Karcagon született 1954-ben. Többféle műfajban alkotott: költőként indult, de drámát, novellát, regényt és kritikákat is írt.
A legnagyobb című, Széchenyi utolsó napjairól szóló művéből tévéjáték készült 1992-ben. A szabad versben írt drámában olvashatjuk a főszereplőtől: „A népek gyalázatosak, az emberek eszelősek / Az élet hideg sár. /
Nagy, merev testű dögök, halott birodalmak / fekszenek ebben a buggyanós sárban. / Mégis az emberek újra és újra / belebújnak és megmozgatják. / Azt hazudják, hogy a dög mozog, / de ők mozgatják.
/ Elhiszik, hogy él, bár ők mozgatják. / Úgy nézik saját dögbe bújtatott / lényüket, mintha nem ők lennének benne, / nem ők mozgatnák. / Elfelejtik, hogy a hazugság végén / nincs igazság.”
2007-től jelentek meg kritikái, írásait publikálta a Magyar Narancs, a Jelenkor, a Holmi, a Műút, a Kalligram és a Revizor. 2010 óta írt novellákat, amik a Kalligramban, a Holmiban és a Tiszatájban jelentek meg. 2011-ben válogatott kritikáit és esztétikai dolgozatait Talányaink összessége címmel adta ki a Műút. 2015-öt A télgyűlölő című novelláskötetét két kisregény is követte, A húgom operája 2016-ban, majd a Börtönkarnagy 2020-ban.
Munkásságát 2015-ben Déry-díjjal ismerték el, Bán Zoltán András laudációjában „rejtőzködő alaknak” nevezte, A télgyűlölő novelláiról pedig azt mondta:
„Fantasztikus, karneválian tarka világ ez, öntörvényű, tökéletesen eredeti látásmóddal berendezve; kérlelhetetlenül groteszk helyzetekkel telezsúfolt, sátáni humorral átszőtt, megalkuvást nem ismerő epika.”
