Az első két Nagymama-könyvben (Nőből is megárt a nagymama,...és megint nagymama) megismert főhőssel nemcsak az történik, hogy az Unoka immár kamaszkorba lépett - a kisebbek is cseperednek, továbbá az évek fölötte sem szálltak el nyomtalanul, ráadásul a férje a nyugdíjas élettel ismerkedik, a kutyája matuzsálemi korban jár, s ha mindez nem lenne elég, ő maga is karanténba szorul, ahogy az egész ország.
Hogy lehet ezt átélni, túlélni és mindeközben megőrizni a józan észt és a humort? Ennek az elbeszélésére tesz kísérletet Pataki Éva sorozatának harmadik része, a Nagymama vesztegzár alatt.
Pataki Éva: Nagymama vesztegzár alatt (részlet)
- fejezet,
amelyben búcsút veszek Budapesttől, de közben az unokáim nemzettudatán rágódom
Sétálgattam a kertben, amely szinte még csupasz volt, figyeltem a kihangosított telefonomat, hogy mikor merül le, amikor egy mondat hirtelen megállított, mert szíven ütött:
– …Tudod, olyan ez, mintha már odafentről nézném a gyerekeket, amikor a monitoron bámulom őket – mondta a telefonban Anna, a fiam felőli nagymamatársam a karantén egyik hetében, és éppígy éreztem én is. Pedig nagyon is éltünk, és nem győztünk csodálkozni azon, hogy a gyerekeink és az unokáink remekül vannak, nélkülünk is életképesek. Eddig nem erről volt szó, mert bár a gyerekeink, amióta maguk is családot alapítottak, mutattak arra utaló jeleket, hogy képesek nélkülünk is megállni a lábukon és gondoskodni a családjukról,
a szívünk mélyén azért ott élt az örök kétely és a meggyőződés, hogy nélkülözhetetlenek vagyunk. És most szembesülnünk kellett a ténnyel, hogy annyira nem.
Hogy egyáltalán nem. A gyerekek kiválóan elboldogultak a családjaikkal a karanténjaikban, sőt azon törték a fejüket, hogy hogyan segíthetnének nekünk, a veszélyeztetett korúaknak, ami szintén szokatlan tapasztalat volt. Az élet nélkülünk is zavartalanul csordogált tovább, kis ízelítőt kaptunk abból a jövőből, amikor már nem leszünk, és csak remélhetjük, hogy valamilyen túlvilági laptopon nézegethetjük majd unokáink botladozásait és sikereit, a hajuk növését. Már nem emlékszem, melyik hónap melyik napján esett a telefonbeszélgetés, ez már az az időszak volt, amikor rég nem tartottuk számon a hetet, a napot vagy akár az órát, lebegtünk egy időtlen buborékban, sokadik hete csak a telefonunk kijelzőjén vagy a laptop monitorján láthattuk a gyerekeinket és az unokáinkat, az utóbbiak közül kettő közös volt, a brüsszeliek.
A karanténban bizonyos fokig egyszerűsödött az élet, arra figyeltünk, hogy legyen elegendő hús és tejtermék a velencei házban, ahol a gyerekorvos férjemmel dekkoltunk, valamint zöldség, gyümölcs, kávé és az ekkoriban rendkívüli értéknek számító vécépapír – egyszóval az életünk fenntartásának nélkülözhetetlen kellékei. Továbbá megállás nélkül fertőtlenítettünk, kezet mostunk, és lógtunk a döbbenetes híreken, amelyek áramlottak minden csatornáról és felületről. A Gyerekdoki még februárban leköltözött a kutyával a Velencei-tó közeli nyaralóba, én ingáztam Velence és Budapest között. Szerettem ingázni, mozgásban lenni, lelépni onnan, ahol már – úgy éreztem, épp eleget voltam. Pesten ott volt a lányom, az Unoka és az Unokalány, csütörtöki napjaim – mondjuk úgy – bearanyozói, továbbá a barátaim, a mozik, a színházak, a hetvenes troli, a kedvenc könyvtáram és a filmes szaklap szerkesztősége, amelyiknek dolgoztam.
Élveztem a magányt, amiből soha nem jutott annyi, mint amennyire vágytam, noha nem bírtam egyedül lenni.
Tudom, hogy ez egy paradoxon, de nem paradoxon például járvány idején nyaralni? A vágyak és érzelmek zűrzavara közben szerettem ingázni, jó volt lemenni a télutón a csendes Velencére a Gyerekdokihoz és a kutyánkhoz, velük lenni, sétálni, beszélgetni, együtt reggelizni és vacsorázni, majd amikor kicsit sok volt már a csend, a meghittség, mert abból is sok néha, jólesett felpattanni a felújított, sebes zónázó vonatra, és visszatérni a nyüzsgő, zakatoló Budapestre.
