Hosszú hallgatás után újra feltűnt Thomas Pynchon, az amerikai posztmodern irodalom egyik legtitokzatosabb alkotója: 12 év után először jelenik meg regénye, a Shadow Ticket az 1930-as évek Magyarországán játszódik, illetve az egyik legizgalmasabb hollywoodi filmrendező, Paul Thomas Anderson feldolgozást készített az 1990-es Vineland című regényéből Leonardo DiCaprióval a főszerepben (a rendező nem először nyúl az író könyveihez, 2014-ben a Beépített hiba is Pynchon-mű alapján készült). Az Egyik csata a másik után látszólag a 20. század végi amerikai politikát dolgozza fel, de ma még relevánsabb a történet, mint amikor az alapját adó regény megjelent.
De ki is ez a titokzatos író, akiről szinte 70 éve nem készült kép, és senki sem tudja, hol lakik? És miért aktuális ma is a Vineland című regény?
Az író, akit 60 éve senki nem látott
Thomas Pynchon 1937-ben született, irodalmi karrierje az 1950-es évek végén kezdődött, amikor kisebb elbeszélések után regényírásba fogott. Ekkoriban születtek az olyan, ma már kultikussá vált regényei, mint a V, A 49-es tétel kiáltása vagy a Súlyszivárvány. Mindig is jó érzékkel ötvözte a popkulturális elemeket a társadalmi kérdésekkel és a formabontó stílussal. A szakma és a közönség is hamar felismerte tehetségét, és hiába az újságírók erőfeszítése, a magánéletéről máig szinte semmit nem lehet tudni – nagyjából összesen három fotó van róla az interneten.
Már az 1963-as, V című első regénye nagy népszerűségnek örvendett: Pynchon megkapta a Faulkner-díjat, és jelölték a National Book Awardra, amit aztán a Súlyszivárvánnyal meg is nyert 1974-ben.
Utóbbi talán az eddigi életmű egyik legfontosabb kötete, egy tipikusan posztmodern szöveg, amelyet James Joyce Ulysses és David Foster Wallace Végtelen tréfa című könyvei közé helyezhetnénk.
Hiszen az irodalmi ambíciók, a formabontó stílus és már csak a szöveg mennyiségének tekintetében is hasonlóak: igazi szövegmonstrumok. Arról nem is beszélve, hogy mind a három rendszeresen próbára teszi az olvasók türelmét.
Thomas Pynchon regényeire általában a komplexitás jellemző. A több évet vagy évtizedet átfogó, rengeteg irodalmi, történelmi vagy politikai utalást tartalmazó szövegei olyan hatást keltenek az olvasóban, mintha nyolcszoros gyorsításban hallgatnának egy egyetemi előadást.
Ennek ellenére mégsem válik unalmassá, mivel a nagyon is hétköznapi témákat (félelem, háború, paranoia, bürokrácia, kapitalizmus) abszurd és egyben szórakoztató stílusban tálalja.
Amikor már nem tudta feljebb tenni a lécet
Az 1990-ben megjelent Vineland Pynchon egyik legrosszabbul fogadott regénye. David Foster Wallace egy Jonathan Franzennek írt levelében úgy fogalmazott róla, hogy „szívfájdítóan alsóbbrendű”, illetve azt is hozzátette, hogy szerinte úgy született meg a történet, hogy Pynchon végig füvezett és tévét nézett. Nem segített a fogadtatáson, hogy a regényt óriási várakozás előzte meg, 17 évet kellett várni rá.
Ezt a várakozást a legjobban Salman Rushdie fogalmazta meg a kötet megjelenésekor írt kritikájában: „Lewis és Clarke expedíciójáról ír valamit? Vagy egy japán sci-fi regényen dolgozik?
A London magazin bejelentette, hogy Pynchon egy 900 oldalas megakönyvet ír az amerikai polgárháborúról, és már állítólag félig kész van. Mi történt ezekkel a kísérteties könyvekkel?”
Az emberek kifejezetten meglepődtek azon, hogy a grandiózus történetek után, mint például amilyen a Súlyszivárvány, Pynchon egy „egyszerű” regényt írt megvadult hippikről és hivatali ügynökökről. Nem arról volt szó, hogy rossz könyvet írt volna, hanem hogy az olvasók nagyon másra számítottak. A Vineland egy nagyon is realisztikus, az 1960-as évek politikai drámáit és annak következményeit feldolgozó történet lett, ami a korábbi abszurd, nagyszabású regényekhez képest 180 fokos fordulatot jelentett.
A regény, ami relevánsabb lehet, mint valaha
A Vineland egy markánsan politikai regény, ami a Ronald Reagan-korszak Amerikájára és az azt követő politikai utóhatásokra fókuszál.
A középpontban az 1960-as és 1970-es évek ellenkultúrája áll, a beatkorszaktól és Bob Dylantől hangos hippi mozgalmak, amelyek elutasították a hierarchikus, konzervatív irányítást, a 20. századot meghatározó ideológiákat, a gyorsuló kapitalizmust, a háborút, és rossz szemmel nézték Reagan intézkedéseit.
A főszereplő egy egyedülálló apuka, Zoyd Wheeler (a filmben: Leonardo DiCaprio). 1984-et írunk, másodjára választják meg Reagant, egy váratlan állami ügynök pedig kiűzi Zoydot és 14 éves lányát a házukból. Miközben Zoydék bujkálnak az állam elől, megismerjük a szülők egykori hippi múltját, és a lassú ideológiai szétesést, amely a ’80-as évekhez vezetett. Természetesen Pynchon ezt a maga módján humorral, rengeteg korabeli popkulturális utalással és cinizmussal tálalja.
A regény lényegében az állam és a politikai pártok által cserbenhagyott kisember története. Az 1990-es években ez a kritikusai által fasisztának gondolt Ronald Reagan-kormányzatra volt egyfajta reakció, ami akkoriban kevés visszhangra talált, mivel nem ezt várták Pynchontől.
A könyv ma viszont teljesen más megvilágítsába kerülhet. A cserbenhagyott, magáért küzdő kisember története elég sok párhuzamot mutathat a Donald Trump vezette Amerikával, ahol a könyvbetiltások, az íróprogramok leállítása, a szólásszabadság korlátozása, a társadalmi különbségek erősítése egyre gyakoribb jellemzők. A szélsőségek erősödnek, az árkok mélyülnek. Ezért is lehet nagyon is releváns, hogy Paul Thomas Anderson pont most nyúlt Pynchon történetéhez.
(Lithub / Guardian / BostonReview)
Fotó: Wikipédia / InterCom
