Hogyan fér el egy regényben Tesla, Lugosi Béla és Groucho Marx? A fél világ, Észak-Amerikától a Balkánon át egészen Szibéria legeldugottabb részéig? Hát a mexikói forradalom és a némafilm-korszak? A válasz egyszerű: Thomas Pynchon.
A posztmodern irodalom meghatározó, rejtőzködő alakja Ellenfényben című regényében egy igazi útvesztőbe vezeti olvasóját, ahol sámánoktól, léghajósoktól és őrült tudósoktól kezdve megismerhetjük a századforduló teljes spektrumát, annak pezsgő és dekadens korszakát, ami felgyorsult sebességgel halad éppen az első világégés felé. Hosszú szünet után ez az első Pynchon-regény magyar fordításban, a kötet várhatóan március 10-én lát napvilágot a Jelenkornál Greskovits Endre tolmácsolásában. Nem kell majd sokat várni a szerző legújabb, Shadow Ticket című regényére sem, jövőre ez is érkezik magyarul.
Az Ellenfényben már előjegyezhető, olvass el belőle egy részletet a Könyves Magazinon!
Thomas Pynchon: Ellenfényben (részlet)
Ford. Greskovits Endre
Coloradóban még éveken át meséltek 1899. július negyedike bámulatos, világfordító előestéjéről. Másnap mindenütt rodeók, rezesbandák és dinamitrobbantások lesznek – de aznap este ember előidézte villámlás zajlott, amitől a lovak még mérföldekre is megőrültek a prérin, s elektromosság áramlott fel a patkójuk vasán. Ha leesett, a patkót megőrizték, hogy a cowboyok patkódobó játékra használják olyan fontos tornákon, amelyeket Fruitától Cheyenne Wellsig rendeztek, elhajítva pedig rátapadt a földbe szúrt vastüskére vagy a közelben bármire, ami vasból és acélból készült, s ilyenkor nem gyűjtötte az emléktárgyakat a levegőben vezető útja során: a fegyveres pisztolyát egyenesen a tokjából, kését a nadrágszár alól, az utazgató hölgyek szállodaszobájának kulcsát, a bányász bilétáját, a kerítés szögeit, a hajtűket, amelyek mind e régi látogatás mágneses emlékét keresték. A lázadás felvonulásra készülő veteránjai nem tudtak elaludni, úgy zümmögtek a fémes elemek az ereikben. A közelben legelő tehenek tejét iszogató gyerekek nekidőltek a távíróoszlopoknak, úgy hallgatták a fejük fölött húzódó drótok forgalmát, vagy elmentek tőzsdeügynöknek, és mivel mindenkinél jobban ismerték a napi ármozgást, vagyonokat tudtak felhalmozni, mielőtt bárki észbe kapott volna.
Az ifjú Kit Traverse történetesen részt vett abban a magasfeszültségi kísérletben, amely ezt az egészet okozta, mert ezen a nyáron Colorado Springsben dolgozott magánál dr. Teslánál.
Ekkorra Kit már vektoristának tartotta magát, miután e matematikai meggyőződésre nem valamely absztrakt úton jutott, ahogy a legtöbben addig, hanem az Elektromosság, valamint annak révén, hogy már korai éveiben egyre lázasabb tempóban vezette azt be olyanok életébe, akik addig mit sem tudtak róla.
Azokban a napokban vándorló villanyszerelő-tanonc volt – „azt hiszem, nevezhetnek áramkörlovasnak” –, aki egyik völgyből a másikba utazott, tartotta magát ahhoz, hogy le ne menjen még egy bányába, minden kínálkozó munkát elvállalt, amennyiben annak valamilyen, bármilyen köze volt a villamossághoz. Akkoriban a villamosság jelentett mindent Délnyugat-Coloradóban, előbb-utóbb szinte minden patakra valamilyen kis magán-villamoserőművet telepítettek, amellyel a bányák és gyárak gépeit működtették vagy városokat világítottak ki – lényegében vízturbinát helyeztek el vízesések alatt, amelyek az errefelé előforduló magasságokat tekintetbe véve akárhol lehettek. Kit a korához képest elég magasra nőtt, és a művezetők beérték azzal a korral, amelyet ő beírt az űrlapra, ha volt egyáltalán űrlap.