A Gyerekdoki hirtelen leköltözésének oka nem a közelgő járványveszély volt. Még fel sem fogtuk, hogy közeledik. Az oka a megváltozott élethelyzete volt, ugyanis nyugdíjba vonult – ez a kifejezés hogyan születhetett meg egyáltalán, mármint a vonulás, sokkal inkább kotródás ez, de hagyjuk –, továbbá kutyánk rohamosan hanyatló állapota. A Maci névre hallgató – már amíg még hallott – öreg golden retriever nehezen birkózott meg Pesten a liftig vezető lépcsőkkel, nem is annyira fizikailag vált képtelenné, hogy megmássza a lépcsőket, az önbizalma hagyta el. A goldenek tipikus betegsége őt is utolérte, hátsó lábai elerőtlenedtek, gyakran összerogytak, továbbá szinte már alig látott, mélységet semmiképp, a lépcsőmászás gyötrő tortúrává vált. Így az annyi éven át felhőtlen örömet jelentő ligeti séták egyre inkább stresszes erőpróbák lettek nekünk is, de főleg Macinak. Igaz, amint levergődött a lépcsőn és átballagott a Dózsa György úton – ahol mindig rövid ideig tart a zöld, nem is értünk át soha az utóbbi időben, minden átkelés felért egy életveszéllyel, dudáló, szentségelő úrvezetők szóltak be a vánszorgó kutyának, de szerencsére nem hallotta –; szóval amint átért és kijutott a zöldbe, felcsapta a farkát, és lelkesen kutatni kezdte a szagokat. Csak hát zöld felületet is nehezen találtunk, a Liget építési területté vált, hatalmas daruk, betonkeverők és munkagépek, valamint újabb és újabb kerítésrendszerek torlaszolták el Maci megszokott útvonalát, amit ő, mint a szokások és rítusok rabja, nehezményezett. A folyton változó, áttekinthetetlen kerítések naponta más és más terelőutakra szorították a kutyásokat, minden kiruccanás felért egy ravaszul szervezett akadályverseny teljesítésével. A Liget, ahol a gyerekeim felnőttek, ahol az unokáim cseperedtek, ahol kutyásként naponta bolyongtam, ismertem az összes fát, bokrot, sétányt, rejtett zugot, ismertem a kopár téli és az aszályos nyári arcát – a régi Liget többé nem létezett. Nem szerettük már a Ligetet, de amióta éjszaka is többször le kellett botorkálni a kutyával, akit a belei kínoztak, a helyzet tarthatatlanná vált.
Maci gyenge pontja ugyanis a gyomra volt, minden heves érzelem, öröm és bánat, izgalom, stressz azonnal a gyomrára ment, és az időskor sem tett jót az emésztésének. Amióta – nem túl gyorsan – elsajátította a szobatisztaság tudományát, mindig időben jelzett, és inkább rosszul lett, de tartotta, nem piszkított a saját fészkébe, vagyis a lakásba, várt, amíg az éjszaka vagy hajnal romantikus órájában valamelyikünk – többnyire a Gyerekdoki – álomtól kábán levitte. Ha néha mégis elkéstünk, és megtörtént a baj, borzasztóan szégyellte magát, fülétfarkát behúzva elbujdosott egy sarokba, úgy kellett őt vigasztalni, kiengesztelni, pedig soha nem bántottuk a szobatisztaságra nevelés küzdelmes időszakában. Korántsem volt ilyen szégyellős az egészséges anyagcsere esetén a megfelelő és kijelölt helyen, ugyanis miután a szabadban elvégezte a dolgát, önérzetesen odébb lépett, helyet adva nekünk, hogy fölszedjük a terméket, és a legközelebbi szemétgyűjtőkbe helyezzük. Olyan fensőséges nyugalommal, többnyire nekünk hátat fordítva várta ki, amíg elvégezzük a piszkos munkát, mint egy cselédeivel elnéző, türelmes főnemes, mint egy herceg. Így is hívták a ligeti kutyások: a Herceg.
A Gyerekdokinak elfogyott a türelme, megelégelte a kutyánk kínlódását és az éjszakai felugrálásokat, felmondta a nyugdíj mellett vállalt szerződését egy külvárosi rendelőintézetben, és emelt fővel elhagyta a fővárost. Letelepítette a kutyát a kicsi, de téliesített nyaralóba, hogy ott együtt töltsék Macival nyugdíjas napjaikat. Én csak maradjak Pesten, biztatott a Gyerekdoki, vigyázzak az unokákra, járjak színházba és moziba, intézzem a dolgaimat, diskuráljak a barátnőimmel, ne is zavartassam magam – mondta flegmán, de persze nem így gondolta. Nem mindig mondta ki, amit gondolt, és ebben a túlfejlett önérzete akadályozta elsősorban. Abban maradtunk, hogy amilyen gyakran csak tudok, lemegyek hozzájuk – ez volt a terv.
