Fotó: Mayank Austen Soofi
Az indiai Arundhati Roy tíz évig írta új regényét, A Felhőtlen Boldogság Minisztériumát (olvass bele ITT), és azt mondja, a könyv ez idő alatt teljesen felemésztette. Pedig a világ már régóta türelmetlenül várt egy új Roy-regényt, pontosan azóta, hogy 1997-ben megjelent Az Apró Dolgok Istene, melyet nemcsak az olvasók szerettek, hanem a kritikusok is. Utána viszont nagy szépírói csönd következett: Arundhati Roy főként aktivistaként hallatta a hangját, sok tényirodalmat írt, az olvasóknak viszont húsz évig kellett várniuk a második regényre. A Felhőtlen Boldogság Minisztériumát Arundhati Roy a vigasztalanoknak ajánlja, és szereplői is olyan figurák, akik a közösségen, a körön kívül kerültek, és rendszeresen áthágják a társadalom által köréjük húzott falakat és határokat. Arundhati Royt Indiában értük utol telefonon – városi bolyongásokról, erőszakos mindennapokról és meseszerűségről beszélgettünk vele.
Olvasás közben az volt a benyomásom, mintha nagyon sok dühét beletette volna ebbe a regénybe, és az öröm mellett rengeteg frusztrációt is kiírt volna magából. Érzelmes, személyes hangvételű vagy inkább politikai regénynek tartja A Felhőtlen Boldogság Minisztériumát?
Egy regény számomra olyan, mint egy egész univerzum, mindent magába foglal: személyes és politikai helyzeteket, boldogságot és nevetséges dolgokat is. Írás közben tényleg egy világot próbálok létrehozni. Egy olyan mély és bonyolult könyvet akartam írni, amelyet az ember nem tud egy ültő helyében elolvasni. Amelyet meg kell érteni. A Felhőtlen Boldogság Minisztériumának narratív szerkezete számomra olyan, mint egy város. Az embernek el kell vesznie benne, és meg kell találnia a visszafelé vezető utat. Számomra egy regény sosem lehet pusztán egyetlen dolog: nem lehet csak politikai vagy csak személyes. Nem lehet, hogy címkét tapasszanak rá. Olyan könyvet akartam, amelyben nem sietünk el az emberek mellett, még a legkisebb szereplő mellett sem. Mint amikor az ember megáll és elszív egy cigarettát. Azt akartam, hogy ezeknek a szereplőknek is legyenek történeteik. Ez olyan, mintha egy nagyvárosban járnánk: a főutcán gyorsan végighajtva az ember nem ismeri meg ezeket a történeteket. Körbe kell sétálni, vissza kell térni, meg kell ismerni őket. Sok olyan szereplőm van, akikre időt kell szánni ahhoz, hogy az ember megértse őket. Számomra olyan volt ez az egész, mintha egy városban sétálnék, meg-megállnék, és nemcsak egyszerűen beszélgetnék egy emberrel, hanem megismerném a történetét is.
Arundhati Roy: A Felhőtlen Boldogság Minisztériuma
Első mondat: Varázslatos órán, amikor már lement a nap, de még világos van, gyümölcsevő denevérek rugaszkodnak el a régi temető banjánfáiról, és úgy lepik el a várost, mint a füst.
Fordította: Greskovits Endre, Helikon Kiadó, 2017, 580 oldal, 3999 HUF
Megfogalmazta már valaha magának, mi vonzza annyira a vigasztalanokhoz, akiknek a regényét is ajánlja? Azokhoz az emberekhez, akiket a többség meg sem akar látni, és akikről a politikusok gyakran tudomást sem vesznek?
Mi egy olyan társadalomban élünk, amely a nyugati világ szemében elég kaotikusnak tűnik, beletartozik Bollywood, Gandhi, a jóga, a spiritualitás… Mi ugyanakkor egy olyan társadalomban élünk, amely teljes egészében a kasztrendszeren alapul. Csupán az emberek 3 százaléka házasodik a kasztján kívül – a vallásán kívül, a népcsoportján kívül, a törzsén kívül. Édesanyám például keresztény volt, a közösségen kívül házasodott, majd később elvált, és a körön kívül került. Az ember ilyenkor elkezdi látni azokat az embereket, akik szintén oda kerültek.
