Az interjú kiindulópontját az iráni tüntetéssorozat adta, amelyben már több százan meghaltak, és rengeteg embert letartóztattak. A tiltakozások azután robbantak ki, hogy az iráni erkölcsrendészet letartóztatott egy fiatal kurd nőt, amiért – a vád szerint – nem viselte megfelelően a fejkendőt. A nő az őrizetbe vételt követően meghalt, személye pedig Iránban hamar a nők elnyomásának és a hatósági visszaéléseknek a szimbóluma lett. Azóta is rengeteg iráni nő vesz részt a tüntetéseken, akik tiltakozásul nyilvánosan levágják a hajukat vagy elégetik a fejkendőjüket. Shiva Akhavan Rad erre mondja azt, hogy irániként patriarchális közegben élnek, és a Nápolyi regényeket olvasva és a tévésorozatot nézve sok hasonlóságot érzett a jelenlegi iráni és a korabeli olasz közhangulat között. A kérdésre, hogy Ferrante két leghíresebb hőse, Lila és Lenù hogyan viselkedne ezekben az iráni turbulens napokban, az olasz író azt válaszolta, hogy Lila biztosan az első sorban lenne a tüntetéseken, Lenù pedig, hogy ne maradjon le semmiről, követné őt, még a börtönbe vagy a halálba is.
Ferrante figyelemmel követi az iráni eseményeket, és szörnyűnek nevezte az elnyomást, azt viszont csodálatosnak, hogy korban, kulturálisan és társadalmilag ennyire különböző emberek egymás mellé álltak és az ellenállást választották. Ferrante különösen izgalmasnak látja a nők központi szerepét, és szerinte ahhoz, hogy az életüket is kockáztatva demonstráljanak, „nagy bátorság, rendkívüli kétségbeesés és a remény felcsillanása” szükséges. Az író szerint Nyugaton azt hisszük, hogy bizonyos jogokat már végérvényesen kivívtunk, de megfeledkezünk arról, hogy egyetlen jog – különösen a nők esetében – sincs végérvényesen elnyerve.
Az interjúban természetesen szóba került az írói álnév kérdése is. Ferrante elmondta, azért döntött így, mert a siker és a hírnév elkerülése az egyik módja annak, hogy teljesen szabadnak érezze magát. Hozzátette ugyanakkor azt is, hogy van egy kicsit bonyolultabb válasza is erre, aminek a lényege, hogy senki sem főállású szerző. A hétköznapi életben ő maga is sok, számára fontos aprósággal foglalkozik. Számára az írás utáni vágy (a késztetés, hogy írjon) a legnagyobb igazság pillanata: „Ezt a pillanatot Elena Ferranténak hívom, ami számomra és az olvasók számára az igazi és az egyetlen nevem”. A saját élettörténetét amúgy lényegtelennek nevezte; kérdésre válaszolva elmondta, hogy Lila karaktere hasonlít néhány általa ismert és kedvelt, összetett személyiségű nőre, akiket ugyanakkor néha nehéz elviselni. Lila karakterleírásához természetesen saját magából is merített, abból a részéből, amelyet a legkevésbé ismer, és amely megrémíti. De ha nem bújt volna bele a jobban kontrollálható Lenù bőrébe, akkor nem tudott volna írni Liláról sem.
Kit érdekel, kicsoda Elena Ferrante, ha olyan könyveket ír, mint a Nápolyi regények-sorozat? Újraolvastuk mind a négy könyvet, ami az elmúlt hetek egyik legjobb döntésének bizonyult.
Tovább olvasokElena Ferrante beszélt arról is, hogy a nők, éljenek a világ bármely pontján, születésüktől fogva férfi kultúrában élnek: férfi a nyelv, a család, a vallás, a törvények, a kormányzati intézmények, az irodalom, a művészetek, a tudományok, az oktatás. Minden, amit nőként ki akarunk fejezni, szükségszerűen egy férfi hagyományon belül mozog. Szerinte minden női küzdelemnek a következő a magja: soha nem leszünk igazán szabadok, amíg az élet minden területén olyan létformákon kell kifejeznünk magunkat, amelyek alapvetően férfiasak: „Milyen neműek azok, akik elnyomnak minket, akik despotikus teokráciákat építenek, akik megtagadják jogainkat?” Szerinte óvakodnunk kellene a férfi kategóriáktól, bírálni azokat, és törekedni arra, hogy megtaláljuk a sajátjainkat.
Nem először fordult elő, hogy az olasz író közéleti kérdésekben nyilvánul meg, legutóbb a Marina Abramović-csal közös levelezését hozták nyilvánosságra, amelyben olyan témákat is érintettek, mint az anyaság vagy a művészetek.
Forrás: Guardian
