A tanulmányaik során leginkább részletekkel, szemelvényekkel találkoznak, így amikor az egyetemen egy hét áll rendelkezésükre, hogy egy teljes könyvön átrágják magukat, egyszerűen nem tudják hogyan kell.
A Columbia Egyetem irodalom szakán tanító Nicholas Dames érzékelte, hogy a diákjai egyre kevesebbet olvasnak és azzal kapcsolatban sem voltak illúziói, hogy a hallgatók egy-két olvasmányt kihagynak a felkészüléskor. Azonban leesett az álla, amikor 2022-ben egy elsőéves egyetemista azzal kereste fel a fogadóóráján, hogy milyen embert próbáló számára a követelményrendszer. A szak megköveteli a diákoktól, hogy egész könyveket olvassanak el egy vagy két hét alatt, a hallgató azonban a professzor legnagyobb megdöbbenésére közölte, hogy a gimnáziumában soha nem kellett elolvasniuk egy teljes könyvet. Csupán kijelölt szemelvényeket, verseket vagy cikkeket olvastak.
Mindenről a telefon tehet
Dames és az ügynek utánajáró The Atlantic újságírója egyaránt több egyetemi tanárt is megkérdezett, és ők is hasonló tapasztalatokról számoltak be. Alapvetően két okra tudták visszavezetni a jelenséget: az olvasás oktatás módszertana, a másik a képernyők figyelemelterelő ereje. Egyesek szerint a diákjaiknak már egy szonett is komoly kihívást jelent. Ha pedig olyasmivel találkoznak, amit nem értenek, egyszerűen leblokkolnak. Ennek az oka valószínűleg részben a képernyők jelentette folyamatos csábítás. A közösségi média vagy az internet elvonja a figyelmet a hosszabb, elmélyülést igénylő feladatokról, illetve folyamatos szórakozást kínál az olvasás relatíve unalmas feladatához képest.
Ugyanakkor, ahogy arra Jared Henderson író, filozófus rámutat, ez az a generáció, amelyik minden korábbinál több szöveghez fér hozzá és többet is olvas – csak nem könyveket. A képernyők előtt töltött idő valamilyen formában ugyanis mégis olvasással telik, ha csak a TikTok videók feliratairól van is szól.
Az Egyesült Államokban az utóbbi évtizedekben inkább a rövidebb szövegekre, a feladatközpontú olvasásra koncentráltak részben a lemorzsolódás elkerülése miatt, részben pedig, ahogy az egyik tanár megfogalmazta: „Feladhatom nekik, hogy három hét alatt olvassák el az Iliászt, de egyszerűen nem fogják.” A tanárok kétségbeesetten próbálják alakítani a tananyagot a diákok igényeihez és képességeihez. A magániskolák követelményei még magasabbak, ez viszont még nagyobb tudásbeli szakadékhoz vezet a diákok között a családjuk jövedelmétől függően.
A szöveg értelmezése, részletekbe menő megértése helyett a diákokat a tesztek feladataira trenírozzák. A központi felméréseknek megfelelés a cél, nem az, hogy például képes legyél megtalálni a Bűn és bűnhődésben felbukkanó témákat.
Rosszul tanulunk olvasni
Jared Henderson szerint azonban létezik egy még ennél is alapvetőbb probléma: az olvasástanítás módszere. A klasszikus metódus szerint fonetikusan tanulnak olvasni a gyerekek egyenként megismerve és kiejtve a betűket majd ezeket olvassák szavakká.
Valamikor a hatvanas években azonban feltűnt egy új, forradalmi módszer, a szóképes olvasás. Ez az organikusabbnak tartott változat a szavak képét tanítja meg felismerni a gyerekeknek, akik így szinte maguktól tanulnak meg olvasni – az alap elképzelés szerint. A tanár csak a megfelelő környezetet biztosítja számukra és pár apró fogást mutat nekik.
Ez a módszer főleg az angol nyelvű országokban terjedt el és vált a hivatalos módszerré, de hazánkban is alkalmazzák. Az elmúlt évtizedekben azonban az angol nyelvterületen esett az írás-olvasás tudás. Egyre kevesebb gyerek volt képes elolvasni egy olyan hosszú szöveget, mint egy könyv. Számukra az olvasás kemény munkává vált és nem olvastak pusztán élvezetből. Az új módszer ráadásul nem alkalmazható a diszlexiás gyerekeknél, akik képességére kifejezetten rosszul hat a szóképes olvasás. A COVID-járvány alatt pedig a szülők számára is nyilvánvalóvá vált, hogy milyen problémás ez a módszer. (Az olvasóvá nevelés módszereiről itt írtunk.)
forrás: The Atlantic , Youtube
