„Az egyetlen, amit az indiánokról szóló történelmi filmekből kapsz, a bűntudat. Engem az érdekel, amit a nem-indián filmesek nem tudnak megcsinálni, azaz ábrázolni napjaink indiánjait” – mondta a múlttal való szembenézés jegyében készült történelmi darabokról az észak-amerikai őslakos film felfutását elindító, sájen-arapahó rendező, Chris Eyre. Évtizedekkel ezelőtti kritikája most azért releváns, mert Martin Scorsese a saját bevallása szerint akkor írta újra a Megfojtott virágok forgatókönyvét, amikor rájött, hogy nem akarja újra elmondani a „fehér megmentő” sztoriját, így nem az alakulóban lévő FBI ügynökeinek nyomozását szeretné bemutatni, hanem a mérhetetlen gazdagságukkal az amerikaiak szemét bökő oszázs indiánokat állítaná a középpontba.
Az idei év egyik legjobban várt filmje, a 3 óra 26 perces opusz viszont a nagy vállalások közepette két szék között a pad alá esett, hiszen Scorsesét láthatóan nemcsak az FBI előszervezetének szerepe hagyta hidegen, hanem valójában az indiánokkal sem tudott mit kezdeni. Helyette ismét az életműve talán legmeghatározóbb témájához nyúlt, csak már olyan meggyőző, egységes művészi koncepciók nélkül, amik a hetvenes években az Új Hollywood-os rendezőgeneráció egyik kiemelkedő alakjává tették.
Akik nem gazdagodhatnak meg
A húszas évek első felében két extrém, jellegében sok párhuzamot mutató eset rázta meg az amerikai közvéleményt, hogy aztán a gazdasági világválság és a háborúk mindkettőt gyakorlatilag száz évre kimossák a társadalmi emlékezetből: a tulsai mészárlás és az olajból meggazdagodó oszázsok ellen elkövetett gyilkosságsorozat.
Az 1921-es tulsai zavargásokat az Egyesült Államok történetének egyik legnagyobb rasszista bűncselekményeként tartják számon, kirobbanását több, fehérek és feketék közötti incidens előzte meg az oklahomai városban. Ám az események ilyen léptékű elfajulásában szerepet játszott a tény, hogy ekkoriban volt a Ku-Klux Klan aranykora (nem sokkal vagyunk az erőteljesen rasszista filmeposz, az Egy nemzet születése bemutatása után), Tulsa afroamerikai közössége pedig virágzó negyedet épített. A fekete Wall Streetként is emlegetett Greenwoodban egymást érték a jól menő üzletek, mozik, az utcákon divatosan öltözött feketék jártak-keltek és intézték a napi teendőiket. Aztán egy újabb incidenst követően a lincselési lázban égő fehér lakosság szó szerint a földdel tette egyenlővé Greenwoodot – utólagos becslések szerint mintegy 100-300 fekete halt meg a zavargások során, és emberek ezrei menekültek el nincstelenné válva.
Mindeközben Tulsa északnyugati szomszédságában az oszázs nemzet rezervátuma a greenwoodinál összehasonlíthatatlanul nagyobb, országos léptékű gazdasági figyelem középpontjába került. Az történt, hogy a 19. század második felében, más őslakos népekhez hasonlóan, az oszázsokat is egyre kisebb és a terméketlenségük miatt hasznavehetetlennek ítélt területekre kényszerítették,
majd a történelem sötét tragikomikuma folytán éppen ott találták meg az USA egyik leggazdagabb olajmezőjét.
Az oszázsok kitermelésre bérbe adták a földeket, ami nyomán olajlázban égő mágnások, munkások és szerencsevadászok sokasága lepte el a vidéket (ugyanerről az időszakról és a fekete arany mámoráról szól, csak Kaliforniában játszódik Upton Sinclair regénye, az 1927-es Olaj! is, amiből a Vérző olaj (2007) című film készült).
