1944. MÁJUS-JÚNIUS, Dunaszerdahely, vihar előtti csend. Stein Albert magas rangú katonatiszt, első világháborús hős, akit a Horthy-rendszer ugyan mentesített a sárga csillag viselése alól, a zsidótörvények miatt mégis nyugállományba kényszerült.
Szabó Stein Imre kisregényének hőse földbirtokosként él, erős a magyarságtudata, de keményen megtorol minden, zsidókat érő sértést. Alakja törékeny egyensúlyt jelent egy már repedező és hamarosan darabokra hulló világban. Hiszen a végromlás egyre közelít, miközben a korán érkező nyári forróság kérlelhetetlen atmoszférát von a történések köré.
Szabó Stein Imre: Soha – Napló a pokol tornácáról (részlet)
Május 10., este
Már megint a furgon, végig az Úri utczán, aztán enyhén balra, s a Dísz tér 1. előtt megáll. Adnak rám egy katonasapkát, majd le is verik a fejemről, amint behaladtunk. A portás nem kérdez, lejutunk az óvóhelyre. – Sok szerencsét, Albert, mondja, még annyit, hogy este Tost Gyula a testőrszolgálatos, ma már szárnysegéd a kormányzónál, ha szerencséd van, nem lő, mielőtt a nevét kimondhatod. Kezet rázunk.
Teireziaszként bolyongok egy órát, két gépházon át vergődve szidom annak az Uy Károlynak és Uhlyarik Róbertnek édesanyját, akik ezt a pókhálóhalmazt tervezték. Mikor érdemem szerint fölfele kéne jutnom, páncélozott vasajtó zár elém akadályt. Az éles résen zubbonyom elé dobom, hogy általférjek. Számolnám a csendet, vakon dobban egy poroszka hang a mélyben, egy másik valóság túlfelére érkezett ruhám, mi emberré tett. Alászállok, a súlyos, sötét lépcső falán a semmit tapogatom. Ez a csend időt adna, hogy magamba lássak, mert fogyhat, mi nincs, de nem válaszolok.
Nékünk a pokol nem az a geografikus pontossággal körülírt kulcsrakész szállás.
Nem tudom, Swedenborg mit láthatott, engem a dupla falú anyaméh zár e világba, ahol a csend fekszik el puha halmokon. Pihenj, Albert. Szenderedj! Pihennék, de félrever, mint lapos mondaton váratlan ékezet, a tudás, hogy a jegyzőkönyv zubbonyommal oda, ezek után csak a szó marad. Hangosan szól nevetésem, nem az én hangomon.
Mikor a légópince kijáratán átmegyek, döbbenetemre egy alabárdosba botlok. Mondom, ezek a dízelmotorok, és fejcsóválva továbblépek. „Jól védik ezen ellentengernagyot”, gondolom, és most a felszínen bóklászva megtapasztalom, hogy a nap bizony lement. Ez a palota Buda felé forduló szárnya – régen vendéguralkodókat tároltak itt, hogy szokják a magyar–osztrák vendégszeretetet. Neobarokk lófasz, egy katonazenekar emelhetné még kedvemet. Valahogy furcsamód e biztos falak közt értem meg, hogy nincs remény. Dörren valami, csak egy rokokóra idomtalanított szék, felakadva talpaim kálváriáján. Ez lesz a Hatvany Terem. Mintha kártyacsapás surranó hangját hallanám. Istenemre, egy vékony, károgó hang diadalmasan kiabál: „hirskontra és durchmars!”. Fény felé lépek, egy díszteremből nyíló, nyakánál elcsípett kisebb szobában,
sávos selyempizsamában, bársonyfelöltőben, az ablaknak háttal maga Horthy Miklós ül.
