én érzem a tenyeremben. A fogása nem puha és nem szoros, csak éppen felesleges, minek fog ez a kis madárijesztő, mondom magamban, hisz már eldöntöttem, hogy maradok.”
A kemény télben negyvenen indulnak útnak, gyalogolnak a dermesztő lengyel éjszakában, eljutnak Krakkóba, onnan pedig nagy nehezen, rengeteg vargabetűvel Csapra, ahonnan már elengedi a fiúk kezét. A tábortól az út idáig negyvenegy nap, a negyvenkettediken válik szét a sokat szenvedett csapat. Az úton néhányan megbetegszenek, van, aki eltűnik, van, akit baleset ér, Spielmann rettenetes döntési helyzetekbe kényszerül, de racionalitását egy percre sem veszíti el, így a gyerekek nagy többségét épségben hazajuttatja. A regény második fejezete meséli el a tábor és a hazaút borzalmait, Gyurkovics egyedül itt használ egyes szám első személyű elbeszélőt, Spielmann visszaemlékezését feleségével osztja meg, ez az első alkalom, hogy beszél a vele történtekről. A Mengele és Auschwitz nevek említésekor a legtöbb olvasónak már eleve összeugrik a gyomra, hiszen nagyjából mindenki tisztában van azzal, mire számíthat az elbeszélés során.
Az írónak nagyon nehéz dolga van, mikor az elmondhatatlan szenvedésről és kiszolgáltatottságról beszél, nagyon vékony sávon egyensúlyozhat, hogy elbeszélése ne váljon öncélú, hatásvadász giccsé, de ne is bagatellizálja el a szörnyűségeket. Gyurkovics Tamás mindkét veszélyt elkerüli, kiváló arányérzékkel építi fel a férfi egyes szám első személyben előadott visszaemlékezését, objektív, távolságtartó elbeszélésmódja nemcsak az első fejezetben felépített Spielmann karakteréhez illik kiválóan, de képes a megtörtént szörnyűségekről józanul, mégis szívbemarkoló hatást kiváltva beszámolni. Spielmann gyakorlatilag automata üzemmódban hozza haza a gyerekeket, nem érzeleg, bele sem gondol saját áldozatkészségébe, jóságába. Talán éppen azért, mert a valódi segítségnyújtáshoz józan racionalitás szükséges, praktikus döntések meghozatala. A túlélés záloga nem lehet a saját jóságától megrészegülő ember, csak a kiszámítható, józan hivatalnok. Persze a szöveg olvasása közben kimondatlanul is tudjuk, ennek az ésszerű könyvelőnek minden cselekedete mögött ott munkál a szív, mert anélkül ez a küldetés is megvalósíthatatlan lenne.
A szerencsésen hazajuttatott gyerekek és fiatalok aztán sorra írnak Spielmannak, levelekben, levelezőlapokon tudatják, hogy megérkeztek, és éveken keresztül rövid híradásokban fejezik ki szeretetüket, hálájukat. Mindeközben miért érzi magát bűnösnek az őket megmentő férfi? Miért nem tud megnyugodni, lezárni a múltat, új életet kezdeni, vagy legalábbis beszélni a vele történtekről? A regényben külön fejezetet kapó, az „évszázad pereként” is emlegetett 1961-es Eichmann-per kapcsán a túlélők, az Izraelbe települt „maradékok” (ahogyan magukat nevezik) sokat vitatkoznak azon, vajon szükségesek-e az ilyen elszámoltatások, el kell-e mesélni a történeteket vagy sokkal helyesebb hallgatni róluk? Spielmann véleménye szerint a hallgatás az egyetlen járható út, hiszen a vádló is vádlott valakinek a szemszögéből, ha másért nem, azért, mert túlélte. Aki túlélte, az szükségszerűen bűnös, legalábbis a főhős véleménye szerint:
„Hiszen nekem nem is lehetne családom. Halottnak kellene lennem, mert aki nem állt ellen, az nem lehet ártatlan, aki pedig ellenállás nélkül élte túl, az bizonyosan bűnös. Akkor pedig már tisztességesebb halottnak lenni.”
Saját magára is kollaboránsként tekint, hiszen nem lázadt fel, nem szállt szembe Mengelével és a tábor őreivel. Alkalmazkodásával ugyanakkor majdnem negyven gyerek életét mentette meg. Külső nézőpontból a történet értelmezése egyértelmű, de Spielmann még akkor is saját démonaival küzd, mikor egy napon, már nyugdíjas éveiben rátalálnak, és szerte a világon hősként ünneplik. Ebből is látható, hogy a koncentrációs táborok borzalmai korántsem érnek véget a táborok felszabadításával és felszámolásával. Az ilyen helyeket megjárt emberek közül sokan belül viszik tovább a tábort, nem képesek felmenteni magukat, túlélésük miatt állandó bűntudattal élnek. Ez esetben adhat-e a törvény, vagy más emberek egybehangzó véleménye feloldozást? A regény szerint aligha, hiszen a főhős nem képes szabadulni lelkifurdalásától még akkor sem, mikor személyes történetéből már rég amerikai „sztori” lett.
„Az eredmény független a körülményektől. A bűn sem függvénye semminek, attól bűn, hogy tudod, hogy az.”
A Migrén nem annyira történelmi, sokkal inkább lélektani regény, hiszen egy valós történet kapcsán egy lélektani folyamatot bont ki, vizsgál meg, követ évtizeden keresztül. Bár a szövegbe egy, az 1956-os budapesti eseményeket is megjelenítő szál is kapcsolódik, nem épül be szervesen a regény szövetébe, Spielmann hősies története, a múlttal és emlékeivel való küzdelme sokkal hangsúlyosabb, leköti az olvasó szinte minden figyelmét. Gyurkovics második regénye kiváló szöveg, olvasmányos, és egyszerre elgondolkodtató, megrendítő és méltó emlékezés egy valóban nagyszerű emberre.
Szerző: Kolozsi Orsolya
