A 17 éves Frida régi vágya teljesül, amikor édesapja állást vállal Edinburghban. Korán elhunyt édesanyja szülőföldjére, Skóciába érve a lány reméli, hogy a vele kapcsolatos családi titkok is a felszínre kerülhetnek. Frida ceruzával és ecsettel keresi az útját. A képek segítenek neki befelé figyelni, megérteni és megismerni mindazt, ami vele történik és megfogalmazni azt a hiányt, amely súlyként nehezedik a vállára. Győri Katalin író, dramaturg regénye a Móra Kiadó új, fiataloknak szóló Flow sorozatának debütáló kötete. Ebben éppen az ilyen „szomszéd lány” típusú hősöket állítják a középpontba: ők azok, akiknek nincsenek különleges képességeik, de mernek álmodni, még akkor is, ha úgy tűnik, a mindennapi életében semmi érdekes nincsen.
Győri Katalin: Nem festek álmokat (részlet)
Skót duda. Az élesen búgó dallam szépen, lassan bekúszott az ebédlőbe, és észrevettem, hogy mindenki feláll. Amikor a dudás belépett az ajtón, nem tudtam elrejteni a meglepetésemet.
– Bruiser?! – bámultam Samre.
– Aye. Erre gyakorolt egész félévben. Piping in the haggis – biccentett büszkén.
Bruiser feje vészesen vörösre változott a nagy erőlködéstől, amint a dudával lépkedett, de meglepően ügyesen járatta húsos ujjait a pipán, és nyomogatta a hóna alatt a bőrzsákot, bár minderre alig voltam képes koncentrálni, mert a megjelenése totál elvitte a műsort. A feszülő 4XL-es kilt már csak a hab volt a tortán.
Próbáltam még csak véletlenül sem Moragra nézni, mert biztos voltam benne, hogy egyetlen tekintet, és kirobban belőlem a kontrollálhatatlan röhögés.
Sam megérezhette bennem ezt a feszült vibrálást, mert a vállán át lenézett rám, és alig hallhatóan megkérdezte:
– Is something wrong?
Gyorsan megráztam a fejem, és virtuálisan bokán rúgtam magam az asztal alatt, hogy viselkedjek már. Elvégre egy komoly ünnepségen vagyunk. Ráadásul úgy láttam, akkor következett a fénypont: két szakács Bruiser után vonulva ezüst tálcán behozta a haggist. Egy hatalmas, dagadozó, zsírtól fényes gömböcöt, ami állítólag a világ legmegosztóbb kajája. Valaki vagy imádja, vagy utálja. Bárányszív, máj, tüdő és egyéb fincsiségek egy cuki kis birkagyomorba csomagolva és kisütve. Még jó, hogy nem vagyok vega, mert a látványra tuti elhagytam volna a rendezvényt.
Amikor a haggist letették az igazgató elé, Angus odaugrott, és hatalmas beleéléssel meg rengeteg idétlenkedéssel elszavalta azt a verset, aminek a kezdő sorai a pólóján virítottak. Address to a Haggis. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy a haggist felvágják, Ms. Watson a kezébe nyomott egy kést, amivel Angus drámai mozdulattal kettéhasította a gömböcöt. A kibuggyanó fekete töltelék láttán felhangzott a taps és az éljenzés.
– Mennem kell – súgta oda Sam, majd felállt, és odasétált a zongorához. A szemem sarkából láttam, ahogy Bruiser az utolsó kipréselt hangok után leroskad egy székre, majd hálásan int neki, hogy kezdheti.
– Na, hogy megy a dolog? – húzta közelebb hozzám a székét Morag, és odatett a tányéromra egy morzsányi haggist.
Elkomorult tekintetem láttán azonnal hozzátette: – Nyugi, ez csak a teszt. Ha ízlik, esküszöm, szerzek neked egy egészet. Szóval? – nézett rám csillogó szemmel. – Szeretnék hallani a fejleményekről.