Csillár ont pokoli fényt – ha itt kéne élnem, meghalnék. Levegőt veszek, belépek, vagy lépnék, mert jobb halántékomon egy fegyver csövét érzem, s egy kakas kattan halkan egyet. Amennyire ilyenkor ficereg az ember, fejem fordítom, és Tost Gyula elképedt képe úszik be a periferiális horizonton. „Őrnagy úr!”, mondja meglepetten, bár egy szárnysegéd maga a kisisten. Csak dízelmotor-szerelő, mondom – ez a kontra –, és az excellenciás úrhoz jöttem egy szóra. A kormányzó nem zavartatja magát, játssza tovább a partit, mit már elveszített a komám. Horthy bólint, a szárnysegéd leereszti fegyverét. Most motozás, kikerül régi Waltherem az öv háta mögül, de a kés a ruhaujjban észrevétlenül marad. Amatőrök, gondolom. „Excellenciás uram”, kezdeném, „egy titkos anyagot osztok meg Önnel”… Az nappali ügy, most meg este van, mondja, és egy percre se néz rám. – Két fogoly megszökött egy Auschwitz nevű munkatáborból, pontos leírásuk szerint naponta tizenkétezer zsidót gázosítanak el ott. Majd reggel, majd reggel, hallom, jelentkezzen be a hivatalos órán.
– Azok ott haláltáborok, kormányzó úr. Nem hallott, fiam?, mondja, reggel majd, az audiencián.
„Excellenciás uram, mi következünk, lépnie kell,” kezdem megint. Repülőgépgyárakról tudok, s amit én tudok, annál maga nem tudhat többet, folytatja apostoli nyugalommal, de üljön le, és játszhatunk egyet tud ultizni, fiam? Jegyzőkönyv is van, ellentengernagy úr. Most döntse el, hogy tengernagy vagy kormányzó, ha halmozza a címeket, attól nem jut közelebb, dohogja, és végre bezárja a partit. „Győztem”, ez már Tost Gyulának szól, maga meg tűnjön végre el, egyáltalán, hogy került ide? Üljön ide, nem is, maradjon ott, állva, barokk szék dobban, fess fiatalosan feláll, kitér egy vörös márvány mosdótál felé, egyik lábát húzza, meglátom, az öreg vállak fölött gyűrődő bársonyfelöltő kirajzolja a fájdalomtelért. Háttal áll, mossa kezeit. „Mutassa, mije van.” Semmi nem lesz, mi arcunk pirulása…” Kormányzó úr”, mondom, „már nincsen nálam, de…” „De?”, fordul felém, s hogy a düh felparázslana, elébb szűkölő félelmet látok elfutni egy fogoly szemén, hát együtt bezárva, gondolom még, „Nincs semmi, csak ami van”, semmi, csak ami van, károgja rám a régi hang, „Tűnjön el, tűnjön, elég!”.
Lépnék felé, inkább kérni, mint akarva, de botlok, s üres kezemből leomlik a pauszgörgeteg, és ömlik, mint az ítélet, a bársonypapucsa körül tekereg. Fölvillan bennem a kés ideája, de a bal halántékomra mért kegyes ütéstől, hol a zene ébred, a döntéstől megkíméltetek.
Május 11.
Zúgó fejjel ébredek, mintha stukák zokognának koponyámban. (Valahol már írtam ezt?) Az biztos, hogy éjjel alászálltam. A Vár alján egy rejtett garázsból löktek ki sorsomra gondos kezek – a titkos óvóhelyrendszer nyúlványa lehetett. A kegyes sofőr nem sokat kérdezett. Vagy tűz, vagy dél van, harangoznak. Kecmereg az ajtó, Zita előbb egy asztalkát hoz, aztán beegyensúlyoz egy lavór gőzölgő vizet. A szoba közepén rejtélyes mozdulatokkal vetkőzni kezd, szedi ruháját, egy szót nem szólna, egy szivaccsal a rituálét a mindenek középpontján kezdi meg, feljebb halad, a hónalj lágy ívében a szerencsés tárgy meghempereg, aztán mintha tévútra tévedne, a comb felé lebeg. Izmos lába szárával az ágy szélén eteti szemem, a szivacs mohón lohol az aprólékos rajzolatú izmok felett, majd a lába ujjait nyalogatja meg. Úgy lép fölém, mint ki ural, kitakar. Mosdat, mint egy szép halottat, gondos nyugalommal, mint ki örökséget, emléket hagyott hátra, de kivel beszélni már nem lehet. Kerüli szemem, úgy borul fölém, mint halottra a lepel.