De jött a járvány.
Budapesten már napok óta különös hangulat uralkodott, vártuk a vírus felbukkanását, mint a nagyszüleink az oroszokat ’45ben, néztük a rémületes képsorokat, amelyek először Kínából, majd Olaszországból érkeztek, és közben lassan, módszeresen felkészültünk az ostromra. Szülőktől, nagyszülőktől örökölt régi reflexek éledtek fel, a zsigereinkben hordozott tapasztalatok aktiválódtak, és ötvöződtek a létező szocializmusban átélt élményekkel. Amint bemondta a rádió és a tévé, hogy felesleges felhalmozni, nem lesz hiány az alapvető élelmiszerekből és gyógyszerekből, elkezdődött a felvásárlás, lett hiány, mire még eszelősebb felhalmozásba kezdett a nép, és olyat láttunk, amit odáig csak a filmekben: lefosztott, üres polcokat megszokott bevásárlóhelyeinken. Vadabbnál vadabb hírek keringtek az új vírusról és az ellene bevethető védekezésről, és amikor a hivatalos média bejelentette, hogy a maszk nem ér semmit, és a tesztelés sem óv meg a betegségtől, mindenki maszkra vadászott, vagy nekiállt otthon szabni varrni, és magánrendelők után nyomozott, hogy tesztelje magát. Rejtélyes módon a legkurrensebb, szinte fétis árucikkek a vécépapír, az élesztő és a liszt lettek, nem úgy, mint Amerikában, ahol a kábítószer, a tömény szesz és a lőfegyver. A mi sarki üzletünkben az árufeltöltő szakállas fiatal ember táblát tett a nyakába, amin a következő felirat díszelgett: „Élesztő, liszt nincs”, ugyanakkor kenyér folyamatosan volt, ott száradt a polcokon. És a népek mégis élesztőt, lisztet vadásztak. A valóban szükséges higiéniai eszközök viszont mint szappan, fogkrém, tisztítószerek halmokban álltak, ki érti a magyarokat, én biztosan nem. Miután a katonaruhába bújt hivatalos közegek is megerősítették, hogy a maszk nem véd meg, ők nem is viselték, mindenki maszk után vetette magát, de maszk nem volt.
A már magunk mögött hagyott szocialista rendszerből ismerős, személyes csatornákon beszerezhető hiánycikk lett a maszk, úgy cserkésztük be, mint anno a kemény valutát.
Lassan kezdtünk megismerkedni a különféle arcvédő eszközökkel, mert széles volt a skála a sima sebészi maszktól a három és hétrétegűig, azután ott voltak az elit változatok, az FFP2 és az FFP3 – jelentsenek bármit is a betűk és számok –, továbbá az aktív részecskeszűrősök és a matyó hímzésesek, valamint a lélegzőnyílásúak, amelyekben a viselőjük kiköpött Darth Vaderré lett. Ők voltak az irigyelt szerencsések, mert ezeket a csúcsmaszkokat csak a kivételezettek tudták beszerezni rejtélyes forrásokból. Bármilyen maszk került a polcokra bármilyen felárral, vitték, mint a cukrot, amely mondás végre elnyerte értelmét, cukor sem igen maradt a polcokon.
Itt tartottunk, amikor megérkeztek a fiamék Budapestre, akik Brüsszelben éltek már évek óta, de most Olaszországban síeltek, és szép volt tőlük, hogy szokásukkal ellentétben ezúttal más országot vagy földrészt nem érintettek. A tél végi sítábort még akkor kezdték meg, amikor nem tudták, hogy veszélyzónában üdülnek, és amikor kiderült, már mindegy volt. Mivel a fiam apósának kerek születésnapja volt éppen, hónapok megfeszített munkájával szervezték a köszöntőbulit egykori gimnáziumában, így nem volt kérdés, hogy a fiamék Budapest érintésével mennek vissza Brüsszelbe – erről a születésnapról egyszerűen nem lehetett lemaradni.
Vegyes érzésekkel mentem a születésnapra, még ha kerek is, hiszen ekkor már tudtuk, hogy nem tanácsos tömegrendezvényeken részt venni, és még ennél is kevésbé ajánlott Észak-Olaszországból érkezett emberekkel találkozni. No de ha a veszélyzónából érkezettek éppen az én fiam és az ő fia és lánya meg az ő anyukájuk voltak, akkor a kérdés eldőlt – mentem.