A rezervátum kisvárosai, Fairfax és Pawhuska rohamos fejlődésnek indultak, majd hamarosan hétköznapi látvánnyá vált, hogy a nyugati trendek eleganciája szerint öltözködő oszázsokat fehérek sofőrök fuvarozzák a legújabb automobilokban, és a frissen felépített, takaros házaikban fehér cselédek szolgálják ki. Olyan iszonyatos pénzek forogtak itt, hogy az őslakosok azzal együtt gazdagodtak meg, hogy az intézményesített kizsákmányolás jegyében egy részüket a washingtoni Indiánügyi Hivatal alkalmatlannak nyilvánította a saját pénze kezelésére és a legkisebb költéseiket is engedélyeztetniük kellett a kirendelt vagyonkezelőkkel (akik Osage megye befolyásos fehér családjaiból kerültek ki, majd az évek során több millió dollárral károsították meg az őslakosokat, valamint több esetben közük lehetett a gyilkosságokhoz is). Emellett a szolgáltatások díjszabása is változott a vásárló személyétől függően, az oszázsoknak szóló túlárazásokra pedig jó példa, hogy egy valóban egyszerű temetés költségei a mai árfolyamon akár 80 ezer dollárra is rúghattak.
Hogy az oszázsok gazdagsága mennyire ingerelte az amerikaiakat, az is illusztrálja, ahogyan az országos újságok hergeltek miatta. David Grann, a Megfojtott virágok alapjául szolgáló könyv szerzője idézi mások mellett a Harper’s Monthly Magazine tudósítóját, aki azt írta: „Hol lesz ennek vége? Valahányszor új kutat fúrnak, az indiánok csak még gazdagabbak lesznek. (...)
Az oszázs indiánok olyan gazdaggá válnak, hogy muszáj lesz valamit csinálni.”
Egy nyomozás nyomában
Száz év, ennyi kellett tehát, hogy a két ügy ismét a széles nyilvánosság elé kerüljön. 2005-ben az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága még úgy döntött, nem tárgyalja a tulsai mészárlás túlélőinek és leszármazottainak kártalanítását, 2020-ban a Watchmen-sorozat már a zavargások bemutatásával indított, azóta pedig dokumentumfilmek és könyvek sora vizsgálja az eseményeket (az egyik utolsó túlélő kötetéről mi is beszámoltunk itt).
Bár az oszázsok és az olaj története már korábban felbukkant itt-ott (például a jelentős oszázs szerző, John Joseph Mathews Sundown című könyvében), a legtöbb figyelmet korábban akkor kapta, amikor regényben dolgozta fel a csikaszó Linda Hogan. A Mean Spiritet 1991-ben Pulitzer-díjra jelölték fikció kategóriában, de a könyv aztán nem vetett nagyobb hullámokat – nem készült például filmfeldolgozása. Nem úgy a The New Yorker újságírójának, David Grannek a tényirodalmi kötete: a 2017-es Megfojtott virágok - Az amerikai bűnüldözés legsötétebb fejezete és az FBI születése megfilmesítési jogait már a megjelenése előtt megvásárolta az Imperative Entertainment, majd hamarosan Scorsese és DiCaprio is megérkezett a projektbe.
William Hale (balról a második – Fotó: oklahoman.com/Wikipedia)
Ahogy a kötet alcíme is jelzi, a Megfojtott virágok nem egyszerűen az oszázsok tragédiájának alapos tényfeltárása, hanem a korabeli bűnüldözés állapotát és kihívásait is bemutatja (mint a hozzáértő halottkémi vizsgálat vagy az akkor korszerű, tudományos nyomelemzés hiánya, a korrupt hivatalos szervek szerepe stb). Ez volt az Iroda első jelentős gyilkossági ügye, ami közvetve hozzájárult ahhoz, hogy az ambiciózus és céltudatos J. Edgar Hoover alatt létrejöjjön a szövetségi államhatárokon átívelő jogosultságokkal rendelkező FBI.
A kötet első része az oszázs gyilkosságok történetét mondja el részletekbe menően, a második a kirendelt ügynök, Tom White és csapata eltökélt nyomozását, aminek köszönhetően néhány gyilkost sikerült elkapni, a harmadikhoz pedig a szerző az áldozatok leszármazottaival vette fel a kapcsolatot – például a kötetben és a filmben is jelentős Mollie Burkhart unokájával ‒, hogy megmutassa, hogyan él tovább a tragédia az oszázs közösségben. A könyvhöz Grann feltúrta az adatbázisokat, előkeresett újságcikkeket, jelentéseket, vallomásokat és jegyzőkönyveket, megmutat rengeteg archív fotót, a végén pedig gazdag forrásjegyzéket és olvasmánylistát is kapunk. A stílusa egyáltalán nem száraz, sőt, annyira olvasmányos, szinte regényszerű, hogy az érzékletes leírások helyenként már-már bulvárosnak hatnak.