Viszont ha az ember átlép bizonyos határokat, az mindig olyan, mintha két különböző világ találkozna hirtelen, nem gondolja?
Pontosan. Mindenesetre – és ez utólag derült ki számomra, hiszen nem ezzel a szándékkal írtam – valamennyi szereplőmnek van egy határa, amelyet áthág. Andzsumnak ott vannak a genderrel kapcsolatos határok, Szaddám Huszeinnek a vallási megtéréssel, Tilóttamának a kaszttal kapcsolatosak, Múszának pedig lényegében egy nacionalista határvonala van. A temető is egy határ az élők és a holtak között.
Könyves magazin 2017/5.
LIBRI-BOOKLINE ZRT, 2017, 76 oldal, 5 pont + 199 Ft
A határok, amelyek az emberek, a társadalmi osztályok vagy akár az országok között feszülnek, mennyiben tekinthetők átjárhatatlannak?
Ez attól függ. Az indiai Legfelsőbb Bíróság nem olyan rég például elismerte a transznemű embereket, valami egészen egyszerű módon, harmadik nemként. Ugyanakkor törvényben kriminalizálja a homoszexualitást. Napjainkban sokkal több erőszakot szül, ha egy felsőbb kasztbéli egy dalittal, egy érinthetetlennel akar házasodni. Hogy éppen melyik határ áttörése számít erőszakosnak és mikor, az időről időre változik. De a kasztok közötti határ, különösen, ami az érinthetetleneket illeti, mindig nagyon ingatag volt. Ahogy mostanság a hinduk és muszlimok közti határ: szinte mindennap hallani a muszlimok meglincseléséről szóló történeteket. A könyvben a temetőben létrehozzák a Dzsannat Panziót (a szó jelentése paradicsom, édenkert – a szerk.), és Kasmírban van egy völgy, melyet régen Édenkertnek hívtak, olyan gyönyörű volt. Most meg tele van temetőkkel.
Van egy jelenet a regényben, amelyben azt mondják Amdzsumnak, hogy a hidzsrá („a férfitestbe zárt nő”) egy olyan lény, aki tudományosan képtelen a boldogságra: „A zavargás bennünk van. A háború bennünk van”. Túlzónak tartja, ha azt mondom, hogy Andzsum alakja túlmutat a karakterén, és akár India metaforájaként is értelmezhető?
Ez nem állt szándékomban, ezt a terhet nem akartam volna ráaggatni. Valamennyi szereplőben van valami, ami túlmutat a saját személyiségén. Andzsumot nem nevezném India metaforájának, de azt se mondanám, hogy a közössége jelképe, hiszen nincs neki olyan. Andzsum a Khvábgáh-ban, az Álmok Házában élt, vele együtt pedig sokféle ember élt egy fedél alatt. Gudzsarátban pedig valójában nem azért támadták meg Andzsumot, mert hidzsrá volt, hanem mert muszlim. De azért élte túl, mert egy hidzsrá. Senki nem jelképe semminek sem. Ők pusztán saját maguk.
Kasmírban a rémálmok hűtlenek a tulajdonosaikhoz
Ha valaki még egyszer megkérdezi Arundhati Roytól, hogy mégis mit csinált az elmúlt húsz évben, amióta elképesztő kritikai és közönségsikert aratott Az Apró Dolgok Istene című regényével, akkor ahelyett, hogy elküldené az illetőt a francba, elég lesz felmutatnia legújabb regényét. Hiszen csak azért,...
Olvasóként nekem Andzsum volt az egyik legösszetettebb szereplője a regénynek. Volt olyan élő személy, aki mintaként szolgált a karakterének felépítésében, kidolgozásában?
