Fotó: Bach Máté
„Nem tudjuk, kik leszünk jövőre ilyenkor. Azt sem tudjuk, kik azok, akik már nem lesznek velünk, ha ennek vége lesz. És azt sem, hogy milyen lesz az életünk és az életmódunk, ha a járványt már magunk mögött hagytuk” – kezdte írását André Aciman, aki a Lithubon osztotta meg a gondolatait a koronavírus okozta helyzetről és a lehetséges következményekről. A Szólíts a neveden szerzője arra a kérdésre kereste a választ, ami mostanában rengeteget embert foglalkoztat: vajon vissza fog találni valaha az életünk oda, ahol két hónappal ezelőtt tartott, a normális kerékvágásba? És mi lesz azokkal jövőre ilyenkor, akik most elveszítik a bevételüket, az otthonukat, az egészségüket?
Az író szerint soha nem látott még a modern világ olyan katasztrófát, mint amit ez a járvány hozott, ezért nem lehet jóslásokba bocsátkozni arról, mi fog történni. Vannak viszont helyzetek, amik eszébe jutnak a mostani szituációról. Például az AIDS-válság előtti időszak, amikor már lehetett tudni, hogyan terjed a betegség, és azt is, hogy halálos, de semmi többet. Emberek tűntek el, egyik a másik után, és nem lehetett tudni, ki lesz a következő.
André Aciman: A vágy mindig, minden körülmények között küzdelem -...
Egy adaptáció akkor igazán jó, ha a könyv lelkét tükrözi - vallja André Aciman, aki szerint a Szólíts a neveden esetében ez igazán jól sikerült. Luca Guadagnino filmjével, amely a legjobb adaptált forgatókönyv kategóriában nyert Oscar-díjat, rendkívül elégedett, még azt sem bánja, hogy átírták a története végét.
De felrémlett előtte 9/11 is. Akkor sem lehetett sejteni, milyen hatással lesz az egész New Yorkra. Egyik napról a másikra lett a máskor mindig nyüzsgő város elhagyatott, miután eltűntek a turisták az utcákról. Az ikertornyok ledőlése után kiürültek az üzletek, az emberek zsibbadtan járkáltak a városban és mindenki összerezzent, ha szirénákat hallott, épp úgy, mint a második világháború után.
Az idő megállt és az élet visszafordíthatatlanul megváltozott.
Az emberek persze ugyanazok maradtak, de mindenkinek szüksége volt a barátaira és arra, hogy a szerettei közelében legyen.
André Aciman: Azok a vonzalmak izgatnak, amik egy pillanat alatt...
André Aciman úgy ír a szerelemről és a vágyról, mint senki más, ez már kiderült a Szólíts a neveden című regényéből is, amelyből Luca Guadagnino rendezett Oscar-díjas filmet, és amely elképesztően nagyot robbant tavaly (kritikánk ITT).
Aciman még egy példát említett: a Band of Brothers című televíziós sorozat egyik jelenetét, amelyben a lebombázott város törmelékein német vonósok egy Beethoven-darabot kezdenek el játszani. Vajon a németek fejében megfordult, hogy minden háború elkerülhetetlenül egyfelé vezet? Vajon feltették maguknak a kérdést bármikor is, hogy mi lesz a háború után? – vetette fel. „Talán egyszer. Amikor már túl késő volt.”
Aciman azt írta, bár az elnökük háborúnak nevezte a járványt, ez nem háború, hanem sokkal rosszabb.
Milánóban és Párizsban az emberek az erkélyeikről énekelnek, hogy így fejezzék ki a szolidaritásukat és adjanak lelkierőt egymásnak. Együtt sírnak és gyászolnak. Jelenleg több mint egymillió ember szenved a betegségtől világszerte. Mi pedig mossuk a kezünket, fertőtlenítőt használunk, közben tudjuk, hogy az ellenség figyel és bármikor elkaphat minket, még akkor is, ha távolságot tartunk az emberektől.
Az író szerint biztosan meg fogunk változni. A New York-i újévi partin elmaradnak majd a csókok a következő években, ahogy a kézfogás is rizikósnak fog tűnni egy megkötött üzlet után.
És ki tudja, lesznek-e ölelések a későbbiekben az első randevúkon? Nehéz lesz elképzelni a boltokat kézfertőtlenítő és kesztyű nélkül, vagy azt, hogy úgy vesszük ki a postaládánkból a leveleket, hogy utána nem mosunk alaposan kezet alkohollal.
Ahogy mindenki, úgy Aciman is sokat gondol a szeretteire a válságos időkben. Különösen nehéz most, hogy ahelyett, hogy összejönnénk és megnyugtatnák egymást, távol kell maradnunk mindenkitől. Őt még a fiai sem látogatják, mert attól tartanak, megfertőzhetik. És persze a barátok sem jöhetnek. Szerinte már most furcsa visszagondolni azokra az időkre, amikor gondolkodás nélkül elmentünk színházba meg étterembe, és aggódás nélkül szálltunk fel a metróra vagy feküdtünk rá az edzőteremben a kétes tisztaságú matracra. Ahogy furcsa felidézni a nyári terveket is: a repülőjegyeket, hotelfoglalásokat, koncerteket, fogorvosi időpontokat – az életet magát.
„Ha hallok valakit köhögni, már kint is vagyok” – mondja az író, aki szerint a járvány pszichológiai utóhatásai el fogják kísérni ezt a generációt legalább húsz évig. Addigra viszont el fogjuk felejteni, milyen is volt bárkit vagy bármit megérinteni. Ennek ellenére ő várja azokat az időket, amikor már vissza tudunk tekinteni ezekre a napokra és NEM mondjuk azt, hogy ez a vég kezdete vagy a kezdet vége volt.