Akkoriban a kevésbé képzett munkaerő körében valami elszántság vagy szükséglet a szakszervezeti lojalitásban találta meg kifejeződési formáját, a kicsit nagyobb gyerekeket mérnökhallgatókhoz küldték, errefelé általában keletre, a Cornellre, a Yale-re és így tovább, akik segítettek Kitnek, kölcsönadták neki a könyveket, amelyekre szüksége volt, Maxwell 1873-as Értekezés az elektromosságról és a mágnesességről című művét, Heaviside újabb, 1893-as Elektromágneses elméletét és így tovább.
Kit, amint kitanulta a jelöléseket, ami nem tartott sokáig, máris ott volt a versenypályán.
Felőle akár vallás is lehetett volna – ott van az Áram istene, aki a fényt hordozza, és halált ígér a hibás megfigyelőknek, ott a Szentírás, a parancsolatok meg a liturgia, mind ezen a papos vektoriális nyelven, amelynek szövegeit úgy kellett belevernie a fejébe, ahogy jöttek, akkor tanult, amikor aludnia kellett volna, bányászgyertya vagy petróleumlámpa mellett és elég gyakran ugyanannak az elektromos rejtélynek az izzásánál, amelyről épp tanult, a véletlentől a felismerésig jutva, a napi munka során abból a vágyából táplálkozva, hogy megértse valahogy – közvetlenül, egyenletek nélkül, ahogy Faraday, legalábbis a mendemondák szerint –, mi megy végbe az áramkörökben, amelyekkel dolgozni kénytelen. Ami elég méltányosnak tűnt. Egy idő után néha azon kapta magát, hogy ő magyaráz dolgokat az egyetemi nagymenőknek – persze nem mindent, hiszen ők mindent tudtak, hanem talán egy-egy részletet itt-ott –, áthelyezve azokat a vektorokat, amelyek a láthatatlan, bár elég könnyen és néha veszélyesen érzékelt elektromos események helyén állnak, lévén ez a feladat nem túlságosan más, ha az ember onnan közelíti meg, hogy elhelyezi az állórészt a vízesés alatt, vízszintbe állítja és szilárdan rögzíti a turbinát, beállítja a lapátokat, összeküszködi a vízvezető csatornát, a szívócsöveket, az állórészt és így tovább, mindez, legalábbis a java izzadsággal, fájó izmokkal és művezetőkkel folytatott vitákkal jár: fel-alá kell kutyagolni a területen, meg kell találni a megfelelő esést és elő kell készíteni a felszerelést, arról nem is beszélve, amikor kőművesmunkára, ácsolásra, szegecselésre és hegesztésre van szükség, alvás nélkül és úgy, hogy kiabálnak az emberrel – de ezek közül egyik sem volt túl titokzatos dolog, mígnem egy éjjel valahol Ricótól nyugatra kinyílt neki egy ablak a Láthatatlanra, és egy hang vagy valami hangszerű azt suttogta:
„A víz esik, az elektromosság áramlik – az egyik áramlás a másikká és ennélfogva fénnyé válik. Így alakul át a magasság folyamatosan fénnyé.”
Ilyen értelmű szavakat, illetve talán nem is pontosan szavakat… És azon kapta magát, hogy annak az izzószálnak a szokásosan vakító ragyogásába bámul, amelyet megmagyarázhatatlanul sápadtnak látott, mint a résnyire nyitva hagyott ajtón kiszűrődő fényt, amely egy barátságos házba hívogatja. És a szóban forgó vízáram mindössze néhány lábnyira zúgott fenséges eséssel. Nem álom volt ez, és nem is olyan megvilágosodás, mint amilyet, egy nap majd megtanulja, Hamilton élt át az írországi Brougham Bridge-nél 1843-ban – ugrást jelentett egyik helyről a másikra, miközben ki tudja, milyen veszedelmes æther nyílt meg a két hely között és alatt. Látta. A könyvben lévő vektoriális kifejezések, felületi integrálok, potenciálfüggvények és hasonlók ezért annak az igazságnak az ügyetlenebb ismétlődéseiként jelennek majd meg, amelyet már biztosan és megingathatatlanul birtokol magában.
Egy nap az a hír kelt szárnyra villamossági körökben, hogy a híres dr. Nikola Tesla úton van Colorado Springsbe, és kísérleti állomást akar felállítani. Kit barátja, Jack Gigg tűkön ült. Folyton rohangált Kit körül.
– Hé, Kit, még nem vagy kész, gyerünk, Kit, letáborozhatunk ott, bőségesen van ott munka, ami csak az olyan jó kis kezekre vár, mint a mieink.
– Jack, tizenhét évesek vagyunk.
