Edit az 1930-as években érkezik Angliába, majd Amerikába. Pontosabban: menekül. Az akkor már a háború felé tántorgó Európából, Magyarországról, ahol orvosnak akart tanulni, de ez a lehetőség neki és sorstársainak nem adatik meg. Az Újvilág számára nemcsak az új élet reményét jelenti, de magát az életet. A helyet, ahol valóra válthatja álmait. Roni a nyolcvanas években jár először Amerikában. A szabadságát tölti, de nem turistaként. Egy kutatóintézet laboratóriumában dolgozik. Ahogy aztán minden nyáron sok éven át. Ő is az álmait szeretné valóra váltani – tudományos álmait, amelyeknek beteljesítésére az akkori szocialista Magyarországon kevés lehetőség nyílik.
Egy forró nyári napon Roni egyszerre csak ott találja magát Edit árnyas kertjében – még nem sejti, hogy egy életre szóló barátság kezdete ez. Eleinte a szakmájuk, hivatásuk köti össze őket, de lassan egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Roni barátnője elbeszéléséből nemcsak Edit, hanem a családja − és ezen keresztül egy kezdetben ortodox, majd lassan asszimilálódó, a 20. századi történelem kegyetlen viszontagságainak kitett közép-európai zsidó család − fájdalmasan tipikus sorsával ismerkedhet meg. Megrendülten fedezi fel az addig számára ismeretlen világot. Roni gyökerei máshonnan erednek, de útjaik mégis keresztezték egymást. Ők ketten megérkeztek egymáshoz. És ezt az immár örökre szóló búcsú sem teheti semmissé.
Ádám Veronika: Távolból őrzöm (részlet)
A következő évben felbukkant valaki Edit múltjából. Bostonban járt egy barátnőjénél, s az egyetemen látta a hirdetést, hogy valamikori budapesti szerelmének tiszteletére tudományos szimpóziumot szerveztek, félnapos, gondolta, ha már itt van, elmegy és meghallgatja. Amióta útjaik elváltak, mindössze kétszer találkoztak, először a háború után pár évvel New Yorkban, nem sokkal az után, hogy ideérkezett, s akkor is úgy, hogy elment egy előadására a Mount Sinai Kórházba.
„Marcit nem ismertem még, és azt hittem, igaz, csak öt percig, hogy utánam jött a szerelem. Nem volt ez igazi, nagy szerelem, csak első, de abból nehezen tér magához az ember. Pedig amikor Budapesten utoljára találkoztunk, ’37-ben, megmondta, hogy ki akar vándorolni, és amerikai lesz, és amikor mondtam, hogy én is ezt tervezem, nem szólt egy szót sem. Hát nem éppen így néz ki egy leánykérés. Abban az évben végezte el az egyetemet Budapesten, de már előtte folyton küldte az apja, menjen, és meg se álljon Amerikáig. Jómódúak voltak, anyjának kalapüzlete volt a Váci utcában, apjának újságja, sok pénzt keresett, rossznyelvek szerint nem abból, amit megírt, többet abból, amit elhallgatott, merthogy tudott mindenkiről mindent. Nagyon tehetséges ember volt, színdarabokat is írt, de megérezte a bajt, menni akart ő is, de vonakodott, halogatta, mert mit kezd máshol az, aki a magyar nyelvből él? Sanyi majdnem egyszerre kapta meg a diplomát a pesti egyetemtől és a vízumot az amerikai követségtől, és el is jött azonnal. Először Svájcban és Angliában időzött, nagyon jó helyeken dolgozott, tanult, képezte magát, de pár hónap után már itt volt New Yorkban. Én meg akkor végeztem Bécsben, és mire visszamentem Budapestre két héttel az anschluss előtt, neki már hűlt helye volt. A háború alatt semmit nem tudtam róla, én Angliában voltam, utána ismerősöktől hallottam, hogy Amerikában él, de hogy hol, nem tudtam. Nem sokkal az után, hogy én is ide jöttem, egyszer csak a kórházban megláttam a nevét a táblán, az előadását hirdették, egy héttel későbbre. Rögtön felhívtam, ott volt a munkahelye a meghívón, amikor bemutatkoztam a telefonban, és mondtam, hogy itt vagyok New Yorkban, és eljövök az előadására, hosszú csend lett a vonal végén, majd azt mondta, megnősült, és akkor a csend az én oldalamra került. De azért elmentem, meghallgattam, akkor már látszott, hogy nem akárki lesz belőle a gyermekgyógyászatban, de nem is ez érdekelt, inkább csak látni akartam, és pár szót váltani vele. Nem beszéltünk sokat. Elmondta, hogy a szülei is utánajöttek Amerikába, de az apját már eltemette. Massachusettsben lakik, él-hal a munkájáért, és nagyon boldog a családjával, merthogy gyerekei is vannak már. A felesége szép, szőke, amerikai nő, délről, pont olyan, amilyet elképzelt magának. »Mindentől messze akartam kerülni, ami magyar, ennél messzebbre nem tudtam.«
Angolul beszélt, amikor kérdeztem, miért nem beszélünk magyarul, hiszen magyarul voltunk szerelmesek is – ezt már nem mondtam, csak gondoltam –, azt válaszolta, ő amerikai állampolgár, miért kellene magyarul beszélnie.