– Nincsenek fejlemények – piszkáltam bizalmatlanul a fekete, rizsállagú cuccost a villámmal. Morag felvilágosított, hogy a köretként felszolgált krumpli- és fehérrépapürének külön neve is van: neeps and tatties. Még gyűjtöttem az erőt az első harapáshoz.
– Na ne már! Hallottam, hogy végig beszélgettetek – fordult felém bizalmasan. – És azt is, hogy nem Rabbie Burnsről.
– Te hallgatóztál? – néztem rá villámló szemekkel.
– Ugyan, csak multitasking– vigyorgott ártatlanul. – Meg egyébként is, Frida, azt azért nem várhatod el, hogy egész este a biosztanárral dumáljak. Annyira nem bírom sem Miss Andrewst, sem a sejtbiológiát!
Ez, mondjuk, meggyőző érv volt.
– Na jó, mennyit hallottál? – kérdeztem végül.
– Csak hogy őt is gyűlöli Clara. Meg hogy van közös történetük, vagy valami ilyesmi…
– Nem hiszem el, hogy ezt is kihallgattad – bámultam rá elképedve.
– Azt hittem, ezen már túl vagyunk – bökte meg a könyökömet Morag.
– Egyébként mi a francnak nem kérdezted meg, hogy mi volt vele meg Clarával?
– nézett rám szemrehányóan, miközben felemelte a villáját. – Na, kóstold már meg! Megöl a kíváncsiság!
– Meg akartam, csak elmúlt a pillanat! – csattantam fel hirtelen.
– Ja, persze. Most már mindegy – lapátolt a szájába egy óriási falatot. – Hmm. Ez csúcs! Frida, kóstold meg azonnal! – dünnyögte teli szájjal, és behunyt szemmel élvezte az ízeket. Bizalmatlanul szúrtam a villám hegyére egy mikroméretű haggisdarabot, és próbáltam nem arra gondolni, hogy miből készült, miközben bekaptam. Aztán hirtelen minden megváltozott. Az ismeretlen ízvilág helyett, amire számítottam, a nagyi májas hurkája köszönt vissza. Amit a Fény utcai piacon szokott venni, az őstermelőknél. Óriási megkönnyebbüléssel tüntettem el az első darabkát a tányéromról, Morag nagy örömére.
– Látom, csak előjött a skót véred! – jegyezte meg, amikor egy hatalmas haggishegyet lapátoltam a tányéromra. Csak bólogatni tudtam, mert tele volt a szám az új kedvenc kajámmal.
Persze hogy Sam ekkor ült vissza az asztalhoz. Észrevehettem volna, hogy abbamaradt a zene, de annyira el voltam foglalva Morag indiszkrét kérdéseivel meg a kajával, hogy fel sem tűnt. Sam meglepetten fordult felém, és akkor először láttam úgy igazán, jóízűen elmosolyodni. A szájánál kezdődött, és lassan kúszott fel a szeméig, aztán valahogy felragyogott az egész arca. Nem győztem betelni a látvánnyal. Rágni is elfelejtettem.
Aztán leesett, hogy rajtam mosolyog. Ahogy ott ülök, és két pofára, zsíros szájjal tolom a haggist.
– Látom, ízlik – jegyezte meg diszkréten, és figyeltem, ahogy próbálja visszarendezni az arcára a rá jellemző, megszokott komolyságot.
– Ühüm – bólogattam csukott szájjal, és megragadtam a szalvétámat, hogy gyors mozdulattal megszabaduljak az esetleges morzsáktól. Morag visszahúzta a székét a helyére, és hallottam, ahogy beszédbe elegyedik az egyik velünk szemben ülő, ötvenes tanárral.
– So, what do you teach, Sir?
Jaj. Ennek tuti meglesz a böjtje.
Utólag úgy látom, hogy mindenért a cranachan volt a hibás. Ez a szuperfinom skót desszert ugyanis nem kis mennyiségű whiskyt tartalmazhatott. Mindenesetre miután kettőt elkanalaztam belőle, hirtelen megjött a bátorságom.