Ugyanakkor feltett szándékom volt, hogy a puszilkodást, ölelgetést kerülni fogom, és sűrűn használom a táskámban lapuló fertőtlenítőkendőket. Óvatosan léptem be a gimnázium aulájába, amely tele volt a vírusnak fityiszt mutató, ünneplő férfiakkal és nőkkel. A levegőben izzott az őrület, mindenki tudta, hogy közelít az Armageddon, de fittyet hánytak rá, csak azért is italoztak, kiabáltak, mulattak, ünnepelték a nászomat vagy nászuramat, az értelmező szótárban kellett utánanéznem a megfelelő szóhasználatnak, hogy kicsoda is nekem Gabi, akit évtizedek óta ismerek még az egyetemről, amikor még sejtelmünk sem lehetett arról, hogy egyszer majd egy család tagjai leszünk közös unokákkal. De ki gondol egyáltalán egyetemista korában arra, hogy unokái lesznek? Egyébként rendkívül logikus a szó, hiszen végül is a gyerekeink násza révén kerültünk rokonságba. Gabi kiterjedt tisztelői, tanítványi, rajongói körrel rendelkezett, s közülük sokan el is jöttek. Igyekeztem kikerülni a régi gimnáziumi, egyetemi társakat, távolról integettem az arcoknak, akiket hol megismertem, hol nem. Ám ekkor egy ismerős alak, egy barna hajú, barna szemű, csupa izom kislány rohant felém a zsúfolt terem túlsó végéből, akinek egy gödröcske jelent meg az orcáján, ha mosolygott. Ő volt Csiribiri, a másodszülött unokám, aki szűk két hónappal előzte meg az érzelmeit visszafogottabban kimutató Unokalányt, a lányom lányát. Összeomlottak az előzetes, ön és Gyerekdoki védelmi megfontolások, fölkaptam Csiribirit, öleltem pusziltam. ahol értem, de hát nem éltünk egy országban, a találkozás ünnep volt, és ő kifinomult ösztönnel tisztelte az ünnepeket és a rítusokat, akárcsak Maci kutya. Majd felbukkant az öccse is, Kicsi Dzsoni. A név azért ragadt rá, mert volt már egy Dzsoni a családban, történetesen a bátyám, így különböztettük meg őket. A kisfiú egy jelentős méretű tortaszeletet tömött éppen magába, de az anyag jött ki belőle orrán száján, szétkenődött az arcán, a pólóján és az enyémen is, ahogy megölelgettem, bár ő nem mutatott erre különösebb igényt, de hát Kicsi Dzsoni belga volt, Csiribiri viszont magyar, az évek óta tartó külföldi tartózkodás ellenére ő őrizte e baljós, sors és átokverte nemzet identitását. Az a különös helyzet állt elő, hogy a két testvér teljesen másképp volt bekötve a nemzettudat hálózatába.
Mindketten Budapesten születtek, de a mindent eldöntő korai éveket más és más országban élték át. Csiribiri első, sikerekben és eredményekben gazdag évét Budapesten töltötte, bűbájos, igyekvő, kifejezetten nyájas kisbaba volt, csak éjszakánként tört elő belőle a Rém, sokat volt ébren, és kitartóan sírt, de ez a kis elhajlása főképp a szülei életét és fizikai állóképességét rombolta, a nagyszülőknek inkább a napos oldal jutott. Majd a fiamék felpakolták Csiribirit és elmaradhatatlan Juli babáját, velük együtt nekivágtak Angliának, ahol a menyem egy londoni kórházban mentette a koraszülötteket, a fiam pedig a háztartás és Csiribiri gondjait vette a nyakába. Ekkor csatlakoztam mindazon nomád életre váltó nagymama társaimhoz, akik háromdimenziósra cserélve az egysíkú Skypefelületet, fapados járatokon, majd a távoli repülőterekről a városba tartó buszokon zötykölődtek, ha érinteni akarták leszármazottaikat, simogatni őket és főzni rájuk. Sok barátom, ismerősöm szörnyülködött, hogy a távolságot hogyan lehet áthidalni, lehete egyáltalán. Így tett például Laura barátnőm is, amikor az első londoni látogatásról megtértem, és lelkes élménybeszámolót tartottam, de félbeszakított:
– Nézd, azt csak te tudhatod, mit toltál el, miért menekülnek tőled a gyerekeid…
– Mit toltam én el? – fortyanok fel. – A fiam kiegyensúlyozott, boldog házasságban él – hadarom –, van két diplomája és egy remek kislánya…
– Tudom – szakít félbe Laura. – Én voltam ott a diplomaosztóján, mert te épp Kirgíziában kóboroltál.
– Dolgoztam – kezdek egyből védekezni. – Pénzt kerestem, mert épp szűkében voltam.
– Hiába hárítasz, tény, ami tény, az én unokáimat nem vitték el tőlem, ők itt maradtak.
Mondja ezt nekem az a Laura, aki évek óta fájdalmas küzdelmeket vív a lányaival, de inkább kikerültem az aláaknázott terepet.
– De most mindenki elmegy, aki jó állást kap, vagy csak világot akar látni, vagy már elege van a hazai közállapotokból. Miért kötsz belém?