Nagyon szomorú voltam. Aznap este kinyitottam egy üveg bort, de nem kellett sokat innom az elhatározáshoz, hogy Sanyira nem gondolok többé. És ezt nem is esett nehezemre betartani, évtizedekig. Közben egyszer találkoztunk még, ő már a Harvardon dolgozott, én egy továbbképzésen voltam ott, felhívtam, gratuláltam, tudtam, hogy óriási karriert csinál, úgy beszéltek róla, mint a szakma pápájáról, jólesett neki, de semmi több.
Most egy megöregedett embert láttam viszont, a szép magas fiúból egy kicsit hajlott, csoszogó öregember lett, aki szomorúan mesélte, hogy a felesége nagyon beteg, huszonnégy órás ellátásra szorul, ő segíti, ahol tudja, de nehéz már a beszélgetés is vele. A klinikán nem dolgozik már, de bejár minden tudományos előadásra, konzultációra, és nagy becsben tartják, amikor megjelenik. A szakmát is követi, olvassa a legfontosabb tudományos folyóiratokat, meg aztán a New York Timest mindennap, és ezzel el is telik az idő. Egyszer meghívtam víkendre, eljött, és élveztem, mert jókat beszélgettünk a világról, politikáról, a feje a régi. Azt hiszem, régen is azért vonzott, mert okosnak tartottam, mindenről lehetett beszélni vele, akkor is főleg a történelem izgatta és a politika, ezekben azonosan gondolkodtunk, és kiderült, most is. Jön majd a hétvégén, de nem kedves ember, lehet, hogy nem fogod szeretni, Aliz ki nem állhatja, azt mondta, nem jön ki a víkendre, amikor Sanyi itt van.”
Tényleg nem volt rokonszenves ember. Egy pénteki napon érkezett a LaGuardiára, Edit ment érte, és fuvarozta haza, már otthon voltak, amikor Roni és Vencel megérkeztek. Kisvencel aznap Földeséknél töltötte az estét, futballt nézett Ferivel, amerikaifutballt, ami közel s távol nem érdekelt Ferin kívül senkit, ameddig Kisvencel fel nem bukkant, és ki nem derült, boldogan jelentkezik partnernek a közös futballnézésre. Edit finom vacsorát készített, ez általában valamilyen hal vagy scallop volt, ezúttal az utóbbi, ami Sanyinak is a kedvence volt. Különlegesnek szánta az estét, amit onnan lehetett tudni, hogy kinyitott egy üveg Sancerre-t, nem is kérdezte, szeretne-e valaki más bort, hozta a poharakat és az üveget a jégről. Ezt a bort egyszer már kínálta, amikor az aneszteziológiai tanszék mostani vezetője és a felesége volt a vendég, pár héttel korábban, s amikor másnap Roni megemlítette, hogy milyen finom bort ittak, rögtön meg is tanulhatta, hogy ez az egyik legjobb francia fehérbor. Roni most csendben, kajánul konstatálta, hogy Edit imponálni akar a vendégének. Egész este az amerikai politikáról beszélgettek, győznek-e a demokraták a következő választáson, elegük van a republikánusokból, de az elnökök általában meg szokták szerezni a második négy évet is a Fehér Házban, meg aztán mit akar ez a független önjelölt, nem szokás ez Amerikában, különben sincs semmi esélye, hiába olyan gazdag. Sanyi fejtegette, hogy nem lehet ennyi embert egészségbiztosítás nélkül hagyni, ez nem méltó az országhoz, ez ment egész este. Vencel élvezte, amikor Amerikában voltak, ő is olvasta a New York Timest, nagyon tájékozott volt, egy idő után ő tartotta szóval Sanyit is. Ronit csak otthon izgatta a politika, itt unta a témát, szívesebben hallott volna a Harvardról, a klinikáról, Sanyi sorsáról, vagy mesélt volna arról, hogyan változik az élet Magyarországon, de Sanyit csak az amerikai választások érdekelték. Nagyon magabiztos volt, határozott véleménye volt mindenről, nem kérdezett, csak beszélt. És csak angolul. Roni arra gondolt, nem normális dolog ez, mind a négyen Magyarországon születtek, jártak iskolába, Edit kivételével a diplomájukat is ott szerezték, most meg itt ülnek egy asztal körül, beszélgetnek, de nem az anyanyelvükön. Edit figyelmeztette előre, hogy ne akarjon magyarul beszélni, hát jó, de akkor is furcsa. A vacsora végeztével, már a hálószobájukban, Vencel mentegette Sanyit, biztosan elszokott a magyar nyelvtől, nincs biztonságérzete, csökkent a szókincse, nem akarja keresgélni a szavakat, magabiztosabb, ha azt a nyelvet használhatja, amit nap mint nap beszél, igaz, nagyon erős magyar akcentussal, de választékosan. Roni csak hümmögött.
