Szétfújt falak, messzibe futó vasútvonalak, kapucnis figurák tűnnek fel abban a könyvtrailerben, amely a Margó-díjas Szöllősi Mátyás új kötetéhez, az Illegálhoz készült. A kissé fojtogató hangulatú videó a könyv címadó kisregényéhez készült, amely a kilencvenes-kétezres évek fordulójához röpít vissza. A graffitizők szubkulturájába navigál Szöllősi prózája - alámerülés, underground, örökös feszültség, amit remekül visszaad Tóth Balázs kisfilmje is.
A kötet másik írása, a Vendégjáték, egy ügyvéd és egy fiatal, emberöléssel gyanúsított zenész izgalmas és feszültségekkel teli párbeszédén alapul, amin keresztül Szöllősi szemérmesség nélkül mutat rá a pénz, a gátlástalan hatalom, a korrupció, a drogok és a hétköznapi rasszizmus mai magyar társadalomban meglévő jelenlétére. Amellett, hogy a kisregény az említett témákat a maguk brutalitásában ábrázolja, azt is kibontja, hogy miként vonódhat be valaki, akár akaratlanul is, az általuk befolyásolt folyamatokba, és hogyan válhat egy már működő rendszer kiszolgálójává vagy épp áldozatává.
Szöllősi Mátyás: Illegál (részlet)
Izzadtam. Lehetett vagy harminc fok a vagon belsejében. Ha azokon a műbőr borítású szerencsétlenségeken kellett ülnöm, ami akkoriban elég gyakori volt, mindig azt éreztem, hogy belesüppedek egy sötét és nehéz masszába. Sokáig a tájat figyeltük az ablakon át, ahogy a beton és a fém lassan átalakul valami kopott zölddé. A Duna a vasúti hídról szinte feketének látszott a hosszan rávetülő árnyéktól, majd lassan eltűntek körülöttünk a hegyek, amint elhagytuk a fővárost, és sokkal kiszámíthatóbbá vált a látvány a rozsdásodó, kora esti fényben. Mellettünk törpe indóházak szaladtak el a félig leengedett sorompóikkal együtt, és az aratásból visszamaradt búzacsonkok négyzetes rendben sárgállottak kilométereken át.
Sokat izegtem-mozogtam, mert a hirtelen összeverődött társasághoz hozzá kellett szokni. Tizenhét voltam. Gyerek még.
Egyszerre szorongó és lelkes, aki idő előtt, de persze mindenáron meg akart mutatni magából valamit. Mivel nem nyaralni indultunk, mondjuk a Balaton-partra, mindannyiunkban ott lappangott kezdettől fogva a feszültség a ránk váró feladat miatt.
B.-t jól ismertem már. Együtt játszottunk vagy két-három szezonon át. De Supa, biztos a korkülönbség miatt is, más, kissé idegen volt nekem. Vékony, szikár srác tetkókkal, aki úgy beszélt, hogy sosem tudtam, mi valós, és mi nem, abból, amit mond. Gyakran hadovált olyasmiről, amit még nem ismerhettem, és ez nehézzé, megközelíthetetlenné tette, azzá, akiért rajongok, és akitől tartok is. K.-t mindössze egyszer láttam korábban. Az a fajta lány volt, akinek egyszerűen csak jó a közelében lenni. Annyi idősen már egy kedves pillantás is sokat jelent, egy érintés meg szinte minden, még úgy is, hogy sejted, annál többre nem igazán számíthatsz.
Supa rengeteget beszélt abban a bő két órában, amíg leértünk. Amúgy is jellemző volt rá, hogy leuralja a helyzetet, szinte csillapíthatatlan volt, és ma már jobban értem, hogy mindaz, ahogyan reagált, beszélt, inkább az önbizalomhiányából fakadt, és nem abból, hogy bármilyen formában el akart volna nyomni minket. K.-val azért alkothattak olyan összeillő párost, mert mintha végtelen egyetértés és elfogadás lett volna közöttük abban, hogy totálisan másmilyenek.
Ma szépnek látnám őket, ha ott ülhetnénk ismét a forróságban, akkor pedig, biztos a tapasztalatlanságom miatt, egyszerűen csak érthetetlenek voltak.
Supa egy, a napokban történt esetről mesélt részletesen. Nagy beleéléssel, néhol talán ki is színezve kicsit a dolgokat. Arra nem emlékszem, mennyire tűnt rossz előjelnek a történet a saját, aznapi terveinkre nézve, de letaglózó volt. B.-vel csöndben ülve, a fémek kattogása közül igyekeztük kiszűrni magunk számára a lényeget, ami ebben az esetben is az volt, hogy történjék bármi, még nagyobb lendülettel megyünk.