– Nézd, ismersz.
De mennyire ismertem, túlságosan is, sejtettem, mi következik.
– Nem kötöttem beléd, csak őszinte vagyok a barátaimhoz.
Én ilyen vagyok, ami a szívemen, a számon. Nem tudok hazudni. Ezért mondom, hogy szerintem gondolkodj el azon, miért alakult így az életed.
– Na hogy? Hogy?!
Laura eleresztette a füle mellett a sikításba hajló kérdést, egyből váltott:
– Maci kutya hogy van? Bevált az új táp?
Ez volt Laura jolly jokere, a kutyatéma. Tény, hogy ő sokkal korábban lett kutyás, mint én, neki volt a székesfőváros legintelligensebb, legeredetibb goldenje. Laura a kutyázást is megszállottan csinálta, mint minden mást az életében, cserébe a kutyája mindenekfölött imádta, istennőként tisztelte barátnőmet, akinek ez nem volt ellenére. Való igaz, nem hétköznapi kutya volt, többször is jelen voltam, amikor a Királydombon még működött a csap, a napozók sorban álltak a kulacsaikkal, és Laura kutyája is beállt a sorba, türelmesen várta, hogy sorra kerüljön, és csak akkor morgott, ha valaki beállt elé. Ő volt az is, aki megállt egy mankóval közeledő férfi előtt, kutatva nézte, majd Laurára bámult, mi ez, ennek miért van három lába? Nem akármilyen kutya volt, így amikor nekünk is lett kutyánk, Laura csodakutyájának hatására szintén egy golden, Laura óvó módon folyamatosan rajta tartotta a szemét. Mindent megtanult a kutyákról, különös tekintettel a goldenekre, elolvasta a fellelhető könyveket és internetes portálokat, de kutyaiskolába, persze, nem vitte az ebet: „Ki tudná a kutyámat nálam jobban tanítani!” – vélelmezte. Mi bezzeg vittük a miénket, de Maci így is sokkal szófogadatlanabb, mint Laura kutyája, talán azért, mert nem egy lángész, vallom be nehéz szívvel, de az igazságnak megfelelően. De szíve az van, és magához való esze is azért, mint a kutyaiskola után évekkel erre fény derült, amikor egyre kifinomultabb technikákkal érte el, amit akart, és szabotálta, amit viszont nem.
Na de vissza a fiam gyerekeinek nemzeti identitásához! Laura erre azt mondaná, hogy megint terelek, inkább a kutyájáról meg holmi identitásról írok ahelyett, hogy tisztességesen végiggondolnám, miért mentek el egyáltalán a fiamék, de azt kell mondjam, nem lenne igaza. Különben is; hazajöttek. Igaz, később ismét útra keltek.
Amikor a fiatal szülők második gyereküket, a későbbi Kicsi Dzsonit várták, hazahúzta őket valami, talán a szülők, a testvérek támogató közelsége, a Duna vagy a Túró Rudi, amit mázsaszám hordtunk nekik a Brit Birodalom maradékának fővárosába, mert Túró Rudijuk bezzeg nem volt. Mindenesetre a gyerekek feladták londoni bérleményüket, egy rozoga, kertes fél házat, búcsút mondtak az ott lakozó törpéknek és a törpék gazdájának, a ház másik felét birtokló, enyhén demens Iris néninek, a Fulham stadionjának és szurkolói egyesületének, amelyben együtt drukkoltak Hugh Granttel az örökké a kiesés határán billegő csapatnak, és visszatértek szűkös pesti lakásukba, amelynek erkélyéről egy keskeny sávban ugyan, és némi jóindulattal, de látszott a Duna.
Csiribiri óvodáskorba lépett, így beíratták a közeli színesszagos, kertes intézménybe, de a kislány, aki egy angol bölcsődében kezdte meg közösségi pályafutását és a babanyelve angol volt, nem lelte helyét az újlipótvárosi óvodában, így a szülők más megoldás után néztek. Mivel a menyem húga óvónő volt, a megoldás és az új óvoda adta magát, igaz, egy belső hetedik kerületi, rossz levegőjű helyen, konkrétan a Dob utcában. A fiamék megpróbálták a húg óvó felügyelete alatt visszaszoktatni a kislányt a magyar rögvalósághoz. A kopott bérház második emeletén üzemelő intézménybe főleg a környék szegényebb lakói járatták gyerekeiket, meg a közeli utcákban élő kínaiak, romák, arabok, fiatal művészek, továbbá baletttáncosok és kőfaragók. És ebben a barátságos, multikulturális, enyhén lumpen közegben Csiribiri kivirult, hamar feloldódott a csoportjában, tevékenyen részt vett a kis csapat életében, a Dob ovi befogadta őt, épp olyannak szerette, amilyen volt, cserébe ő is a szívébe zárta a Dob ovit. Ekkoriban még tartott a Csipkerózsikakorszak, Csiribiri minden körülmények között magára húzta az akkoriban köreiben divatos tüllszoknyát vérfagyasztó rózsaszín vagy világoskék változatban, felöltötte tréningre, overallra, ám hasonlóképp tettek a társai is, a legteljesebb liberalizmus uralkodott, senkire soha nem tettek megjegyzést.
