„A regényeket, akárcsak a rémálmokat, félelmek mozgatják, nem tények” – írja Tanjil Rashid, aki szerint Krasznahorkai korai regényei paradox módon apokaliptikusabbnak érződtek, mint a világpusztulást közelről szemlélő Herscht 07769. (A könyvbe itt beleolvashattok, itt pedig meghallgathatjátok a Krasznahorkairól készült podcastunkat.) Rashid Londonban élő szabadúszó újságíró, a Guardian rendszeres szerzője, nemrég többek között Az öröklét farkasairól írt, ami nálunk a hét könyve is volt szeptemberben.
Ijesztő aktualitás
Az itthon és nemzetközi szinten is nagy sikerű regény Németország Türingia nevű tartományába viszi az olvasót, ahol felerősödnek a neonáci mozgalmak, és egyre több megmagyarázhatatlan esemény zavarja meg a hétköznapok rendjét. A bizarr és gyakran rémisztő történések leltárát 2021-es kritikánkban a trumpista tüntetők akciójával hoztuk párhuzamba, a Fehér Házat megszálló QAnon-hívők összeesküvés-elméletei ugyanis egy Krasznahorkai-regény legvadabb fantáziaelemeiként is megállták volna a helyüket.
Ahogy a Guardian-cikk is állítja, az író számára „a társadalom szétesése elkerülhetetlen, ez kozmológiai tény”. Könyveinek aktualitása mégis újra és újra meg tud lepni minket, amikor akár évek elteltével leemelünk egyet a polcról.
Gyengül a mester?
Nem véletlenül nevezte Susan Sontag annak idején „az apokalipszis kortárs mesterének” Krasznahorkai Lászlót: minden regényében ott bujkál valami baljós előérzet, a pusztulás fenyegető közelsége. Miközben a Herscht 07769 ártatlan, de naiv főhőse tudatán kívül lassan belesodródik az újnácik közösségébe, a körülötte zajló események egyre vészjóslóbb képet festenek.
De vajon lehet-e egy életművön keresztül hasonlóan magas színvonalon „űzni a világvégét”?
A szóban forgó kritika szerzője mintha azt sugallná, hogy az apokalipszis szakértője az utóbbi években veszített a képességeiből. „Krasznahorkai korábbi regényeiben a végidők a sugalmazás, a szimbolika és a prózaritmus rejtélyes erői által előhívott érzületként jelentek meg. Nem témaként, legalábbis nem ennyire expliciten. Az ellenállás melankóliájában (1989) semmi nem szólt az univerzum összeomlásáról. Csak egy bálna hatalmas, rotható teteme volt szürreális módon kiállítva egy szellemvárosban. És mindez valahogy sokkal apokaliptikusabbnak és borzongatóbbnak hatott, mint az összes kvantum-eszkatológia, ami itt nagy tudományos részletességgel ábrázolódik” – írja.
Szerinte a tények elbeszélése helyett Krasznahorkainak újra a félelemmel teli atmoszféra megteremtésére kellene fókuszálnia, mert valójában ez képezi egy jó regény alapját.
Rajtunk áll, hogy egyetértünk-e vele, azt azonban leszögezhetjük, hogy kevesen értenek úgy a hétköznapi valóság és a teljesen elrugaszkodott metafizikai látomások vegyítéséhez, mint Krasznahorkai.
Nyitókép: Valuska Gábor