Másnap már elképedt. Délelőtt csak ő és Sanyi volt a házban, mert Edit vásárolni ment, hívta őt is, de nem akart menni, be akart fejezni egy cikket, viszont Vencel és Kisvencel boldogan csatlakozott Edithez. Vencel szeretett vásárolni, elsősorban otthon, és elsősorban piacon, ahol a kofák csak fiatalembernek szólítják, legalábbis ezt meséli otthon. Különösen meleg nap volt, Roni egy kicsit dolgozott a házban, de úgy érezte, jót tenne egy megmártózás a medencében, s amikor kiment, Sanyit ott találta, fehér sapkában álldogált a vízben, a medence egyik sarkában. Roni is beleereszkedett a vízbe, egy kicsit úszott, aztán megpihent a medence szélén, s arra gondolt, ilyen hőségben ez a víz az egyetlen, amit a házon kívül el lehet viselni. Itt nem tikkadnak a szöcskenyájak az égető napmelegtől, itt minden párologja a fojtogató nedvességet. Edit megjegyezte, mielőtt elindultak, „gondolj arra, milyen jó ez a bőrnek, ápolja, nedvesen tartja, szépülsz tőle”. Szótlanul álltak a vízben mind a ketten, csend volt, csak a Hudson mellett elrobogó vonat kattogott bele a hallgatásba. Aztán Roni, megfeledkezve az elvárásokról, megszólalt magyarul, „bemegyek, rettenetes ez a hőség”, mire Sanyi ránézett, „I beg your pardon”, ami annyit tesz: bocsánat nem értettem, mit mond. Roni azonnal elnézést kért, „I’m sorry”, s megismételte a mondatot angolul. Ezért később nagyon haragudott magára, fortyogott a méregtől, amikor beért a házba, miért kellett elnézést kérnem, hagytam volna ott szó nélkül, én hülye, bocsánatot kérek egy embertől, aki az Anyám tyúkját tanulta az iskolában, magyarul vizsgázott belgyógyászatból és vallott szerelmet huszonnégy éves koráig, azért, mert véletlenül az anyanyelvén csúszott ki a számon, hogy kutya meleg van. Röstelkedett, és nem bírt napirendre térni afelett, hogy milyen idiótán viselkedett. Editnek nem tudta elmesélni az esetet egész hétvégén, mert nem maradtak egyedül egy percig sem, Edit nagyon el volt foglalva az újabb vacsorakészítéssel, áthívta estére Földeséket is, ki akart tenni magáért. Vencelt sem izgatta nagyon a történet, csak mosolygott, és kérte, hogy higgadjon le, maradjon udvarias, és ne tegyen megjegyzést, akkor sem, ha úgy érzi, megkönnyebbülne tőle.
Így aztán a hétvégén nem esett szó erről, nem is eshetett, Földesék nagyon élvezték Sanyi társaságát, annyira, hogy Feri ezúttal megkímélte Ronit az irodalmi feladványaitól, viszont nagyon érdekelte Sanyi véleménye az amerikai választási esélyekről. Egész este az elnököt szidták. Az est végeztével, amikor Roni és Vencel kikísérte őket az autóhoz, Feri megjegyezte, milyen okos ember ez a Sanyi, és milyen nagy ember az amerikai orvostársadalomban.