Szerettem érte menni, megvárni, amíg szertartásosan búcsút vesz csoporttársaitól, majd az öltözőben kínál és kínáltatik; ropi, kakaós csiga, túrós batyu járta, majd ballagtunk a trolihoz, miközben ő mesélt. Azután a 76-os trolival zötyögünk hazafelé, nézzük a Ferdinánd hídról a Nyugati pályaudvar elképesztő sínrendszerét, a távoli városokból érkező vonatokat, majd átadjuk a helyet a Lehel piacnál felszálló cipekedő néniknek, bácsiknak, végül eldöntjük, melyik útvonalon menjünk haza, a házak közé beékelt Ruttkai Éva téren vágjunk-e át, vagy menjünk ki a Szent István parkba hintázni egyet, esetleg térjünk be a fagyizóba, vagy fussunk egyenesen haza boltosost játszani – egyszóval száz meg száz lehetőség közül szabadon választhattunk, mint kedvenc szerzőm annak idején a Lukács uszoda tető teraszán.
A boltosos, amit én is szerettem gyerekkoromban, nagyon bejött Csiribirinek, hosszú évekig nem unt rá a játékra, aminek ekkoriban alakult ki a koreográfiája, a szabályai. Én ültem a szoba sarkában hevenyészve berendezett üzletben, ő érkezett mint vevő, de előtte gondosan beöltözött a saját és az anyja ruhatárából; kendőket, kalapokat aggatott magára, magas sarkú cipőben dülöngélt, és régi nagymamák után maradt lakkretikült akasztott a karjára. Általában sok személyre vásárolt, miközben élvezettel taglalta családjának drámai fordulatokban bővelkedő életét. Például:
– Húst szeretnék venni, mert húslevest kell főznöm. Beteg a gyerekem, és a testvére is, sajnos. És mindent egyedül csinálok! Mert a férjem meghalt. Sajnos. Be van temetve – közli gondterhelten.
A gyerekeit a legváltozatosabb csapások érik, kanyaró, lábtörés, és a férjét minden alkalommal elteszi láb alól, az mindig be van temetve. Sajnos. Én kellőképp sajnálkozom és együttérzek, továbbá árengedményt adok, amit ő önérzetesen visszautasít, de elfogad egy kis ajándék gyümölcsöt a beteg gyerekeinek. A gyerekek neme és létszáma állandóan változik, néha ikrek is felbukkannak, de az apát következetesen kinyírja, nincs kegyelem, és csak remélni merem, hogy ezt a hajlamát levetkőzi, mire eladósorba kerül. Én csak egy héten egyszer mentem érte, de ott voltak még Csiribirinek az anyai nagyszülők, Anna és Gabi, akiknél rendszeresen aludt is, olyankor Csiribiri mindig eldicsekedett, hogy Anna hatfélét főz neki, hatot. Nálunk általában egyféle kaja volt, azt is a Gyerekdoki főzte, de így volt jó, mivel értett hozzá. Annáéknál saját, játékokkal teli szoba várta Csiribirit, továbbá a kedvenc színű törülközője (lila), és a Dédi kötött neki különös sapkákat, amiket Csiribiri büszkén hordott. És Budapesten élt a tág, bonyolult család („big and balanced” – ahogy a lányom írta egy régi iskolai, angol nyelvi dolgozatban): a volt férjem az új családjával, testvérek, unokatestvérek, nagynénik és sógorok, sógornők. Továbbá a szülővárosában körülvette őt a szülei kiterjedt baráti társasága, valamint azok gyerekei, átláthatatlan, szűkebb és tágabb körökbe rendeződve. Azután ott voltak még neki a rajongói, az eladónő a pékségből vagy az emeletükön lakó gyermektelen idős házaspár, Irma néni és Bandi bácsi, akiknél külön kis szék várta, azon hallgatott mesét. Ők lassan olyannyira pótnagyszülők lettek, hogy még Londonba is kiutaztak meglátogatni Csiribirit, noha odáig még életükben nem ültek repülőn. Ez volt, mondjuk úgy, az emberi tényező. És akkor még nem is említettem a nyarakat, amikor a bázis Annáék balatoni nyaralója volt, onnan indultak mindenfelé: hozzánk a Velencei tóhoz, lovas táborba, kézműves táborba, fesztiválokra, baráti látogatásokra. De az év csúcspontját a karácsonyi időszak jelentette, egymást követték a mindenféle felállású családi és baráti ünneplések, bulik és közös főzések. Csiribiri fújta a magyar népdalokat és az Illés együttes régi számait (Goodbye, London, naná), imádta, ha az apja énekelte ezeket saját gitárkísérettel, de itt némi elfogultságot azért meg kell állapítanunk nála.
