Ritkán van a világtörténelemben olyan esemény, amely egyidejűleg borítja fel mindenki életét. Az átlagembertől a tudósokon át az írókig most mindenkit az foglalkoztat, meddig tart ez az állapot és milyen lesz utána az életünk. Barabási Albert-Lászlónak elég határozott véleménye van és szerinte valószínűleg már nem fog visszatérni a szokott mederbe, és André Aciman is biztos benne, hogy a járvány elmúltával meg fog változni az életünk. A betegséget az elmúlt hetekben már több író is elkapta, J.K. Rowling például a koronavírus minden tünetét észlelte magán, Borisz Akunyin pedig szintén elkapta, de már jobban van, és posztjában összefogást szorgalmazott. A koronavírus hatásairól írt cikket az indiai Arundhati Roy is, aki ezzel egyidejűleg önvizsgálatra és újragondolásra buzdított.
Metszően kritikus cikkben elemezte az indiai és ebből kiindulva a globális járványhelyzetet Arundhati Roy. A Booker-díjas szerző a Financial Times-ban megjelent írásában rámutat, hogy a vírus eddig a legnagyobb csapást a leggazdagabb és legnagyobb befolyással bíró országokra mérte, és a kapitalizmus motorja, még ha ideiglenesen is, leállt. Ez az időszak viszont lehetőséget nyújt arra, hogy alaposabban szemügyre vegyük az egyes részeit, és eldöntsük, megjavítjuk-e vagy keresünk-e helyette inkább egy jobb motort.
Roy felidézi, hogy az emberek általában elképedve nézik az amerikai híreket a túlterhelt kórházakról, az alulfizetett, túlhajtott egészségügyisekről, akiknek a védőfelszerelése esetenként egy szemetes zacskó, a lélegeztetőgépek miatt egymásnak feszülő államokról, és az orvosokról, akik azon dilemmáznak, hogy melyik beteget mentsék meg. A tragédia itt van, valóságos és a szemünk előtt bontakozik ki. És bár az amerikai egészségügyi rendszer sajátosságaiból adódóan a szegények előtt gyakran bezárultak a kórházi ajtók, ám a mostani helyzetben a szegények betegsége nagyban kihat a gazdagokéra is.
Húsz évet várt a második regényével Arundhati Roy - Könyves magazin
(Kép forrása) Angolul a napokban jelent meg Arundhati Roy új könyve, a The Ministry of Utmost Happiness. Mindez nemcsak azért nagy szó, mert első regénye, Az apró dolgok istene, annak idején hatalmas kritikai és közönségsikert aratott, hanem mert az indiai származású írónő azóta nem adott ki regényt a kezéből.
Roy ezek után tételesen felsorolja, hogy mit csinált az indiai kormányzat, miközben a kínaiak már a vírus ellen küzdöttek. Amikor az első vuhani esetet jelentették, az indiai vezetés a muszlimellenes törvény elfogadása miatt kirobbant tüntetésekkel volt elfoglalva. Az első indiai esetet január 30-án jelentették (nem sokkal azután, hogy Jair Bolsonaro brazil elnök látogatást tett Delhiben), viszont az indiai kormány még februárban sem cselekedett (akkor éppen Donald Trump látogatását készítették elő), Delhiben pedig az önkormányzati választással voltak elfoglalva (amely után megint megszaporodtak a muszlimok elleni támadások).
A WHO márciusban nyilvánította pandémiának a koronavírus-járványt, az indiai egészségügyi miniszter viszont még mindig arról beszélt, hogy nincs egészségügyi vészhelyzet. Végül március 19-én szólalt meg az indiai kormányfő, aki közösségi távolságtartásra szólította fel az embereket (Roy szerint egy olyan társadalom számára, melyet átitat a kasztosodás gyakorlata, ezt elég könnyű megérteni), majd kijárási tilalmat rendelt el. Arról nem tett említést, hogy India egészen addig védőfelszerelést és lélegeztető gépeket exportált, ahelyett, hogy az ország egészségügyi személyzetének és kórházainak tartogatta volna.
Az indiai miniszterelnök március 24-én teljes lezárást jelentett be, amely Roy szerint váratlanul érte az embereket és nem volt idejük felkészülni. Ebben a helyzetben ráadásul kiderült, hogy milyen brutális, szerkezeti, társadalmi és gazdasági egyenlőtlenségek vannak az országban,
a lezárás ugyanis úgy működött, mint egy kémiai kísérlet
és azonnal megmutatta a rejtett dolgokat. A gazdagok ugyanis könnyen elzárkóztak a sorompókkal védett házaikba, a nagyvárosok viszont elkezdték kitaszítani magukból a szegényeket, akik tömegközlekedés híján gyalog indultak el a falvaikba. Amikor rájöttek, hogy így könnyen elterjedhet a vírus a vidéki településeken is, a rendőrök megállították és táborokba gyűjtötték őket, amivel Roy szerint épp ellentétes hatást értek el azok, akik a közösségi távolságtartást hirdették. A táborokba zárt emberek habár féltek a vírustól, az mégis kevésbé volt valóságos számukra, mint a fenyegető munkanélküliség, az éhezés és a rendőri erőszak.
