„Bele kell írnom nevemet az időbe az akaratommal. Mint az oroszlán a karmával.” (Mussolini )
A Forli közeli Verano di Costa-i magányos házból Rómába, a családi kocsmából és kovácsműhelyből a miniszterelnöki bársonyszékbe – Margherita Sarfatti életrajza a közeli ismerős bennfentességével rajzolja meg a későbbi olasz fasiszta diktátor pályaívét születésétől a hatalomra jutásáig.
„Benito Mussolini mind lélekben, mind arcban új megtestesülése a tiszta itáliai típusnak, mely századok múltán ismét visszatér és kivirágzik” – írja biográfusa és zsidó származású szeretője a szocialista politikusból fasisztává vedlett Ducéről, s egészen gyerekkorától, inas- és tanulóévein keresztül, tanári és újságírói pályáján át, világháborús katonai és politikusi pályájának korai szakaszán végigkíséri, számos személyes értesüléssel és anekdotával fűszerezve a nem mindennapi felemelkedés történetét – egészen a hatalom tényleges és végső megragadásáig.
A szerző esszéisztikus-publicisztikus stílusa valami egészen egyedi képződménnyé – szinte irodalmivá, de mindenképp regényessé – teszi a maga is sikeres ponyvaregényírói múlttal rendelkező Benito Mussolini életrajzát. Megismerjük a már gyerekkorában igen agresszív diákot, a kovácsmesterségbeli tudására, repülővezetői jártasságára büszke fiatalembert, a rettenhetetlen és sokszorosan börtönviselt szocialistát, az elszánt újságírót, népszónokot és politikust – és a fekete inges légiókat „római üdvözléssel” fogadó mániákust.
Sarfatti életrajza, mely most jelenik meg másodszor magyarul, nemcsak Kosztolányi Dezső fordítása miatt érdemel (nyelv)történeti figyelmet, hanem a történelmi változások ciklikussága, a népvezérek és követőik lelki anatómiáját tekintve is számos tanulságul szolgál a jelenünkre.
olasz újságíró, műkritikus, a Nemzeti Fasiszta Párt befolyásos tanácsadója. Gazdag, velencei zsidó családból származott, aki azonban fiatalon elszökött otthonról és férjhez ment a szocialista (szintén zsidó) Cesare Sarfattihoz. Milánóban intenzív társasági életet éltek, otthonuk művészeti szalonként fogadta a helyi kiválóságokat. 1911-ben ismerkedett meg Mussolinivel, akivel együtt dolgoztak az Avanti! című újság szerkesztőségében, és akinek az egyik szeretője lett.
A későbbi fasiszta diktátor életrajzát 1924-ben írta, s a könyv először Angliában jelent 1925-ben, majd rá egy évre Olaszországban is, ahol annyira sikeres lett, hogy tizenhétszer kellett újranyomni, és tizennyolc nyelvre fordították le. Magyarul Kosztolányi Dezső fordításában jelent meg 1927-ben.
M. G. Sarfatti: Mussolini élete (részlet)
Hogy alakult ki egy új hit? Hogy keletkezik egy legenda?
E két jelenséget közvetlen közelből szemléltem, de a titkos kristályosodási folyamat ma talán még rejtélyesebb szememben, mint annak előtte.
Két esztendővel hivatalos megalakulása után a fasizmust már maga a megteremtője is „nagyon távoli”-nak tekintette, olyan valaminek, amit „mítosz és legenda” övez.
Mussolini akkor így nyilatkozóit róla:
„A fasizmus, ami árja, földközi-tengeri fajtánk mély, örökkévaló ösztönéből született akkor, mikor legkomolyabb létérdekében támadták meg. Én magam, aki ezt az élettől duzzadó tömörülést megteremtettem, olykor magam is érzem, hogy azokat a szerény határokat, melyeket eléje szabtam, azóta rég túlhágta. Tény, hogy olyan programja, melyet – mondjuk – a 2000. esztendőben kellene megvalósítania, nincsen, a fasizmus napról napra építgeti az épületét, akaratból, tűzből.”
Mikor Aldo Settét temették, azt a milanói fiatalembert, akit azért mészároltak le, mert fasiszta volt, első ízben láttam, hogy a katonailag szervezett fasiszta osztagok végigvonultak a városon, a temetőben – négyszöget alkotva – fölálltak a sír körül s egy vezényszóra egyszerre csöndesen letérdepeltek. Pár pillanatig mintegy elmélyedtek, magukba szálltak. Majd egy trombitajelre hirtelen talpra szökkentek, éppily csöndesen a koporsó felé nyújtották karjaikat, hogy elesett barátjuknak régi római módra megadják a végső tisztességet és mikor a Vezér katonásan megszólította a halottat: „Aldo Setti bajtársunk!”,a tömeg egyszerre, egy emberként, rivallt vissza, a bajtárs helyett, aki haló porában is a zászlót szolgálja: „Jelen!”