Mollie Burkhart (Lily Gladstone) és Ernest Burkhart (Leonardo DiCaprio) a Megfojtott virágokban
A friss kutatások szerint az 1910-es évektől az 1930-as évekig tartó öldöklésnek több száz oszázs (és jó pár, őket valóban támogató fehér) eshetett áldozatul. A kötet a már említett Mollie Burkhart családjának esetén keresztül mutatja be a gyilkosságokat, amik között volt lőfegyveres, mérgezéses és robbantásos is. Mivel az oszázs föld tulajdonjogait átruházni nem lehetett, megörökölni viszont igen, egyre több fehér férfi környékezte meg az oszázs nőket. Mollie férje, Ernest Burkhart annak a William Hale-nek volt az unokaöccse, aki addigra tekintélyes üzletemberré és a közösség oszlopos tagjává nőtte ki magát. Hangoztatta, hogy az oszázsok a barátai, támogatta az infrastrukturális fejlesztéseket, jelen volt az őslakosok mindenféle rendezvényein, és látványos erőfeszítéseket tett a gyilkosok felkutatására is – mielőtt megérkeztek az ügynökök. A film (és a kötet) nem csinál titkot abból, hogy szinte egy shakespeare-i antagonistához foghatóan, Hale kezében futottak össze a szálak, ő rendelte el a gyilkosságokat, hogy Ernest Burkhart házassága révén végül az ő családjára szálljanak az olajban gazdag parcellák. Míg azonban a kötet a nyomozásra és az oszázsokra koncentrál,
Scorsesét a lojalitásdráma izgatta, és visszatérő témája: az árulás lélektana.
Shakespeare a skanzenben
A Megfojtott virágok érdekes példája annak, amikor az interjúkban és a marketinges kampányban is deklarált cél (az oszázsok fókuszba helyezése) és az alkotó-rendező valódi érdeklődése (Ernest Burkhart vergődése a felesége iránt érzett szeretet [?], valamint a nagybátyja felé irányuló lojalitása között) már a művészi koncepció szintjén szétfeszíti a filmet.
Látszik, hogy Scorsese nagyon szeretné átadni a társadalmi üzenetet, hiszen a korrajz részeként egy jelenet erejéig hivatkozik az időben párhuzamosan bekövetkező tulsai mészárlásra, majd a film végén, egy 1935-ös hangjátékot felidézve
ő maga mint a rendező is megjelenik a vásznon, hogy levonja a tragikus események tanulságait.
Ám nem tudja megugrani például, hogy az őslakosokat ne fontos, de a cselekmény szempontjából mégiscsak mellékszereplőként ábrázolja. Innen nézve elég szimbolikus, hogy még Mollie jelenetei is kimerülnek javarészt abban, hogy vagy szoborszerűen királynői karizmával néz, vagy a cukorbetegsége és a mérgezés miatt szenved egyre kiszolgáltatottabban. Hiába szerepeltettek több mint 44 oszázst a filmben, hiába játszotta az összes őslakost őslakos színész, hiába működtek együtt az alkotók az oszázs néppel és szakértőikkel, hogy a tárgyi kultúra és a szokások ábrázolása részletekbe menően pontos legyen. Scorsese ugyanabba a csapdába esik, mint a 30 éves Az utolsó mohikán: az őslakosok háttérfigurák, leginkább passzív elszenvedői az eseményeknek, és például a rituáléiknak sincs jelentősége a cselekmény szempontjából.
Olyanok ezek az emberek, mint egy egzotikus háttér, ami segít növelni a központi (fehér) lojalitásdráma súlyát.
