Szöllősi Mátyás: Egy krumpliszállító furgonban vittem őket az első meccsre [Képalá]

Hajdú D. András: Egy krumpliszállító furgonban vittem őket az első meccsre

A Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ és a Margó Irodalmi Fesztivál idén első alkalommal hirdette meg közös irodalmi pályázatát a 36. Magyar Sajtófotó Kiállításhoz kapcsolódóan KÉPALÁ címmel. Hányféle történet rejlik egy-egy fotóban? Elmesélhetők életek egy-egy kép alapján? Mit sűrít magába egy sajtófotó? Hogyan tehet széles körben láthatóvá egy-egy szimbolikus történetet egy sajtófotó és/vagy egy irodalmi alkotás?

A kiírók felkértek 10 szerzőt, hogy írjanak rövid prózát az exponáláskor lezárt történetekből, a szövegeik pedig a Könyvesblogon is olvashatók lesznek. 

A felkért írók: Darvasi László, Grecsó Krisztián, Nagy Gabriella, Németh Gábor, Szabó T. Anna, Szécsi Noémi, Szöllősi Mátyás, Térey János, Tóth Krisztina és Totth Benedek.

Szöllősi Mátyás: Egy krumpliszállító furgonban vittem őket az első meccsre

Ott álltak sorban a tömb mellett, amikor befordultam a betonútról, hogy leparkoljak a telep déli oldalán. Az odafelé vezető úton végig az járt a fejemben, a saját gyermekeimen meg a banki tartozásomon kívül, hogy úgy kell majd összeszedegetni őket a játszótérről, vagy legalábbis végig kell járnom a kalyibákat, lakásokat. Hozzászoktattam magam a gondolathoz, hisz nem ismertem még minden szülőt, és így alkalom adódhatott volna a találkozásra. A legtöbb csöndes, akár csak a gyerekek, aminek, tudom, megvan a haszna. Az itt élők megtanultak beosztani mindent, még a lélegzetvételeket is. Szóval, a gyerekek összeverődve vártak, de már amikor kiszálltam a furgonból, láttam, hogy a kis Áron hiányzik, aki nem csak az egyik leglelkesebb volt közülük, de a kapusunk is. A legutóbbi meccs egy négy nullás zakó lett, de ez nem az ő hibája volt. Nem is a többieké. Féltem néhány napig, hogy elmegy a kedvük az egésztől, de persze erről szó se volt. Páran hangosan rám köszöntek. Sanyika csak piszmogott valamit, közben az orrát túrta, de azt is valahogy aranyosan.

– Készen álltok? – kérdeztem. Kórusban mondták, hogy igen. – Áron merre van? – kérdeztem még. Sanyika odaszólt, hogy nem fog jönni, mert az apja beteg. A többieken is láttam, hogy tisztában vannak a helyzettel. Mintha minden, ami a telepen történik, egyetlen emberrel történne tulajdonképpen. – Értem – mondtam röviden, de aztán, ahogy számolgattam őket, rájöttem, hogy az ikrek is hiányoznak, az anyjuk már korábban jelezte távolmaradásukat, és úgy tűnt, ki se tudunk állni a meccsen, ha ez így marad. Láttam, hogy zavartan állnak, mintha ők maguk is tudnák ezt, és azt is éreztem, hogy talán a fojtott együttérzéstől olyan csöndesek most. – Szükségünk van Áronra – mondtam. Ketten megmozdultak, talán hogy elinduljunk az egyik hátsó tömb felé. Sejtettem, hogy abban laknak, bár a lakásban előtte még nem jártam. A kapunál mondtam a srácoknak, hogy várjanak meg lent. Csak Nórika jött velem, aki az angyalarcával egyébként képes lehet bárkit meggyógyítani. Fölmentünk a másodikra, majd a kislány rámutatott az egyik ajtóra. Bekopogtam. Vagy egy percig vártunk, hogy résnyire kinyíljon az ajtó. Áron anyja nézett ki. Megcsapott valami áporodott szag, talán a falakba beévődött cigifüst keserűsége. – De jó, hogy itt van! Jöjjenek be – mondta a nő. Bent félhomály volt. Beláttam a szobába, ahol leengedték a függönyöket, bár amúgy is minden szűkös lehet, halovány, gondoltam. – A férjem beteg. Nincs jól. Voltunk orvosnál is, de nem tudnak segíteni. Áron nem mozdul mellőle már két napja. Ott aludt az ágy mellett. Örülök, hogy jött, mert ha magukkal megy, egy kicsit képes lesz másra figyelni – mondta a nő. Bólintottam, de mivel talán nem látszott, annyit azért szóltam, hogy mi is örülnénk, ha jönne, de hogy ez az ő döntése kell hogy legyen. Az anya megfogta a vállamat, majd belépett a szobába. A szűk ajtórésen át észrevettem a fekvő, mozdulatlan férfi alakját, és a gyereket egy széken ülni az ágy mögött. Az anya odahajolt hozzá. Láttam, mond neki valamit. Áron előbb ingatta a fejét, aztán egyszer csak fölállt, és már ott is volt az ajtó és a félfa között. Nem tudtam, milyen hangot üssek meg. Megilletődött voltam én is. Sejtettem azonban, hogy nekem kell mondani valamit. – Szia, Áron! Eljössz velünk a meccsre? Szükségünk volna rád – szólaltam meg. A bűntudat érzése kerülgetett, ügyetlennek is tűnt a fogalmazás, de tudtam, igaz, amit mondok. – Nem hagyhatom itt apát – mondta a fiú. És akkor hirtelen nem tudtam, mit mondjak, kérdezni sem igen mertem. Erőltetni meg végképp nem lett volna jó semmit. Az anya odaállt a fia mögé, és halkan mondta neki, hogy menjen el, muszáj kimozdulnia, friss levegőn lennie, s hogy az apja is azt akarja, játsszon. A fiú megint csak ingatta a fejét. Láttam, hogy közben Nórikát nézi, aki megszeppenve, tanácstalanul állt mellettem. Eltelt egy kis idő, hogy csak álltunk ott a keserű szagtól egyre kétesebb félhomályban, aztán bentről moraj hallatszott, elsőre nem beszédnek tűnt, majd egyértelmű lett néhány szó, ami csak annyi volt, hogy menj el velük.