Mindenki könnyezett. Azután a fasiszta csapatok hadinótákat énekelve, harsonák zengése közben visszatértek a városba.
A „római üdvözlés”, mely abból áll, hogy jobb-, vagy balkarunkat katonásan kinyújtjuk, fejünket hátravetjük, Mussolini régi szokása volt, ő ezt nem régiségtani könyvekből tanulta, mindig így üdvözölte híveit.
A régi római hadsereg egyes elnevezései, beosztásai szintén lábrakaptak. Ösztönösen, anélkül, hogy régieskedtünk volna, légiók keletkeztek, katonáink kis zászlócskákat viseltek, voltak manipulusaik, főmanipulusaik, centurióik, consuljaik, triariusaik s hármasával, gyorsított meneteléssel haladtak, nem úgy, mint a régi, zavaros, lassan lépkedő alakulatok, vagy a szocialisták ide-oda ámolygó, rendezetlen tömege. A hamis, gépies Egyenlőség elve, mely szerint se Isten nincs, se Vezér, megbukott, az egykori sültporosz szocializmus kétségtelen vívmányaival együtt a múlté lett s új rangsor új fegyelem jött létre.
A fasizmusból természetesen fejlődött ki nem a tarthatatlan Egyenlőségnek, hanem a mély testvériességnek elve s jelképe a fekete ing, mely azt jelenti, hogy az egyenlők között mindenki első.
Garibaldi vörös ingét tehát követte a fekete. A vörös inget városi, falusi kézműveseink régtől fogva úgy tekintették, mint a háborús erények jelképét.
Ezzel szemben a feketeing hasonló harci kedvet követel, de sokkal komolyabb áldozatot, úgy viszonylik a vöröshöz, mint a mai tettre kész, néma fegyelem a negyvennyolcas háború regényes, egyéni lendületéhez.
Egyébként a fekete ing viselése csak akkor vált kötelezővé, mikor a fasiszták között már önmagától is meghonosodott.
A fasizmus szellemi, formai kialakulására erősen hatottak a háborús rohamcsapatok.
Tőlük vett át egyes vezényszavakat, így például ezt: „A noi” (hozzánk, utánunk), mellyel a lövészárokból kiugró katona hívta a többieket, aztán a rohamkés szimbólumát s a fasizmus himnuszai: a „Giovinezzá”-t. Egy napon azt is észrevettem, hogy bizonyos hajviseletet – a hajat erősen hátrakefélik – „fasiszta frizurá”-nak hívnak. De a fasisztát tekintetéről, járásáról, arckifejezéséről is föl lehet ismerni, anélkül, hogy gomblyukában bármi jelvényt hordana.
Fasiszta-divat keletkezett, fasiszta-stílus, sőt megteremtődött a fasiszta külső, testi típusa is.
Részlet Bíró-Balogh Tamás irodalomtörténész kísérőtanulmányából:
Margherita Sarfatti könyvének lefordítása Kosztolányi pályáján a legjelentősebb, Mussolinihoz köthető munka, de nem az egyetlen. És mivel ezek a darabok jól érzékelhetően sorozatot alkotnak, mindenképpen célszerű számba venni őket.
(…)
A cikkek sorozata több szempontból is érdekes. Megjelenésük szerint, időrendbe állítva őket nemcsak Mussolini politikai szerepének erősödéséről árulkodnak, de Kosztolányi érdeklődését is mutatják. Létüket naivitás lenne csupán Mussolini ekkori magyarbarát külpolitikájával és revíziópárti retorikájával magyarázni, mert a névtelen cikkek tematikai elemzése során látható, hogy míg
Kosztolányi Mussolinit mindig pozitív, vagy legalábbis „semleges” kontextusban említi,
és helyenként szinte már kedélyesen cseveg a Ducéról, addig a külpolitika baloldali szereplőiről csak ironizáló, gúnyolódó, „leleplező” cikkeket ír. A témaválasztás egyrészt a politikai napilap irányának és így szerkesztőségi elvárásainak, valamint a lapolvasó közönség vélt érdeklődésének kielégítését is szolgálja, de természetesen nem független Kosztolányitól magától: az ő ízlését mutatja, hogy mit válogatott ki a külföldi napilapok hírkínálatából.