Sok hozzá hasonló emberrel találkoztam. Tudja, amikor a temetőkben élő emberekről olvasnak, a nyugatiak sokszor azt hiszik, hogy ez mágikus realizmus. De nem az. Sok muszlim él így: mivel sokukat támadás éri, a temetőkbe költöznek, ahol gettók alakulnak ki. Ismerek olyan embereket, akik sírok közelében élnek, és kis lakrészeket építenek a sírok körül. Ez egyáltalán nem mágikus realizmus. Andzsum karakterét több olyan ember alapján formáltam meg, akiket ismerek, de azt nem lehetne mondani, hogy egyetlen személy ihlette őt. Az viszont bizonyos, hogy ő sem egy mágikus teremtmény. A szereplőim közül senki sem az. Emlékszem, amikor Az Apró Dolgok Istene megjelent, Dél-Indiában mindenki azt találgatta, ki kicsoda a könyvben.
Az első mondatok mindig meghatározóak. A regénynek van egy prológusa, de a történet ezzel a mondattal kezdődik: „Úgy élt a temetőben, mint egy fa”. Ez az olvasóban azért elég borús érzeteket kelthet. Honnan jön ez a kép?
Én igazából nem találom annyira borúsnak vagy sötétnek, hiszen annyi élet van ebben a temetőben, nem övezi az a fajta komorság, mint mondjuk Nyugaton, ahol a halál helyszíneként kezelik. Szoktam temetőkbe járni, elüldögélek, és nem érzem magam szomorúnak. Ez megint csak egy másik határ az élők és a holtak között. Nekem ez a mondat nem komor, inkább nagylelkű, lényegében ebből a fából lett aztán a regénybeli Dzsannat Panzió.
Amit mond, arról eszembe jut egy másik mondat a regényből: „(...) a halál egy másik életformává vált”. Ez azt is jelentheti, hogy a halál nem feltétlenül szó szerint értendő, hiszen meghalhat valaki úgy is, ha elfelejtik, vagy ha eltűnik egy adott helyről. A könyv alapján az volt a benyomásom, hogy a halálnak nagyon sokféle értelmezését tekintheti a sajátjának, amit az is jól mutat, hogy szereplői – paradox módon – épp egy temetőben találtak rá végre a boldogságra.
Ez a mondat kimondottan Kasmírra vonatkozott, amikor Múszá a lányának ír, és azt mondja, hogy „az élők (…) olyan halottak, akik csak színlelik az életet, és a halottak azok, akik élnek”. Kasmírban a mártírok valahogy sokkal élőbbek, mint az élők. Kasmír megint csak egy olyan hely, ahol az élet és a halál szorosan összefonódott. A militánsokhoz csatlakozó fiatal férfiak például tudják, hogy nagyjából hat hónapjuk van hátra, aztán meghalnak.
A messzeségből Kasmír meseszerű helynek tűnhet, de nem tartom valószínűnek, hogy az átlagolvasónak nagyon átfogó képe lenne az ott zajló konfliktusról. Mennyire jelent ez gondot önnek, mennyire érzi fontosnak, hogy leszámoljon a meseszerűséggel?
Szerintem ez mindannyiunkra igaz lehet. Innen nézve Budapest is meseszerű helynek tűnhet. De amúgy tényleg van valami meseszerű Kasmírban: gyönyörű hely, a völgy lenyűgöző, de a fájdalom olyan mély és a harc olyan kegyetlen. Kasmír a történetek helyszíne. Minden attól függ, hogy az ember észreveszi-e ezeket a történeteket, és hogy egyáltalán milyen történeteket vesz észre. Van, aki nászútra megy Kasmírba, és nem is lát semmi mást, az indiai filmesek pedig sok bollywoodi filmet forgattak már itt.
Indiában eddig milyen reakciókat váltott ki az új regény?
