Fotó: Valuska Gábor
A Budapest Photo Festival keretén belül nyílik meg a Margó-díjas Szöllősi Mátyás író, fotóriporter kiállítása a Magyar Költészet Napja alkalmából április 13-án a Jókai Klubban. A kiállítás anyagát húsz portréfotó alkotja, melyeket a fotós Kárpátalján, Erdélyben és Oroszországban az elmúlt évek során készített. A képek egyedi, szuggesztív látásmóddal mutatják be többek közt egy kárpátaljai ház lakóit, az erdélyi Nagy-Hagymás hegység pásztorait, illetve az Urál mentén élőket, akiket a periférián, valamiféle határhelyzetben élés köt össze. Mutatunk pár képet a kiállítás anyagából, illetve megkérdeztük az írót, aki épp most fotósként válaszolt.
Szöllősi Mátyással korábban már többször is interjúztunk:
"Nincs mindennek jelentősége, vannak nagyon is értelmetlen dolgok a világban"
"Régóta érdekel, mi mozgolódik az emberek lelkében"
"A Váltóáram történetei mögött ott lebeg-dereng a város"
Miért az arcok érdekeltek?
Az emberek érdekelnek és a legkifejezőbb bennük mégiscsak az arc. Van egy városi embereket bemutató sorozatom, a Budapest Katalógus, amiből könyv is született 150 portréval és a hozzájuk tartozó történetekkel, de az elmúlt években sok helyen jártam, ahol nagyon különféle arcok jöttek szembe - Kárpátalján, ahol egy igen súlyos körülmények közt élő családot, illetve közösséget fotóztam, Oroszországban, ahol kétszer is részt vettem régészeti expedíción, illetve például Erdélyben, ahol a pásztorok mindennapjairól készítettem sorozatot a Nagy-Hagymás mellett. Érdekelnek az emberek a különféle szituációkban, élethelyzetekben, a tevékenységük, a történetük, amit meg lehet mutatni.
Kik ezek az emberek, akik a fotóidon szerepelnek? Milyen személyes kíváncsiság irányított el hozzájuk?
A kiállítás képein láthatók kárpátaljai magyarok, orosz, baskír, udmurt emberek, az említett pásztorok közül is szerepel arc, illetve budapesti személyek szintén. Az említett projekt miatt sokakkal beszélgettem, megszólítottam őket az utcán, tehát egy-egy spontán találkozás is volt. A pásztorokat régóta szerettem volna felkeresni, és egy szerencsés kapcsolat révén olyan helyen fotózhattam őket, ami mind az általuk elvégzett munka, mind a környezet szempontjából igazán különleges. Oroszországban pedig, ha már ott voltam dokumentációs célból, igyekeztem helyieket is fotózni - szerencsére hatalmas az ország, és sok különféle vidéken jártunk, ahol nagyon különféle emberek élnek, Izsevszkben, Permben, Moszkva környékén, Baskíriában, vagy épp Tyumenyben, Szibériában.
Hogy néz ki a gyakorlatban, amíg összeáll egy ilyen kiállítás anyaga?
Ezeket a képeket az elmúlt 4-5 évben készítettem, és a koncepció elsősorban az volt, hogy különféle arcokat mutasson be az anyag, s hogy ne csak az arcokat, hanem a környezetet is feltárja valamelyest az adott kép. Fodor Balázs, a hely kurátora kért fel, hogy válogassak össze képeket, amikből aztán ő tovább válogatott, hogy aztán összeálljon az a 20 kép, ami a falon fönt lesz. Jó egyben látni ezt az anyagot, mert olyan helyeken fotózhattam, ahová elsősorban önként mentem, kíváncsiságból, elhivatottságból, érdeklődésből, így volt lehetőségem azzal foglalkozni, ami érdekel, ami továbbgondolásra érdemes. Remélem, hogy ez a kiállításon jól látszik majd. Aminek külön örülök, hogy az idei Molnár István-pályázaton, ami a Sajtófotó-pályázat kísérőpályázata tervezők számára, Szabó Imola Julianna az Egy árva házról című anyagom képeiből készített tervvel lett első, mely egy kárpátaljai ház lakóit mutatja be.
Íróként mennyire keresed ezekben az arcokban a történetet? Mi az, amit prózában nem, de fotóban el lehet mesélni?
Közhely, de egy arcban rengeteg történet van, úgy gondolom, önmagában inspirál és gondolkodásra késztet egy tekintet. A Katalógus kapcsán a történetek pedig egyértelműek, de szeretem, és szerintem tudom is, az írást valamilyen módon külön kezelni. Azok az én történeteim, értem úgy, hogy én találom ki őket, persze, nagyon sok minden hat rám, akár ezek a beszélgetések is, egy hang megtalálásában, mondjuk, ha párbeszédről van szó, és lehetne ezt sorolni, de elsősorban belül működnek, egy olyan biztonságérzetet nyújtva, hogy tudom, van kapcsolatom másokkal, érintkeztem velük, és érintkezhetek is, ha szeretnék. Ciklusokban gondolkodom, vissza-visszatérő elemekben, és például a kiállításon is van olyan arc, aki kétszer szerepel, de az se biztos, hogy mások ezt észreveszik. A szöveg számomra úgy működik, hogy egyre inkább hagynom kell, hogy közel kerüljön hozzám, hogy belém ivódjon, és számomra relatíve kevés az olyan szöveg, ami erre igazán képes. A fotónál azt érzem, hogy nekem kell valamilyen módon belé hatolni, a részévé válni annak a valóságnak, vagy valóságszeletnek, amit látok, mintha én tölthetném fel egy történettel, és különleges szerencse, hogy erre lehetőségem adódik.
Nórika a kedvenc babájával kárpátaljai otthonukban. (Ez a fotó jelenti számomra a tavalyi év egyik legmeghittebb pillanatát. Nórika türelme, figyelme, komolysága és szeretete, úgy érzem, megelevenedik ezen a képen.)
Erzsébet 26 évig volt óvodavezető, ma 10 ezer forintnak megfelelő nyugdíjból él Kárpátalján.
Oláh Ernő csellista Népszínház utcai otthonában. (Ayhan Gökhan készített még 2016-ban interjút Ernő fiával, s akkor fotózhattam le az idős csellistát, aki közben Cziffra Györgyről is mesélt nekünk.)
Idős nő portréja Gyöngyös közelében (Heves megye)
Dragos portréja a Nagy-Hagymás (Erdély) melletti Esztenán. A kép a reggeli fejés előtt készült, amikor a több mint 300 juhot terelték át egyik karámból a másikba.
A várandós Liza portréja beregszászi otthonukban.