Csiribiri magyarországi élete olyannyira idilli, olyan kibélelt volt, hogy még az öccse születése sem tudta kibillenteni lelki nyugalmából, igyekezett mintaszerű nővére lenni Kicsi Dzsoninak, de ő ilyen volt, mindig mindenben jól teljesített születése óta, kivéve az éjszakai nyugodalom, s ebben, mint szinte mindenben, követte őt az öccse is, az első év mély árkokat vésett a szülők szeme alá, a gyerekek viszont virultak. Talán a túl szép kisgyerekkor is rejt magában veszélyeket, hiszen Csiribiri oda, és az azt megtestesítő Magyarországra vágyott folyton vissza, brüsszeli életének örökös kísérője lett a néha csak egész halványan, szinte lappangva, máskor erősen rátörő honvágy.
Kicsi Dzsoni sorsa másképp alakult. Ahogy Csiribiri kópiája volt az apjának, akivel egy napon is született, a kisfiú viszont a nővére kicsinyített másának tetszett, így immár harmadszor tarthattam a karomban a régről ismerős fazonú csecsemőt. Olyan volt, mint egy időutazás, ismét újszülött a karomban, alig félórás, olyan, mint Csiribiri volt három éve, és amilyen az apjuk volt jó harminc éve, nyurga, barna, lelkes kis lény enyhe Pinokkió orral.
A fiam már a világrajövetellel is sietett, rekordgyorsasággal törtetett ki a fényre, majd később is többnyire futva közlekedett, szaladt előre, így tett a családalapítással is, alig múlt harmincéves, de már kétgyerekes családapa volt, akinek még két teknősről is gondoskodnia kellett, a lomha Aladárról és a fürge Gumókáról – az utóbbi gyakran megszökött az akváriumból, egyszer a folyosóról hozták vissza –, mondhatni, a fiam nagycsaládos lett. És mivel így álltak a dolgok, és ő a feleségével együtt némileg nyughatatlan természetű volt, továbbá Magyarország szekere is mintha egy végeláthatatlan kátyúban akadt volna el, megpályázott egy brüsszeli állást Európa szívében, hogy az unió ügyét képességei szerint elővigye, vagy hogy ismét odébbálljon, mert Laurának bizonyára igaza van, és valamit végletesen elrontottam, ezért nem képes a fiam tartósan egy országban élni velem. De hát van neki egy felesége, és neki is egy anyukája, tehát a felelősség minimum oszlik.
Épp a fiaméknál vendégeskedtem, amikor zajlott a telefonos állásinterjúja, egy brüsszeli tisztviselő – mint később kiderült, spanyol hölgy – volt a telefon másik végén. A felesége és Csiribiri dolgoztak, az anya a kórházban, a gyermek a Dob oviban, amikor befutott a hívás. Az addig békésen alvó Kicsi Dzsoni nyomban felriadt, talán megérezte, hogy itt az ő sorsát is eldöntő, rendkívüli fontosságú beszélgetés zajlik, és velőtrázóan ordítani kezdett, akárcsak Csiribiri éjszakai kilengései során. No de ott voltam én, a nagymama, hisz ezért is jöttem, hogy segítsek, amíg zajlik a felvételi beszélgetés. Intettem a fiamnak, hogy intézze csak a dolgait, én megoldom a gyereket. Kezdtem a tisztába tevéssel, már nem fogott ki rajtam a body, az előzményunokákon szerzett gyakorlattal könnyedén húztam át a gyerek fején a szoros ruhadarabot, és már eszembe sem jutott a régi, jó rékli, amit az Unoka – az első a sorban – idején még visszasírtam. Az sem szegte kedvem, hogy Kicsi Dzsoni végig ordít, miközben a fiam angolul próbálja eladni magát valahol Európában, ismeretlen brüsszeli bürokratáknak. Ő ugyan aggódó pillantásokat vetett felénk, miközben szabadkozott, hogy nincs semmi baj, csak a kisfia sír, de itt a nagymama, én meg intettem, hogy nyugi. Majd teáztatással próbálkoztam, utána jött a ringatás, dúdolás, de a kisfiú olyan kétségbeesetten sírt, hogy Bandi bácsi aggódva kijött a folyosóra, így ő is tanúja lett annak, ahogy csődöt mondok mint nagymama, képtelen vagyok elhallgattatni a gyereket, miközben az apja a sorsdöntő felvételi interjún vesz épp részt. Eddig ilyen nem volt, könnyedén meg tudtam nyugtatni, talán az intelligens fiúcska most jutott el odáig, hogy rájött, én nem vagyok sem az anyja, sem az apja, és ettől rátört a szeparációs szorongás, vagy nem akart Brüsszelbe menni. Mindenesetre szünet nélkül ordított, hogy már alig kapott levegőt, de némi lihegés és erőgyűjtés után folytatta, míg a fiam nem bírta tovább, odajött, kivette a gyereket a kezemből, a vállára tette, és így csacsogott tovább in fluent English. A kegyelemdöfés az volt, hogy az apjára omolva Kicsi Dzsoni nyomban elhallgatott, elhelyezkedett az apai vállon, és békésen nézegetett. Pedig hát ezért voltam ott, hogy segítsek a fiamnak, ugyanakkor ismerős érzés volt, hogy befuccsolok az unokáimmal, nem először és nem is utoljára történt ez velem. Talán épp a telefonba beszűrődő kétségbeesett gyereksírás volt az oka, hogy fiam simán elnyerte a brüsszeli állást, bizonyára megesett a távoli vizsgáztató szíve rajta.