– Én is kérdezhetek? – néztem Samre, aki még mindig a haggisnál tartott. Meglepetten tette le a villáját.
– Kérdezhetsz. Legfeljebb nem válaszolok – felelte komolyan, és egy pillanatra megrendült a magabiztosságom. Nagyot nyeltem, mielőtt kinyögtem.
– Ki az a szőke lány, akivel a suliban többször is láttalak?
Sam teljesen lefagyott. Láttam rajta, hogy totál nem erre a kérdésre számított.
– Már senki – zárta rövidre a témát, és újra felemelte a villáját. Nem hagyhattam ennyiben.
– Szakítottatok? – kérdeztem merészen.
Sam döbbenten fordult felém.
– Miért érdekel egyáltalán? – csattant fel hirtelen.
– Bocs, hogy megkérdeztem, én csak… – suttogtam bűnbánóan, de közbevágott.
– Claire-rel már nem vagyunk együtt – fogta vissza ő is a hangját, de éreztem, hogy még mindig lángol benne a visszafojtott indulat. Hangosan vette a levegőt. – Nem hiszem, hogy két embernek együtt kéne maradnia csak azért, hogy ne legyenek egyedül.
Erre nem tudtam mit felelni. Beletemettem az arcomat a poharamba. Éreztem, hogy túlléptem egy határt, de valahogy mégsem bántam meg, hogy rákérdeztem. Még akkor sem, ha ez azt jelentette, hogy azt est hátralevő részére gyakorlatilag teljesen elvágtam a vele való további kommunikációt. A pohárköszöntők és beszédek után Sam úgyis ott ragadt a zongoránál, ugyanis egymás után játszotta Robert Burns megzenésített verseit. A tanárok egy része ivott és beszélgetett, sokan pedig a zongora köré gyűlve bömbölték a dalokat. Moraggal úgy érzékeltük, hogy ideje lelépni. A többi diák már így is hamarabb kapcsolt, mint mi.
– A tanárok after partyját már nem szeretnéd látni – közölte Morag, és a kezembe nyomta a kabátomat.
– Szegény Sam – sóhajtott, és vetett egy szánakozó pillantást a zongora felé. – Szerintem még vagy egy órát kitaposnak belőle.
Ms. Watson az ajtóban ért utol minket.
– Remélem, nem bántátok meg, hogy eljöttetek, lányok! – mosolygott ránk az ajtófélfának támaszkodva, és megigazította félrecsúszott gyöngysorát.
– Köszönjük a lehetőséget – kerülte ki a választ ügyesen Morag.
– Apukám mindent megadott volna, ha ma este itt lehet – tettem hozzá. – Régi álma, hogy részt vegyen egy Burns-esten – vontam meg a vállam. – De hát ilyen az élet.
– Ha hamarabb szólsz, őt is meghívtuk volna!
Az arcomat látva aztán elnevette magát.
– Értem. Akkor majd átküldöm neki Bruiser bevonulását a haggisszal. Felvettem – kacsintott rám, majd hirtelen felragyogott az arca. – Várjatok csak! – fordult sarkon, és eltűnt a teremben.
Nemsokára egy csomaggal tért vissza.
– Haggis, neeps and tatties. Apukádnak – közölte, és a kezembe nyomta az alufóliába csomagolt műanyag tányért. – Legalább ennyi jusson neki is.
Apának otthon részletesen el kellett mesélnem az egész estét, miközben óvatosan kóstolgatta a Burns Supper maradékát. Úgy láttam, teljesen váratlanul érte Ms. Watson figyelmessége. Azt mondta, mindenképpen szeretné majd személyesen megköszönni neki. Mondtam, hogy oké, csak bizonyosodjon meg róla, hogy én nem vagyok a közelben. Egyébként teljesen kiakadt azon, hogy nem tudtam neki pontról pontra visszaidézni a Burnsről elhangzott infókat. Boomer! Szerinte mégis mire való a Wikipédia? Azt azért mégsem hozhattam fel mentségemre, hogy Sam Scott vonta el a figyelmemet, nem igaz?