Arundhati Roy: A regény olyan, mint egy város, el kell tévedni...
Fotó: Mayank Austen Soofi Az indiai Arundhati Roy tíz évig írta új regényét, A Felhőtlen Boldogság Minisztériumát ( olvass bele ITT), és azt mondja, a könyv ez idő alatt teljesen felemésztette. Pedig a világ már régóta türelmetlenül várt egy új Roy-regényt, pontosan azóta, hogy 1997-ben megjelent Az Apró Dolgok Istene , melyet nemcsak az olvasók szerettek, hanem a kritikusok is.
Roy szerint Indiában fájdalmasan keveset tesztelnek, és bizonyára sokan lesznek, akik otthon fognak meghalni –
az ő történetüket nem ismeri majd senki,
nem kerülnek be a statisztikába sem. A vírus a borzalmas kétségbeesés mellett viszont lehetőséget ad arra, hogy alaposan átvizsgáljuk azt „az ítéletnapi masinát”, melyet mi magunk hoztunk létre. Bár mindenki arra vágyik, hogy visszatérjünk a normalitásba, szerinte semmi sem lehetne most rosszabb. Történelmileg a világjárványok arra késztették az embereket, hogy szakítsanak a múlttal és
újragondolják a világukat.
Ez a mostani helyzet sem különbözik ettől: ez egy olyan kapu, amely két világ között található. Dönthetünk úgyis, hogy átlépünk rajta, és magunkkal visszük az előítéleteinket, a gyűlöletünket, a kapzsiságunkat, de átléphetünk rajta könnyedén is, egészen kis csomaggal, készen arra, hogy egy másik világot képzeljünk el magunknak, egy olyan világot, amelyért készek vagyunk küzdeni is.
Kasmírban a rémálmok hűtlenek a tulajdonosaikhoz - Könyves magazin
Ha valaki még egyszer megkérdezi Arundhati Roytól, hogy mégis mit csinált az elmúlt húsz évben, amióta elképesztő kritikai és közönségsikert aratott Az Apró Dolgok Istene című regényével, akkor ahelyett, hogy elküldené az illetőt a francba, elég lesz felmutatnia legújabb regényét.
Arundhati Roy a kilencvenes években érte el legnagyobb sikerét, amikor az Apró dolgok istenével megnyerte a Booker-díjat. Utána hatalmas csönd következett, szépirodalmat ugyanis egyáltalán nem publikált, igaz, rengeteg non-fictiont jegyzett, és cikkeiben az iraki és afganisztáni hadjárattól kezdve az indiai atomkísérletekig számtalan témát érintett. Hazája egyik leghíresebb és legmegosztóbb kortárs szerzője. Volt, hogy a bíróság megsértése vádjával rövid időre börtönbe is zárták, mindez azonban nem tántorította el attól, hogy hangot adjon nézeteinek. Éles hangú kritikusa a kormányzó nacionalista Bharatíja Dzsanata Pártnak (BJP), és többször szót emelt a gazdasági egyenlőtlenségek ellen is. Húsz évvel az első könyve után jelent meg második regénye, A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma. Két éve telefonon interjúztunk vele, akkor a következőket mondta a könyvéről:
"Számomra egy regény sosem lehet pusztán egyetlen dolog: nem lehet csak politikai vagy csak személyes. Nem lehet, hogy címkét tapasszanak rá. Olyan könyvet akartam, amelyben nem sietünk el az emberek mellett, még a legkisebb szereplő mellett sem. Mint amikor az ember megáll és elszív egy cigarettát. Azt akartam, hogy ezeknek a szereplőknek is legyenek történeteik. Ez olyan, mintha egy nagyvárosban járnánk: a főutcán gyorsan végighajtva az ember nem ismeri meg ezeket a történeteket. Körbe kell sétálni, vissza kell térni, meg kell ismerni őket. Sok olyan szereplőm van, akikre időt kell szánni ahhoz, hogy az ember megértse őket. Számomra olyan volt ez az egész, mintha egy városban sétálnék, meg-megállnék, és nemcsak egyszerűen beszélgetnék egy emberrel, hanem megismerném a történetét is."