Később telefonálok. Aztán némán eszünk, hideget. Telik az idő, elvadult, gazdag kertjében mákvirágerdő bólogat, látom a konyha ablakából, a najádok bontogatják felém dúsan pattanó szeméremajkaikat. Rossznak bókoltok, kedvesek. Albert, én mindenkivel lefekszem, ha kell, de téged kedvellek, mondja, és látom, hogy mindent ért, és nem akarja, hogy fogalma legyen bármiről.
Este Mária főhadnagy az Operettben. Aki még pályán van, itt feszeng.
A lobbiösztön csak a férgek érkeztével hagyja el az egyedet.
Német és m kir tisztek paroláznak, frakkos parvenük hada körülöttük hetyeg, titkos befolyással lopva pozíciót venni, vagy meghosszabbítani az életet. Mintha egy-két csúcsgazdag zsidót is látnék, s leginkább ők mímelik az édes életet: bizalmasan hajolgatnak befolyásos vállak fölött, mintha pikáns titkokat szivárogtatnának belterjesen. Zitát megnézem a nyitójelenetben. Rémes monarchikus negéd, a zene meg en plus biceg. Zita azért gyönyörű, pontosan úgy nézem, hogy többé nem látom. A vége felé a nagyjelenetben, mikor azt énekli „Érzem, hogy a kicsi szívem Érted nem hiába vert!”, mintha engem keresne, és sajnálom, hogy nem valami drámai szerepben búcsúzik. Aztán a hányinger kilakoltat az operettvilágból, nyilvánvalóan nincs itt helyem. A színház mögötti utcában egy kávézóban számolom el véglegesen Budapestet. A pult alól kapott korallzöld abszint nem vált meg, csak mélyít a helyzeten.
Későre jár, mikor Miska tér be végre az ajtón. Uradalmi jellegűvé változtatott katonai zubbonya értelmezhetetlen itt a pesti nagyvilágban. Kint még nagyobb a szürreália: autó helyett gyors és erős kétlovas csézámat hozta, „hát így távozunk ebből a világból”, gondolom, és fölülök.
Május 12.
Budapest határában alszunk két órát, és a lassan világosodó éjszakában indulunk. „O lente, lente currite noctis equi”[1], mondom hátul, „lassan hajts, Miska, nem tudom milyen világba érkezünk”. Sikerrel járt? – kérdezi. „Itt mindenki gonosz vagy idióta”, felelem.
Százhalombattánál bányászok mennek munkába, fejlámpáik, mint delejes jelek bolyongnak a sötétben. Ahogy a lovak a döngölt földes úton melléjük érve megrántják a tempót, kilépünk térből és éjszakából, hirtelen úgy tűnnek föl, mint holt lelkek raja, követve most már végig az úton, botlásaim, döntéseim halálpontosan számolt hadaként. Elmaradnak, de nem a fejemből. Messziről jön, amit Miska mormol, hogy valami különleges bizottság alakult, a híresztelés szerint összeszámolandó a zsidó javakat. „A fiúk?”, kérdem. S most Miska hátrafordul: Ideje, őrnagy úr, rendezni a dolgokat. A hajnal feltépett sebként ront a sötétre: megint egy nap. Megállítom a kocsit, kifogunk a hámból. Nyereg nélkül ülünk fel, kis ügetés után vágtára fogjuk a lovakat.
[1] Lassan, lassan fussatok, éjszaka lovai. – Szabó Stein Imre fordítása. (A szerk.)
