Vasárnap délelőtt a Hadik kávéház hátsó termében teltház várta az Ezt senki nem mondta! podcast első élő különkiadását (a korábbi évadokért kattints ide). A Hadik Brunch vendégei, Péterfy Bori énekesnő, színésznő, valamint Tóth Réka Ágnes és Simon Márton költők ezúttal sem a szülőség retusált oldaláról beszéltek, hanem a nagyon is valóságos mindennapokról: a kialvatlan éjszakákról, a folytonos készenlétről, az átrendeződő hétköznapokról és azokról a helyzetekről, amelyekhez soha nem kapunk előre megírt útmutatót.
„Ha azt kérdezem, mi az, amire nem lehetett felkészülni a szülőségben, mi jut először eszetekbe?” – indította a beszélgetést Ott Anna.
Tóth Réka Ágnes elsőként szólalt meg:
„Talán pont a neveléssel járó folyamatos készenlét az, ami ledöbbentett.”
Nemcsak a kialvatlanság, hanem az állandó belső éberség volt számára a legmeglepőbb. „Még akkor sem tudtam teljesen elernyedni, amikor a gyerek mellettem aludt” – jegyezte meg.
Ez a készenléti állapot nemcsak a pihenést, hanem az identitást is átrajzolta. Arról mesélt, hogyan szűkült be körülötte a világ, és hogyan kezdett újra tágulni, amikor apró darabokat visszanyert a saját életéből. „Idővel apró, hétköznapi pillanatok kezdtek visszaadni valamit önmagamból: amikor először újra rendesen felöltöztem, vagy amikor nem az ágyból etettem a kislányomat, hanem kimentem a nappaliba” – fogalmazott.
Párjánál, Simon Mártonnál a hiány különösen hangsúlyossá vált, amikor egy hosszabb ösztöndíj miatt elutazott Amerikába: „Ültem a repülőn, és hirtelen belém hasított: öt hétig nem látom a gyerekemet. Én meg csak sírtam, miközben egy fantasztikus lehetőség volt a kezemben.”
Péterfy Bori a mindennapi szorongásról beszélt, amely szerinte a szülőség egyik legváratlanabb hozadéka. „Amikor a fiam kicsi volt, minden este úgy rogytam le, hogy úristen, ezt a napot is túléltük. Addig sosem gondolkodtam ezen, de onnantól minden veszélyesebbnek tűnt” – idézte fel.
Munka, pálya, logisztika
A beszélgetés hamar átterelődött arra, hogyan fér meg egymás mellett a szülőség és az alkotói munka. Péterfy Bori zenekari és színházi kötelezettségei miatt előre tervezett:
„Megterveztem, mikor szüljek. Tudtam, mikor állok le, mikor térek vissza.
Az első nyári szezonban csak heti egy koncertet vállaltam. Sok ember élete és megélhetése függ a zenekartól.”
A valóság azonban kompromisszumokra kényszerítette. „Volt, hogy a férjem bejött velem a Nemzetibe, és a szünetekben szoptattam. Ezt kicsit elszámoltam – de valahogy megoldottuk” – hozott példát.
Tóth Réka Ágnes számára az aprólékos időzítés és a társszerep működtetése volt a kulcs. „Amikor visszamentem dolgozni, leültünk és végigbeszéltük, ki mikor mit csinál. Marci hordozóban altatta a lányunkat, miközben írta a Hideg pizzát, így kaptam én is időt a munkára. Azóta találékonyságot és rezilienciát tanultam meg: elengedni a maximalizmust, és abból főzni, ami épp van.”
Simon Márton az apaszerep magányáról beszélt, ami váratlanul érte.
„Az elején meglepően magányos helyzet tud lenni az apaság. Van egy szeretet-buborék a gyerek és az anya körül, te pedig kívülről próbálsz kapcsolódni. Aztán ez persze változik, mert minden hihetetlenül gyors és állandóan alakul.” Tóth Réka Ágnes azzal egészítette ki: „A változás gyorsaságát még az altatódalok is mutatták: volt egy időszak, amikor Kossuth-nótára aludt el a gyerek. Egy darabig működött, aztán már az sem.”
Generációs minták és szerepek
A beszélgetés egyik legerősebb pontja az volt, amikor szóba kerültek a hozott minták, és hogy mit kezdünk a szüleinktől, nagyszüleinktől örökölt történetekkel. „Egy csomószor abból lehet építkezni, amit nem akarunk továbbvinni. Például amikor a gyerek odajön hozzád, és levegőnek nézed – azt például biztosan nem” – mondta Simon.
Péterfy Bori a saját családi mintáit idézte fel: „Két végletet láttam gyerekkoromban. Nem akartam sem olyan lenni, mint a nagyanyám, aki a művészetnek élt, sem olyan, mint az anyám, aki mindenről lemondott. Valahol a kettő között kerestem magam.”
Felmerült az is, mit jelent anyának lenni a nyilvánosság előtt. Az énekesnő arról beszélt, hogy a kommentek között mindig akadnak bántó hangok, és meglepő módon nemcsak férfiaktól, hanem nőktől is. „A nők is tudnak egymással kegyetlenek lenni. Ezzel próbáltam nem foglalkozni” – mondta. Hozzátette: a közönség gyakran a színpadi énjét látja, miközben otthon egészen más szerepben van jelen. Ezt a kettősséget a fia fogalmazta meg a legélesebben:
„Kétévesen, az első koncertem után azt kérdezte: Hol van a másik anyám? Ennyire pontosan látják, hogy ki vagyok a színpadon, és ki vagyok otthon.’”
Elengedés és átalakulás
A beszélgetés végén az elengedés és az önállósodás is szóba került. Péterfy Bori arról beszélt, hogy a fia már tizenéves, és ő maga tudatosan készül a következő nagy váltásra, hogy mi történik majd, amikor kirepül otthonról. „Erről kevesebbet beszélünk, pedig legalább olyan nagy fordulat, mint a születés körüli idő” – mondta.
Tóth Réka Ágnes ezzel szemben még a szimbiózis szakaszában van, és ezt nemhogy nehézségként, inkább ajándékként éli meg: „Minden pillanatát igyekszem kiélvezni a közös időnek. Egyre könnyebb őt behozni a munkámba, megérti, ha anyának dolga van. Tudom, jön majd egy másik ritmus, de most ezt a közelséget nem cserélném el.”
Simon Márton egyetlen mondatba sűrítette mindazt, amiről addig beszélgettek:
„Az egész folyamatos átalakulás. Volt csodás periódus, aztán vége lett. Volt szörnyű periódus, aztán az is elmúlt. Mindig jön a következő állomás.”
A Hadik Brunch különkiadása levette a filtert a szülőségről. Nem hőstörténetek kerültek elő, hanem a hétköznapok apró abszurditásai: altatódalok, amelyek egyik napról a másikra hatástalanok lesznek, színházi szünetek, amikor szoptatni kell, vagy döntések, amelyek akkor a világ legfontosabb kérdésének tűnnek, évekkel később viszont már csak mosolygunk rajtuk. A sok nevetés ellenére maradt valami nyomasztó igazság a levegőben: hogy a szülőség nem előre megírt forgatókönyv, hanem állandó változás, amelyben egyszerre kap helyet a félelem és az öröm.
