Ferrantéra jellemzően egy egészen banális eseménnyel indítunk: valaki nyaralni megy. A negyvenes évei végén járó irodalomprofesszor, Leda (Olivia Colman) kibérel egy házat valamelyik görög szigeten, ahol csendes olvasásra rendezkedik be. Hogy zökkenőmentes legyen a pihenése, arról a mindenes Lyle (Ed Harris) gondoskodik, és a kívánságát lesi a strand büféjében dolgozó Will (Paul Mescal) is. A csendes napozós-olvasós óráknak egy hangos queensi család felbukkanása vet véget, akik azonnal belakják az egész strandot, és amelynek matriarchája, Callie (Dagmara Domińczyk) rögtön az elején összetűzésbe kerül Ledával. Ez azonban csak mellékszál, nála ugyanis sokkal fontosabb szereplő a családhoz tartozó fiatal anya, Nina (Dakota Johnson), akire a strandon matricaként tapad a kislánya, Elena.
Nina látványa nosztalgikus és traumatikus emlékek egész sorát villantja fel Ledában, amelyek flashbackek formájában bomlanak ki a néző előtt (ezekben a jelenetekben a fiatal Ledát a szuggesztív Jessie Buckley alakítja). Míg a filmbeli jelenben egy beérkezett, magányos asszonyt látunk, a múltbeli képkockákon egy feltörekvő értelmiségit, aki a két lánya és férje mellett keresi a teret és az időt a kibontakozásra. Egy rendkívül sűrű korszak ez, amikor a fiatal Ledának egyszerre kell helytállnia anyaként és feleségként, és még szakmailag is bizonyítani szeretne. Nina elveszettségében utóbb saját magára ismer, ahogy abban az intenzív figyelemben is, amelyet Elena a nap minden percében kikövetel az anyjától. Ninának látszólag mindene megvan, a belőle sütő boldogtalanság mégis mágnesként vonzza az asszony tekintetét. Együttérzését pedig csak fokozza, amikor a kislánynak egy nap – még ha csak rövid időre is – nyoma vész a strandon. A sokk ideiglenes, a hullámok és az érzelmek hamar elcsitulnak, éppen ezért érthetetlen, amikor Leda pillanatnyi szeszélyének engedve úgy dönt, hogy ellopja Elena játékbabáját.
Leda kompenzál, minden nagylelkű gesztusával és hibás döntésével egy múltbeli sebet gyógyítana, amelynek nem elszenvedője, hanem sokkal inkább okozója volt. De ez is csak a látszat. Gyllenhaal – és rajta keresztül Ferrante – ugyanis épp arra próbál rávilágítani, hogy a hagyományos szerepek olyan elváráscunamit zúdítanak a nőkre, amivel sokszor nem tudnak, vagy nem is akarnak megbirkózni, eközben pedig ők is sérülnek. A fiatal Leda így aztán a menekülést választja, és hátat fordít addigi jól megszokott életének. Saját magát választja a gyerekei helyett, és az anyaszerep betöltése helyett első, másod- és harmadsorban és mindentől függetlenül nő akar lenni. A döntése nem végleges, traumáját pedig még évtizedekkel később is magában hordozza. Míg azonban a fiatal Leda nagyjából artikulálni tudta, hogy mit akar, addig a jelenben Nina csak a fojtogató közeget érzi maga körül. Látszatmegoldásokba menekül ő is, miközben egyre frusztráltabb és kimerültebb. A közöttük szövődő szimpátia viszont hamar szertefoszlik: nincs igazi sisterhood, az életutak nem azonosak, legfeljebb elemeikben mutathatnak hasonlóságot.
Tavaly év végén jelent meg Ferrante Véletlen találatok című esszékötete, amelyben úgy fogalmaz, hogy íróként azok a helyzetek izgatják, amikor hétköznapi, már-már banális történések és érzések mélyéről kell a felszínre hoznia mindazt, „amiről megszokásból, kényelemből mind ez idáig hallgattunk”. Az elveszett lányban a szokványos, a mindennapi fátylán hamar átsejlenek azok az érzések, félelmek, múltbeli emlékek, amelyek fojtogatóan telepednek a szereplőkre és a nézőre is.
Gyllenhaal magabiztosan és kellő érzékenységgel navigál ebben a világban, elkerüli a fekete-fehér női figurák sablonjait: Olivia Colman Ledája egyszerre kiszámíthatatlan és sebezhető, Dagmara Domińczyk emlékezetes a nagyszájú badass Callie szerepében, és Dakota Johnson remek ellenpárjuk a saját érzelmi útvesztőjében tévelygő Nina szerepében. Mellettük igazán csak villanás jut a férfiaknak, és akármilyen fontos a jelenlétük, ebben a sztoriban nekik valójában meg kell elégedniük az untermann szerepkörével, még akkor is, ha Ed Harrist még egy ilyen rövidke szerepben is jó látni, és igazán nem lehet panasz Peter Sarsgaard professzorára sem. Az elveszett lány velük együtt is igazából egy olyan erős női film (anyaságról, önfeláldozásról, annak hiányáról, érzelmi kompenzációról és élve boncolásról), amit a férfiaknak is látniuk kell.