Akkor már rengetegen festettek, főleg a fővárosban, de országszerte is, és nagyon különféle színvonalú anyagokkal találkozhatott a kétezres évek elején az, aki érdeklődött a graffiti iránt. A Filatorigát falát mindenki ismerte, mint valami igazán igényes kirakatot, ahol a csúcsteljesítmények villóztak, ha csak kipillantottál a HÉV ablakán. Persze voltak még más, féllegál vagy teljesen illegál helyek is, ahol elképesztő rajzokkal szembesülhetett az ember. Leginkább a vasútvonalak mentén, a különféle bevezető szakaszokon, például az Éles saroknál, Rákosrendező közelében vagy a 3-as metró végállomásához közeli végeláthatatlan betonfalakon. Kőbánya szürke felületei amúgy is mind festékre vártak. De akár bent, a város szívében is. A Fővám vagy a Clark villamos-alagútja, mindkettő tökéletes helyszín volt a legjobb minőségű falakkal, ahová éjszaka tulajdonképpen csak oda kellett menni. Ebben az időben már teljesen szét volt bombázva a város. Látványos volt a jelenlét, és a lakók számára nem feltétlenül tükrözték a különféle felületek, hogy miről is kellene szóljon mindez. Sokan csak arra használták a kezükben lévő kannát, hogy mindenáron nyomot hagyjanak, és az igényesség csírája sem bontakozott ki bennük soha. Emlékszem, hogyan festett végig a körút, és hogy milyen szembetűnő helyeken visított egy-egy elcseszett, igénytelen krómrajz. Ponyvás teherautók álltak szétküldve a parkolókban, a bevásárlóközpontok mellett, és jól lekövethető volt, merre haladtak a firkászok a fekete kannával meg egy fat cappel a hajnali ködben. A tagek szinte egymást fedték a már évtizedek óta tatarozásra váró házak oldalán. Nem figyeltek elrettentő kamerák, és a legtöbb jól bejáratott helyszín környékén a rendőri jelenlét is nevetséges volt. A komolyabb csoportok mindegyike saját városrészt uralt, ahová egy másik banda tagjaként nem mindig volt ajánlatos bemenni, és olyan hatalmasra nőtt bennünk az adrenalinéhség, mint az extrémsportolók szervezetében.
Az egyik pesti crew bevállalós tagjai a Nagyvárad téri metróállomáshoz közeli alagútszakaszba ereszkedtek le pár nappal korábban. Megvolt ennek a módja akkoriban egy szellőzőaknán át. Erről az esetről mesélt Supa vagy háromnegyed órán keresztül. Minden képessége megvolt ahhoz, hogy úgy vázolja az eseményeket, mintha ő is részt vett volna az akcióban. Élvezetes volt hallgatni, ahogy beszél, miközben elég ijesztő is.
A vonatnál csak a metró komolyabb skalp.
Az ilyen helyzetekben minden mozzanat számít, mert amíg a falnál vagy a vagon mellett van mondjuk egy nyugodtnak tűnő órád szöszölni, odalent teljesen kiszámíthatatlan, mennyi időd van bármire is. Már maga a lejutás nagyon para. A bezártság-érzet, a por. A sötétben csak itt-ott világító lámpák inkább gyanús, mintsem eligazító fénye, és onnan bizony nincs sok lehetőség menekülni. A haladás lassú a sínek mentén, sőt a szerelvények közti peronon is. Egy rohadt labirintus az egész, ahol bármelyik pillanatban fölbukkanhat egy vagy akár több nem kívánt, anyázó figura, aki veled ellentétben minden négyzetmétert jól ismer odalent. Hogy hol rázhat meg az áram, melyik akna fedelére nem ajánlatos rálépni. Mikor mozdul meg egy szerelvény, ami könnyen maga alá gyűrhet.
Már túl voltak a festésen a srácok. Minden simán ment, legalábbis addig, amíg vissza nem értek a szellőző közelébe. Supa elmondása alapján valamiféle kezdetleges alpintechnikával közlekedtek le-föl, de ez az állítás inkább csak arra bizonyíték, hogy ő is olyantól hallotta a sztorit, aki nem volt ott. Hamar körbejárnak az infók, és ha torzulnak is, a lényegük mégiscsak ugyanaz marad. Az egyikük rálépett valami fedőlemezre, amit rosszul rögzíthettek, vagy talán az anyag volt fáradt már, mindenesetre a kölyök súlya alatt beszakadt a vas. Kilenc métert zuhant az akna aljáig. Emlékszem, miközben Supa mesélt, a táskát, benne a kannákkal, a meleg ellenére is az ölemben szorongattam. Húsz év körüli volt a srác, és ami a legrettenetesebb, hogy a testvére végigélte a halálát. Ott volt ő is, lent. És a zuhanás után minden bizonnyal belenézett, majd bele is üvöltött a homályba.
