Siskin azzal kezdi, hogy miközben az ukrán városok bombázását és a meggyilkolt gyerekeket nem mutatja az orosz köztévé, fáj látnia, mennyi honfitársa támogatja a háborút. Ez a többség, míg a háború ellen tiltakozó kisebbséget szétverik és letartóztatják a rendőrök.

Szerinte a modern világot egy forradalom választja el a legtöbb oroszországi embertől: az az átalakulás, ami a kollektív tudat elsőbbsége helyett az egyén prioritásait kezdte előtérbe helyezni. Az emberek évezredekig azonosultak a törzsükkel és teljesen kiszolgáltatottak voltak a falkavezérnek, nevezzék azt törzsfőnek, kánnak vagy cárnak. 

“Csakhogy az elmúlt évszázadokban átalakult a társadalmi rend egy olyanná, amiben az egyén szabad.”

Siskin az amerikai alkotmány kezdő szavait idézi (“We the people”), mivel szerinte egy ilyen fontos szöveg csak egy újfajta emberiséggel születhetett meg, ami tudatában volt az emberi méltóságnak.

Az író szerint ezt az óriási civilizációs szakadékot még mindig nem sikerült áthidalni, és ez a hazája drámája. Míg egy kisebbség már készen állna arra, hogy demokratikus társadalomban éljen, a jelentős többség még mindig meghajol a hatalom előtt és elfogadja a régi életmódot. Azt, amiben generációk egyetlen túlélési lehetősége a hallgatás volt és az elégedettség a hatóságokkal. Hiszen, aki nem maradt csendben, az ment a börtönbe vagy emigrálnia kellett, mielőtt túl késő lett volna.

Siskin szerint kétszer már elbuktak az orosz demokrata próbálkozások: 1917-ben és 1990-ben, és a vége mindig diktatúra lett.

“A diktatúra és a diktátor hozza létre a rabszolga népességet vagy a rabszolga népesség teremti meg a diktatúrát és a diktátort?”

teszi fel a kérdést. “Hogy lehet ezt az ördögi kört megtörni? Hogyan kezdődhet el az új Oroszország?”

Némi diktatúratörténeti kitekintés után Siskin rátér a szerinte helyes megoldásra.

“Sem a NATO, sem az ukránok nem tudják putyintalanítani Oroszországot. Nekünk, oroszoknak kell rendbe tenni az országunkat. Készen áll a népem a feladatra? (...) Az orosz tudatnak el kell tudnia fogadni, hogy több ország is létezhet, amiben orosz az állam nyelve. A birodalmat el kell távolítani az elmékből és a lelkekből, mint egy rosszindulatú tumort. Csak ekkor tudnak az új államok reformokat végrehajtani.”

Suskin ezután arról ír, hogy a demokráciához kritikus mennyiségű állampolgár és érett polgári társadalom kell, és az egészet - Navalnijt idézve - szabad választásokkal kell kezdeni. De mi garantálja a választások tisztaságát? “Egy jóindulatú cárban reménykedő társadalmat nem lehet egy óra alatt felelős választókká alakítani” - írja. És működhetnek a demokratikus reformok, ha még mindig a Putyin-rezsim korrupt tisztviselői vannak pozícióban? “A világ »orosz Nürnbergért« kiált, de Oroszországon belül ki fogja ezt megszervezni? Ki tárja fel a bűnöket és bünteti meg a bűnösöket? A bűnözők maguk? El lehet mozdítani Putyint, de ki fog hirtelen a milliónyi korrupt hivatalnok, haszonleső rendőr és bíró helyére ülni?”

Siskin azzal zárja gondolatait, hogy 

Oroszország csak egy hosszadalmas és fájdalmas újjászületés árán tud előre lépni.

A külföldi szankciók nem a legrosszabbak, amik történhetnek, mert sokkal rettenetesebb, amikor az orosz népben nincs belső újjászületés. “Putyin a tünet, nem a betegség.”