Meg kell mondanom önnek, nagyon féltem attól, hogy mi fog történni a megjelenés után. Amikor megjelent a regény, akkor egészen egyszerűen elhagytam az országot, és csak a múlt héten döntöttem el, hogy részt veszek nyilvános rendezvényeken Indiában. De eddig gyönyörű reakciók születtek. Máskor előfordult, hogy bíróságra idéztek, de eddig semmi rossz nem történt. Most pedig az urdu és hindi fordítóval dolgozom együtt, hiszen a fordításnak nagyon pontosnak kell lennie. Tudja, az egyik stratégiám az volt, hogy hagytam, hogy a könyv megjelenjen más országokban. Azzal számoltam, ha az indiai kormány rájön, hogy ez egy nagyhatású regény, és elég sok embert felháborítana, ha hozzám nyúlnának, az majd egyfajta biztonságot nyújt nekem.
Közismert, hogy húsz év óta ez az első regénye, még ha tényirodalmat írt is ebben az időszakban. A szépírást teljesen hanyagolta? Fel tudná idézni a pillanatot, amikor megint késztetést érzett arra, hogy regényt írjon?
Ezt a könyvet tíz évig írtam. Nem kellett kapkodnom, nagy gondossággal írtam, és ebben a tíz évben teljesen felemésztett, még ha írtam mellette mást is. Úgy emlékszem, hogy az első dolog, amit papírra vetettem, és amiből tudtam, hogy úton van a könyv, az Dzsantar-mantar volt. Tudja, annak a demonstrációnak a helyszíne, ahol otthagyták azt a csecsemőt. Senki sem tudta, hogy ki ő. Rengeteget töprengtem ezen, és valójában akkor kezdtem el írni. Mellesleg a tiltakozás helyszínét a múlt hónapban a kormányzat végleg felszámolta.
A cím eléggé elgondolkodtató, és én is elég sokat töprengtem a jelentésén, úgyhogy kíváncsi lennék, hogy az ön értelmezésében mit jelent?
Sokan hiszik, hogy ez egy ironikus vagy szarkasztikus cím, de nem az. Én azt mondanám, hogy talán a legradikálisabb dolog az lenne az emberiség számára, ha újraértelmezné, mit jelent a boldogság keresése. A könyvben Szaddámnak és Tilóttamának megvan az a képessége, hogy egy közösséget hozzanak létre azok után, hogy elmondhatatlan erőszak áldozatai lettek. A cím azokra az emberekre utal, akik az összetört szívdarabkákból egy toldozott-foltozott szívet hoznak létre a temetőben.
Az írónak sámánnak kell lennie. Az 1961-es születésű Arundhati Roy eredetileg építésznek tanult, és mielőtt Az Apró Dolgok Istenével íróként befutott volna, rengeteg területen kipróbálta magát, írt forgatókönyvet és volt aerobic-oktató is. Első regényével 1997-ben elnyerte a Man Booker-díjat, és az irodalmi közvélemény arra számított, hogy elkezdi majd ontani a könyveket. Ám ő ehelyett számára fontos társadalmi, politikai, környezetvédelmi ügyekben hallatta a hangját, így síkra szállt a kasmíri függetlenség mellett is. Második regényének is fontos témája és helyszíne Kasmír, egyik hőse pedig az örökké rejtőzködő függetlenségi harcos, Múszá, akire az indiai hatóságok vadásznak. Múszá egyike annak a három férfinak, egy egykori baráti körnek, akiknek élete valamilyen módon egy Tiló nevű lány közé szerveződik. Roy az ő életükön keresztül, alulnézetből igyekszik bemutatni az indiai társadalmat feszítő különbségeket és nézeteltéréseket. A regényben fontos szerepet játszik még a hermafrodita (hidzsrá) Andzsum, aki épp hogy élve megússza a gudzsaráti mészárlást, és végül egy ódelhi temetőben talál otthonra. A regény narratívája rendkívül összetett, és Roy nagyon sok szereplőt mozgat. Erről a következőket mondta: „Ha az ember könyvet ír, akkor sámánná kell válnia. Mindig azzá kell válnia, akiről éppen ír, függetlenül attól, hogy Amrík Szinghnek, Andzsumnak vagy Tilóttamának hívják azt a szereplőt”. Hozzátette azt is, hogy a szépirodalom rejtelmes folyamat, hiszen az írónak mindig egy egész világot kell felépítenie.
A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2017/5. számában jelent meg.