A film ebben a tekintetben egy skanzenben előadott Shakespeare-drámára emlékeztet, amiben olyan, ügyetlenül szervetlen részek zökkentik ki a nézőt, mint a váratlan és alá nem támasztott szempontváltások (Mollie-é vagy az anyjáé), az ezekhez kapcsolódó spirituális víziók, vagy a jó szándékkal a film elejére illesztett filmes és a végén szereplő dokumentumfilmes oszázs szertartásjelenet. (Szerintem meg lehetett volna tenni főhősnek vagy kiemelt nézőpontú szereplőnek a lakota-diné Tatanka Means által alakított őslakos ügynököt, John Wrent, aki azzal a fedősztorival érkezett az oszázsok közé, hogy a rokonait keresi, és aktív résztvevője volt a nyomozásnak.)
Le kell-e venni a könyvesboltok polcairól a Winnetou-könyveket? Milyen értékes és káros tartalmak olvashatók Karl May könyveiben? Mit szólnak az indiánok Winnetou-hoz? Miért söpörjük félre az amerikai őslakos szempontokat a jelenben? És hogyan tarthatjuk tiszteletben azokat - már ha számítanak, persze. Vélemény.
De ha eltekintünk az indiánoktól, az olyan fontos filmes eszközök sem működnek jól, mint például a ritmus. A három és fél órás játékidő körülbelül felében tényleg mesterien épül a feszültség, ahogy fokozatosan egyre mélyebbre merülünk az emberi aljasság bugyraiba. A kapzsi és kifejezetten nem okos, a családjához egyfelől őszintén kötődni látszó, de az oszázs-gyilkosságokban résztvevő, a feleségét is veszélyeztető Ernest Burkhartot alakító Leonardo DiCaprio pedig szerintem túlzás nélkül élete egyik, ha nem a legjobb alakítását nyújtja. Azt meg kell adni Scorsesének és DiCapriónak, hogy remekül ábrázolják, mennyire fontos látnunk
a morális szürkezónákat, illetve az azokban önigazolásokkal és önkéntes vaksággal bolyongó embereket, hogy megértsük a történelmi tragédiák működésének természetét.
Viszont az ügynökök érkezésével Scorsese mintha elveszítené az érdeklődését vagy a kontrollját a dramaturgia felett, csapongva ugrál az eseményekben, aminek következményeként a rendező Ernest Burkhart és vele William Hale bukását már nem tudja olyan lélektani alapossággal bemutatni (a film vége felé van még egy igazán erős jelenet, amikor Mollie szembesíti Ernestet a tetteivel).
A film vizuálisan is egyenetlen: a szuperfeszesre vágott előzetesekben szereplő olajos indiántánc inkább egy Guy Ritchie-től kölcsönzött jelenetnek tűnik a gyilkosságok szaporodását bemutató montázzsal együtt – majd ezt Scorsese nem folytatja, hanem abszolút hagyományos filmes eszközökkel dolgozik végig a plánozásban, a kameramozgásban, vágásban, az izgalmas vagy emlékezetes stiláris megoldások pedig elmaradnak. Kapunk viszont egy olyan játékidőt, ami egyszerűen feszegeti az indokolható kereteket, és egy olyan dilemma köré épülő történetet, amiről Scorsese már sokszor beszélt – lásd a Krisztus utolsó megkísértése, a Nagymenők, Az ír, A tégla árulásait.
William Hale (Robert De Niro) és Tom White ügynök (Jesse Plemons) a Megfojtott virágokban
A Megfojtott virágok erejét vagy értékét igazából a színészei adják: több évtized után itt látható először együtt Leonardo DiCaprio és Robert De Niro, a Scorsese-életmű két meghatározó alakja, de a kisebb szerepekben is olyan jó választásokat találunk, mint például Jesse Plemons, aki Tom White ügynöknek a végleges forgatókönyvben minimálisra redukált figuráját tölti meg nagyon szépen élettel. És ott bujkál a filmben még egy csöndes generációváltás is,
két királynő cserél helyet a trónon:
úgy sejtem, a Molly szerepében Oscar-esélyesként emlegetett, feketeláb Lily Gladstone veszi át a stafétát éppen az anyját alakító, cree-métisz Tantoo Cardinaltól (Farkasokkal táncoló, Gyilkos nyomon), hogy a hollywoodi filmek karizmatikus „indián asszonya” legyen – már amikor éppen osztanak az őslakosoknak szerepet.
