Benedek Miklós történeteit olvasva együtt sírhatunk és nevethetünk a pályatársakkal, az idősebb és a fiatalabb kollégákkal, a barátokkal és a családtagokkal. A gyerekkortól a jelenkorig tartó történetben minden szóba kerül: a sikerek, a mindennapi örömök mellett a kudarcok és a megrendítő családi tragédiák is.
Benedek Miklós társa a könyv megalkotásában egy régi jó barát, az író Vajda Katalin volt, akinek köszönhetően egy mellbevágóan őszinte vallomást olvashatunk.
Vajda Katalin: Maradok tisztelettel, Benedek Miklós (részlet)
„Mi szép, mi szép a mi feladatunk”
Régen divat volt színházaknál a jutalomjáték, amivel a „nagy” művészeket-művésznőket búcsúztatták utolsó színpadra lépésükkor. Azt az előadást tűzték műsorra, amiben a legnagyobb sikere volt a művésznek, és az est teljes bevételét felajánlották neki, kvázi búcsúajándékként. Ez a régi, szép szokás jutott eszembe, amikor
közeledett Gobbi Hilda 70. születésnapja, 1983 júniusában.
Arra gondoltam, ennek a mintájára csinálhatnánk egy műsort, ahol Hilda barátai, pályatársai, kollegái lépnek fel, hogy felköszöntsék őt, a bevételt pedig felajánljuk neki. A büfében odaléptem Zsámbékihoz, és elmondtam neki az ötletemet:
MIKLÓS Gábor, mi a véleményed arról, ha Hilda születésnapjára szerveznénk egy estet? Rendezni nem nagyon kell, mindenki azt mondana, amit akar, amiről azt gondolja, hogy Hilda örülne neki. Nyilván az a legjobb, ha van benne valami személyes, lehet ez egy dal, egy vers, egy monológ, akármi… Szerintem kihívhatnánk a televíziót is, hogy felvegyék!
Tartanánk egy nagy Gobbi-születésnapot!
ZSÁMBÉKI GÁBOR Isteni ötlet! Csináld meg! Mindenben szabad kezet kapsz!
Úgy éreztem, a hetven év már olyan komoly, magas kor, amit illik megünnepelni. Én most hetvenhét vagyok…
És elkezdtem szervezni a műsort. Össze kellett állítanom a résztvevőket. Először abban gondolkodtam, hogy kik Hilda barátai, kik azok, akikkel jó kapcsolatban van, akiknek biztos örülne. Aztán azokon, akikről tudtam, hogy nagyon szeretik őt, a fiatalok, akiknek példaképe volt, akik tisztelték. Haladtam színházról színházra. Topán Eszter, a titkár segített nekem a telefonálásokban, megszerezte azokat a telefonszámokat, amik nem voltak meg nekem, felhívta a színészeket, és átadta a kagylót. Mindenkivel személyesen beszéltem, legalább száz színésszel, és ugyanennyiszer mondtam el az egész koncepciót elölről. Volt, aki nagyon boldog volt és megtiszteltetésnek vette, hogy ott lehet, volt, aki azt mondta:
„Boldogan megyek, de mit csináljak?”
Mondtam, bármit, amihez kedve van! Később, amikor már sok fellépő gyűlt össze, hozzátettem: „Csak ne legyen túl hosszú!” Aki tovább érdeklődött, azt megnyugtattam, hogy semmi olyanhoz nem ragaszkodunk, hogy mondjon el ezt vagy azt, elég, ha csak átmegy a színen, vagy mond egy mondókát, vagy valamit, ami a Hildáról eszébe jut. Aztán olyan is volt, nem is egy, aki azt mondta, hogy nem kíván részt venni benne. Főleg a nemzeti színházasok,
a „nagy nemzeti bölények”: Sinkovits Imre, Kállai Ferenc, Bessenyei Ferenc, Raksányi Gellért, Őze Lajos, ők még mindig nagyon haragudtak Székely–Zsámbékire,
amiért elvették tőlük a Katona József Színházat. Hildára különösen, mert az ő nagysága emelte a Katona fényét, színészi súlya segítette a Katona József Színház létrejöttét. Egy-két kivétel azért akadt, például Kálmán György, ő eljött, keresztülment a színpadon és puszit dobott Hildának. Dayka Margit is nemet mondott.