– Épp ezt mondom. Pikes Peak vagy a csőd!
Kitnek eszébe jutott, hogy gyerekkorában elmentek Colorado Springsbe. Villamosok és egy hétemeletes épület. Lángvörös naplementék a Pikes Peak mögött. A fogaskerekű vasút az ugyanolyan színű tetejével. Az állomás a csúcsnál a pókszerű kilátóval, amelyre Frank olyannyira félt felmászni, hogy azután örökké ezzel ugratták.
Megtudták, hogy a Tesla-féle művelet a várostól úgy egy mérföldnyire zajlik, a nyomdászszakszervezet kórháza mellett. Egy mogorva egyén üdvözölte őket, aki kicsit a börtönviseltekre emlékeztetett, és Foley Walker néven mutatkozott be. Kit és Jack úgy vélte, ő intézi a felvételt. Később megtudták, hogy a közismert pénzember, Scarsdale Vibe különleges megbízottja, és azért van itt, hogy szemmel tartsa, miképp költik el a pénzt, amelynek a java Mr. Vibe-é volt.
Kitet másnap, amikor az étkezősátor felé igyekezett, megszólította Foley.
– Úgy látom, te őrült vagy – jelentette ki ez a vagyonmegbízott –, mert eljöttél otthonról, és a kétkezi munkán kívül valami mást is csinálsz, jól kapiskálom?
Olyasféle mondat ez, amilyet az ember lányoknál alkalmaz, ötlött fel Kitben – maga is megpróbálta, és működött.
– Néhány éve már – mormolta – eljöttem otthonról, ahogy maga fogalmazott.
– Ne vedd magadra – mondta Foley. – Csak kíváncsi vagyok, hallottál-e már Mr. Vibe mérnöki ösztöndíjprogramjáról.
– Persze. A legutóbbi lebujban, ahol jártam, mind erről beszéltek.
Foley türelmesen elmagyarázta, hogy a program mindig keres mérnöki tehetséggel rendelkező gyerekeket, akiknek finanszírozhatja az egyetemi tanulmányait.
– Bányaiskola, ilyesmi? – Kit önkéntelenül érdeklődött.
– Még annál is jobb – felelte Foley. – Hogy hangzik a Yale?
– Ahol az elit fiai vannak? – kérdezte Kit tűrhetően keleti hanghordozással.
– Komolyan beszélek.
– Tandíj? Szállás és ellátás?
– Minden.
– Automobil? Éjjel-nappal pezsgő-házhozszállítás? Pulóver, és rajta az Y?
– El tudom intézni – mondta Foley.
– Lópikulát. Ezt csak a hatalmas Scarsdale Vibe tudja elintézni, uram.
– Én ő vagyok.
– Maga nem „ő”. Olvasom a lapokat, nézem a magazinokat, és maga egyáltalán nem „ő”.
– Megmagyarázom, ha szabad.
Foley ismét kénytelen volt elmondani a polgárháborús helyettesítési történetét, azt a feladatát, ami az évek előrehaladtával egyre kimerítőbb lett. Scarsdale Vibe a lázadás alatt, röviddel Antietam után, épp amikor a másodévét kezdte New Havenben, a megfelelő korba ért, és behívót kapott. A szokásos gyakorlatot követve apja vásárolt valakit, aki szolgál helyette, feltételezve, hogy miután annak rendje és módja szerint megkapja a háromszáz dollárról a nyugtát, azzal majd el lesz intézve a dolog. Elképzelhető mindenki meglepődése, amikor két évtizeddel később Foley egy kora reggelen megjelent a Vibe Corporation irodáiban, és azt állította, hogy ő volt az a bizonyos helyettes, amit dokumentumokkal támasztott alá. „Én elfoglalt ember vagyok”, mondhatta volna Scarsdale, vagy „mennyit akar, elfogad csekket?”. De kíváncsiságból úgy döntött, hogy maga nézi meg az illetőt.
Foley elég átlagosan festett, még nem vette föl azt a fenyegetőbb külsőt, amelyet az évek az ő sajátos kegyelmükből juttattak neki – ami kivételesnek számított benne, az a társasági vagy fatikus beszélgetésről alkotott elképzelése volt.
– Kaptam egy lázadó golyót ön helyett, uram – hagyta el először a száját. – Persze örülök, hogy megismerhetem.
– Golyót. Hol?
– Cold Harbornál.
– Igen, de hová?
Foley megütögette a fejét a bal halántéka mellett.
Fotó: Wikipédia
