Tatiana 6, Andra 4 éves volt, amikor 1944. március 28-án betörtek az otthonukba, és családjukkal együtt elhurcolták őket Auschwitz-Birkenauba. A családtagok többségét azonnal megölték, de a Bucci lányok megúszták a szelekciót.
A Josef Mengele felügyelete alatt álló gyerekbarakkba kerültek, ahol 230 ezer gyermeket gyilkoltak meg. Tatiana és Andra ezt is túlélte, mindössze hetven társukkal együtt menekültek meg.
Auschwitz felszabadítása után először Prágába, majd egy Londonhoz közeli intézetbe kerültek, onnan haza, Olaszországba. Itt próbálják meg újrakezdeni a gyerekkorukat a tábort túlélő édesanyjukkal és a hadifogságból hazatérő apjukkal.
Az átélt borzalmak ellenére sikerült örömteli életet élniük, ma már mindketten boldog nagymamák, és úgy döntöttek, hogy megszólalnak a múltjukról.
Talán az övék az utolsó élő szemtanúk története a haláltábor kegyetlenségeiről.
Részlet a könyvből: „A nő odavezetett minket az ágyunkhoz, amely a bejárat közelében volt. Mindannyiunknak jutott egy-egy fekhely az emeletes ágyak hosszú sorában. Ezeknek a pillanatoknak az emléke képekből és érzelmekből áll össze. Nem tudjuk, mit mondtunk egymásnak az első este. Nem emlékszünk sem az álmosságra, sem az éhségre, sem a szomjúságra.”
A kép, amely mind a mai napig elkísér, az, ahogy ketten állunk és összekapaszkodunk, mintha kölcsönösen meg akarnánk védeni egymást”
– olvasható a Két kislány Auschwitzban című kötetben, ami az Európa kiadó gondozásában jelent meg Laszkács Ágnes fordításában.
Nyitókép forrása: Wikipedia