DAYKA MARGIT Jaj, Miklóskám, hát mit csináljak én ott?
MIKLÓS Margitka, drága, amit csak akar!
DAYKA MARGIT És mikor van ez?
MIKLÓS Június 6-án este 7-kor.
DAYKA MARGIT Nem tudok! Nem tudok, Miklóskám, elmenni… beteg vagyok.
MIKLÓS Hát jó, Margitkám. Nagyon sajnálom!
Letettük a kagylót abban maradva, hogy nem jön. Ő volt az első, aki június 6-án ott volt. Már délután ötkor megérkezett a színházba, meggondolta magát. Olyan is volt, aki maga jelentkezett be. Már közeledett az évforduló, amikor hajnalban csengett a telefon. Na jó, mondjuk 8 óra lehetett, de az nekem akkor még hajnal volt. Gombos Kati, Sinkovits Imre felesége hívott, és felajánlotta, hogy noha Imre „nem tud jönni”, ő szívesen részt venne. Sajnos vissza kellett utasítanom, mert addigra már annyian voltunk, hogy tudtam, legalább ötórás lesz a műsor.
Hilda nem tudott semmit.
Ez nagy szó, mert mi, színészek nem a titoktartásunkról vagyunk híresek, mégse szólta el magát senki. Magyar Laci, a színház művészeti titkára hivatalos hangon felhívta Hildát, hogy jöjjön be a színházba. Valami megbeszélést talált ki neki. Ő gyanútlanul jött, a Petőfi Sándor utcán gyalog, akkoriban nem lehetett kocsival behajtani, és ahogy közeledett a színházhoz, nem tudta nem észrevenni a díszsorfalat, amit a Katona színészei alkottak.
Székely–Zsámbéki Hildához lépett… Akkor már elkezdett sírni, ami a műsor alatt csak fokozódott. Gáspár Sanyi egy vekni kenyérrel és sóval fogadta, amit ő megtört, belemártotta a sóba és evett belőle,
Eperjes Károly átnyújtott neki egy féldecit, amit felhajtott.
Nagyon megható volt, ahogy a sorfalat álló sok kollega között bejött az épületbe.
Azt találtuk ki, hogy a nézőtérre beteszünk egy pótszéket, a „nulladik” széket, oda ültettük Hildát, mellette volt egy kis asztal, rajta egy üveg Ararat konyak, mert azt szerette. A nézőtéren már akkor sem lehetett dohányozni, de ez alkalommal kivételt tettünk, nem tudom, az ügyeletes tűzoltóval hogy intézte el a színház, de tény, hogy Hildát a kisasztalon várta egy doboz cigaretta, öngyújtó és hamutartó. Rengetegen voltak, a nézőtér zsúfolásig megtelt. Vastaps fogadta, amikor belépett. A díszlet mindössze egy hatalmas karikatúra volt Hildáról, rengeteg vi- rág és egy zongora. A konferanszié szerepét magamra osztottam. Amíg készültem a műsorra, sok mindent elolvastam róla, és megtaláltam egy saját írását Szerelmem a színház címmel. Reszkető lábbal léptem a színpadra, és felolvastam ezt az írást, amit Gobbi l943-ban írt. Egy szerelmi vallomás a színházhoz.
Szerelem (részlet)
Valami ilyesmiről van szó. Szerelem…. Erről első személyben nem illik beszélni, mert hiszen nem csak önmagunkról lenne szó, ha meg második személyben közlöm a velem történteket, irigység és hiúság fog el. – Miért? Hiszen ez én vagyok. Ez az én érzésem, ez velem történt! – Hát én első személyben és nyíltan beszélek, szemérmetlenül, gátlás és finomkodás nélkül az én Szerelmemről, a legnagyobb, legtartalmasabb, legváltozatosabb, soha el nem hagyható szerelmesemről, aki betölti az életemet, bánt, komisz hozzám, meggyötör, és a gyönyörök végtelen és kifogyhatatlan kelyhéből itat a részeg megsemmisülésig.
Minden porcikám erre a találkozásra vár, és utána, mint egy kiürített zsák, üresen bután, heverek a semmiben, hogy újra kiürülhessek.
Így vagyunk valahogy mi ketten, a Szerelmesem és én.
[...]