Másnap, miután Sanyi visszautazott Bostonba, Roni végre elmondhatta Editnek, mi történt, és nem titkolta megütközését azon, hogy valaki képes úgy tenni, mintha egy mukkot nem értene, és nem hajlandó egyetlen szót sem kiejteni azon a nyelven, amelyet az anyjától és az apjától tanult.
– Jó, jó, nem akar magyar lenni, biztosan oka van rá, de ez egy nyelv, ezt miért kell utálni?
– Nem kell ilyen érzékenynek lenned!
Van, aki soha nem heveri ki, hogy el kellett jönnie Magyarországról, van, aki örökké haragszik ezért,
szerintem Sanyi ilyen. Lehet, hogy akkor is eljött volna, ha nem érzi a kényszert, mégis más azért otthagyni egy országot, mert elindulsz szerencsét próbálni, vagy azért, mert fenyegetve érzed magad. Ő persze kimondottan jól járt, ilyen szakmai sikerre otthonról aligha lett volna esélye, ha egyáltalán életben marad. Az egész világon ismerik, az ő könyvéből tanulnak, ajnározzák, ahol csak megjelenik. De amikor elhagyta Magyarországot, mindennel le akart számolni. Velem is. Nem magyar többé, és – ha ez megnyugtat téged – nem is zsidó.
– Akkor még kevésbé értem. Ki ő, vagy kinek gondolja magát? Volt egy tanárom az általános iskolában, magyart tanított hetedik–nyolcadikban, fiatal volt, jóképű, tetszett minden lánynak, ittuk a szavait, és állandóan azt hallottuk tőle, „légy azonos önmagaddal”. Ez nem hangzott értelmesnek, mert mi mással tudnál azonos lenni, ha nem önmagaddal, gondoltuk 14 évesen, de szerettük őt, ezért lelkesen ismételgettük, amikor hirtelen feltette a kérdést, mi a fontos az életben: „hogy azonos légy önmagaddal”. Az igazi feladvány később következett, amikor rájöttem, ehhez tudnom kell, ki is vagyok, és hogy ez az egymondatos lecke hajdanvolt tanáromtól arról szólt, ismerd meg önmagadat, és aszerint élj. De ha nem tudod, ki vagy, mivel tudsz azonos lenni? Persze, ember vagy, eddig egyszerű, de a biológiai léteden kívül van szellemed, lelked, hited vagy hitetlenséged, és közösségeid, ahova tartozol. Annyi minden formálja az embert. A szülők öröme, fájdalma, sikere, sikertelensége, verset írunk – ők fogják ceruzámat, s aztán a közösségek, amelyek valamilyen azonosulást nyújtanak. Egy osztály az iskolában, ahol társakra lelsz, egy kórus, ahol együtt cseng a hangod a többiekével, egy sportegyesület, ahol együtt sírjátok az öröm és a kudarc könnyeit, aztán a gyülekezeted, ahol megéled a hitedet és a kétségeidet. És ott van az országod, ha szerencsés vagy, hazádnak hívhatod, ahol azonosít a többiekkel a közös történelmi sors – szégyen vagy büszkeség, kinek miből jut több. És mindezeket egybefonja, mint egy háló, az anyanyelved, amelyen megtanultad néven nevezni az élet dolgait. Van a te Sanyidnak válasza arra a kérdésre, hogy ki vagy? Nyolcvanéves, nem fontos már a karrier, a látszat, a világ véleménye, nem lenne boldogabb, ha újra az lenne, aki?
– Nem tudom. Próbálom én is érteni, de
minél többet gondolok rá, annál inkább azt hiszem, hogy minden látványos sikere ellenére nem tudott boldog lenni.
Amikor ide jött, elhatározta, hogy amerikai lesz. De olyan itt nincs, hogy valaki „csak” amerikai, itt mindenki valamilyen amerikai, és mindenkinek története van. Olasz vagy lengyel vagy zsidó vagy magyar, a legjobb, ha ír – és jött valamikor, valami miatt, minél régebben, annál jobb. Ő meg amerikai amerikai akar lenni. Elvett egy gazdag szőke lányt délről, és elhatározta, hogy mostantól már nem zsidó és nem magyar, csak amerikai. Mintha ez ilyen egyszerű lenne, vagy mintha ez itt érdem lenne. De elég jól elvolt vele a szakmában, noha azt persze tudták, hogy Budapesten járt egyetemre, meg aztán, amikor megszólal, rögtön kiderül, hogy nem itt született, de senkinek nem beszélt a fiatalságáról, és nem barátkozott senkivel, aki a régi Sanyit ismerte volna.