Így a kalandozó magyarok nyomát követő kis család ismét felkerekedett,
hogy ezúttal Brüsszelben rendezkedjen be. A belga főváros a maga csipkézett módján meglehetősen érdektelen és jellegtelen, de mégiscsak Európa fővárosa, ahol sok a park, finom a sör és a csoki. Csodáltam a gyerekeket, hogy megint elkezdik elölről, lakást keresnek, berendezik, óvoda, bölcsőde után járnak, igyekeznek barátokra lelni, kitapasztalják, hol a játszótér, a hentes, a legközelebbi metró és az uszoda, merre megy a villamos, és hogy lehet pizzát rendelni, és teszik mindezt franciául. A fiam és a menyem, mint sok nemzedéktársuk, erasmusos diákként éltek már Valenciában és Rómában, utána évekig Londonban, sokfelé megfordultak, ám a francia és a flamand nyelv csakúgy, mint egész Brüsszel, ismeretlen terület volt számukra. De megbirkóztak a feladattal, és mi Annával ismét fapados repülővel közelítettük meg őket. Már az első látogatásomkor is megdöbbentett, hogy rövid idő alatt mennyi hajszálgyökeret eresztettek a földbe, ahová átültették családjukat. Gyorsan bekapcsolódtak a kint élő magyarok egymást támogató hálózatába, tágas lakást találtak a város egyik erdősligetes kerületében, kerítettek óvodát Csiribirinek, aki elszántan vetette bele magát az ismeretlen nyelvű és hagyományú közegbe, és elsőnek a családból megtanult franciául. De nem felejtette el Magyarországot, a Dob ovit és a Balatont, az maradt számára az elveszett Éden, az otthon, ahova mindig visszavágyott, ahova „haza” megyünk. Ezzel szemben az öccse inkább csak vakációzni járt Magyarországra, ahonnan a brüsszeli otthonba kívánt hazatérni, a fehér házba, ahogy otthonukat nevezte, s bár élete első évét Budapesten töltötte, Brüsszelben eszmélt, ott lelt rá első legjobb barátjára, az a közeg, az a város, a fehér ház lett számára az origó. Ugyanakkor a francia nyelvnek ellenállt. Egy év elteltével kilépett ő is a fehér ház és a család védett zónájából, bölcsődés lett, értette, amit mondanak neki, ha enni hívták, szaladt, mutatta a tányérját, hogy kér még, de franciául nem szólalt meg. Mindazonáltal az idegen nyelvi környezet nem maradt hatástalan, a magyart ugyanis elkezdte egy általa kifejlesztett tájszólásban beszélni, a maga részéről így reagált a többnyelvű közegre, amelybe vettetett. Szabotálta az „á” hangot, helyette hosszú „a”t iktatott be. Erre akkor figyeltem fel, amikor autóval mentünk haza az iskolából, Csiribiri és a barátnője viháncoltak a hátsó ülésen, én elöl ültem a fiam mellett, és a szintén hátul helyet foglaló, komor hangulatban lévő Kicsi Dzsoni ekként szólalt meg: „Ezek a laaanyok naalatok.” Így, hosszan kitartott „a”val és egy „l”lel. Vagy a beszédhibás barátját, aki szabotálta az ékezetes hangokat, és stoppolta a vödröt a homokozóban, mondván: „Enyém a vodor és a lapát!”, a következőképp javította az ékezetek kiejtésére kényes Kicsi Dzsoni: „Nem vodor és la paaat! Vödör és lapaaat!” Mivel senki a családban nem beszélt semmilyen tájnyelvet, azt a következtetést vontam le, hogy a kisfiú ekként reagál a magyar–angol–francia nyelvi zűrzavarra, amely körülvette. Mondhatni; magyarul beszélt, de akcentussal, így választva el magát az igazi magyaroktól.