Szeretlek szerelmem – sokszor nem merek veled másképp találkozni, mint becsípve egy kicsit mámorosan… félek tőled, kábítom magam, ne legyek a találkozás rémületétől merev, suta, buta és félénk… Igen, így vagyunk mi ketten, a Szerelmesem és én.
[...]
Múltak az évek, kerestelek, kutattalak, mert éreztem, hanem talállak meg, elveszett ember vagyok. Felkerestelek, zavartan, ijedten, nem tudtam pontosan, hogy milyen vagy, nem tudtam, mit akarsz, nem tudtam, hogy szolgáljalak, mik a kívánságaid, páni félelem fogott el, hátha eldobsz magadtól….
Hát jó, ha már itt vagy, nem baj, maradhatsz…
… Meghúzódom többi szerelmesed között, szerényen arra várva, hogy karod egyszer engem is magadhoz emel, és egymáshoz tapadva legalább egy estet velem töltesz, mindent és mindenkit lefelejtve.
Hát így vagyunk valahogy mi ketten, a Szerelmesem és én.
Nagyonnagyon sokszor félelemérzések fognak el. Unlak. Valami dermesztő fáradtságot érzek veled szemben. Menekülni, menekülni! Nem akarlak, hagyjál, ne kínozz, utállak, kiáltottam feléd, gúnyosan nevettél, és csak annyit mondtál: – Menj! És mentem, elhagytalak, becsaptalak, megcsaltalak, és most csak egy keveset szeretnék mondani neked, hallgasd meg.
Kérlek, könyörgöm, vegyél vissza, bocsásd meg hűtlenségemet, gyáva menekülésemet, fogadj vissza. Gyötörj, csak engedd, hogy szenvedjek és meghaljak Érted, egyetlen, drága szerelmesem: Játék!
Majd a művészek végeláthatatlan sora következett. Hilda ájuldozott, csak kapkodta a fejét, nem akart hinni a szemének.
„Hilda, hol vagy? Nem látlak! – kiáltotta Sulyok, és a szemébe mondta Az anyám tyúkját. Gobbi egyre többet sírt a meghatottságtól, és egyre több cigarettát szívott. Nyilván az Ararat konyakot is meghúzta párszor.
Ami a kulisszák mögött történt, az elmondhatatlan. Alfonzó fel-alá sétált idegességében, mielőtt színpadra lépett... Greguss és Cserhalmi a kelléktárban viszkiztek… Kellér is izgatottan sétált fehér zakójában... Mindenki nagyon izgult. Kútvölgyi Zsike Solvejg dalát énekelte a Peer Gyntből, emléket állítva Hilda egykori felejthetetlen alakításának, de olyan csodálatosan, hogy én is megkönnyeztem. A dal után kiszólt Hildához, annyira remegett a hangja, hogy alig tudott beszélni.
Varázslatos este volt, csodálatos hangulat.
Éjjel egyig tartott. A végén ketten mentünk fel a színpadra, Szacsy hősiesen egyensúlyozott egy tortával, rajta 70 gyertya (majdnem leégett a keze), és egy borítékkal, amiben az est bevétele volt, pontosan százezer forint. Egy kicsivel többet ért, mint ma.
Hildát felhívtam a színpadra, és elmondtam, hogy ez valójában nem jutalomjáték, hanem játékjutalom. Az est bevétele az övé, és átadtam neki a borítékot. Megkérdeztem, megosztaná-e velünk, ha esetleg tudja már, hogy mire fogja felhasználni. Tudni kell, hogy ez nem egy megbeszélt dolog volt. Nekem fogalmam sem volt, hogy Hilda mit fog válaszolni, mint ahogy ő sem készülhetett fel a válaszra, hisz abban a pillanatban tudta meg, hogy övé a bevétel, és hogy az mennyi. Így sem volt szüksége gondolkodási időre, azonnal rávágta:
GOBBI HILDA Az egész pénzt a Nemzeti Színház alapkőletételére szánom. Legyen ez az első, amihez mások is csatlakozhatnak majd! (Tapsvihar.)
Elkezdődött! Ezzel indult el az egész nemzeti színházas téglajegy-projekt. Nagyon sokan csatlakoztak Gobbi Hilda felhívásához, és miután egy jelentős összeg összegyűlt már, a hatalom kezdte komolyan venni. Rájöttek, hogy muszáj lesz a Nemzetit felépíteni!