Mire a pályához értünk a furgonnal, már szemerkélt az eső, és a fűfoltos, anyagos talaj merő bizonytalansággá vált. A srácok átöltöztek. Miközben fölrajzoltam a kis táblámra néhány dolgot, láttam már, hogy az ellenfél játékosai mind tizenöt-tizenhat év körüli fiúk, és ha nem is képzettek, gondoltam, erősebbek nálunk, és az döntő lehet. Kezdettől fogva nem az volt a lényeg, hogy nyerjünk, bár kétségkívül időnként jól jön az, hanem hogy a kölykök igazán élvezzék a játékot, de abban a pillanatban ez nem tűnt valószínűnek. Nem tudtam nem Áront figyelni ott a szűk kis kapuban, ahogy komor arccal várja, hogy a labda irányt váltson, feléje, s hogy kiöklözhesse teljes erőből, a tíz-tizenkét, kapucniban szotyolázgató néző közé. A srácok bukdácsoltak, a labda néha megcsúszott és hosszan pörgött előre, aztán hirtelen megakadt a vízen, majd úgy megfeneklett, hogy szinte képtelenség volt kimozdítani. Aztán egy láb újra elindította, hogy előre vágódjon, valaki visszafejelte, és az egész ott a pályán, a szitáló esőben egy kusza csomónak tűnt, amiben még az arcokat sem tudtam sokáig elkülöníteni. Kis testek csúszkáltak az anyagos talajon, és minden mozdulatnál, amikor már épp összeszorítottam a szememet, merthogy gólt kapunk, szerencsére föllélegezhettem. Sehogy sem akart átjutni a labda a gólvonalon. Mintha beszögelték volna a kapunkat, és a megmaradt rések előtt ott őrködne az a fiú. A második félidő még gyorsabban telt. És akkor már csak az járt a fejemben, hogy ne kelljen csalódniuk. Hogy az utolsó percek valamelyikében nehogy romba dőljön minden, az az energia, az a hajtás, szív, ami ott dobogott bennük. Néhány perc lehetett csak hátra, amikor a jobb oldalon megindult Sanyika, aztán befelé húzta a labdát, majd egy lökés után hirtelen a földre került. A játékvezető a tizenegyes pontra mutatott, ami azon a pályán jó ha négy öt méterre volt a kaputól. Körém gyűltek a srácok. Fújtattak, az arcukat törölgették, és olyan mocskosak voltak, hogy hirtelen nem is voltam biztos benne, ki kicsoda. Arra gondoltam, hogy meg kell nevezzem a büntetőrúgót. Közben láttam, hogy aki kiharcolta, nem engem néz, pedig azt gondoltam, vállalkozna rá. Aztán elkövettem azt a hibát, hogy megkérdeztem, ki lőné szívesen, de akkor valahogy képtelen voltam kijelölni egyetlenegyet közülük, és az jutott eszembe, emlékszem, hogy milyen jó volna, ha mindenkinek volna egy sansza. Aztán Sanyika lihegve mondta, hogy lője Áron, mert ő a legjobb. Meglepett a mondat egyszerűsége, s hogy nem úgy mondta Sanyika, mintha valami sajnálkozást, részvétet akarna nyilvánítani. De egyben meg is is ijedtem, mert ott lebegett az a lehetőség is, hogy csalódás lesz a vége. És féltem, hogy az még jobban összetöri azt a kis embert. Csak annyit mondtam, hogy akkor lője Áron, majd a kölyökre néztem, aki gyulladt tekintettel nézett, de nem szólt semmit. Az alatt a másfél perc alatt, amíg megtörtént a labdaállítás, körbeálltak a srácaim és az ellenfél játékosai, majd Áron nekifutott és a bal felső sarokba vágta a labdát, csurom vizes lettem. De nem az esőtől. Miközben aztán már üvöltve futottak felém, rám zuhant a felismerés, hogy teljes emberekkel van dolgom, akik talán csak annyiban különböznek tőlem, hogy egyszerűen kevesebb idejük volt megismerni a dolgokat. Ledöntöttek a sárba. Nevettek, kurjongattak, és akkor már én is nevettem, boldog voltam, mert a miénk volt, és hittem benne, hogy nem fog elmúlni az a pillanat.