Aki Szabó Magda életét akarja kutatni, annak elég felcsapnia a könyveit, amelyek lapjain fel-felbukkannak az író számára fontos személyek, helyszínek, felidéződnek emlékezetes és meghatározó momentumok. A Régimódi történetben Szabó Magda az édesanyjának, Jablonczay Lenkének állított emléket. A múlt mozaikdarabkáit rokonok elbeszéléséből, anyakönyvi kivonatokból, naplójegyzetekből, levéltári dokumentumokból, háztartási könyvekből szedegette össze, ezekből rajzolódott ki az élők szülők mellett árván felnevelkedett Lenke élettörténete, valamint az Anselmus és Jablonczay família több nemzedékének krónikája, így állt össze a kiegyezés korától az első világháborúba torkolló Ferenc József-i időkig ívelő nagy magyar családregény.
Utóbbi szereplői egytől egyig emlékezetes figurák: ott volt például Rickl Mária, a gazdag debreceni kalmárlány, aki beleszeretett a sárréti nagybirtokos família fiába, Jablonczay Kálmánba. A házasság katasztrofális véget ért, a birtokot dobra verték, a megkeseredett kalmárlány gyermekeivel és a vagyon megmentett maradékával visszaköltözött a debreceni házba. Minden reményét egyetlen fiába, Juniorba helyezte, aki azonban apjára ütött. Ahelyett, hogy kereste volna, csak szórta a pénzt, és amikor megnősült, felesége hozományát is rövid idő alatt elherdálta. A kalmárlánynak azontúl unokájáról is gondoskodnia kellett – így került a Kismester utcai házba Jablonczay Lenke.
Szabó Magda ebben a regényben kíváncsisággal, egyben megértő szeretettel fordult családja rég meghalt tagjai felé. Miközben a múlt legmélyére ásott, a sziszifuszi munkával összeszedett kirakós darabjaiból valójában egyetlen arcképet próbált kirakni: az édesanyjáét. A Szabó Magda-titok című podcastsorozatunkban négy olvasmányon keresztül kutatjuk, mitől működnek még ma is az író könyvei. A következő adásban a Régimódi történetet tárgyaljuk ki, előtte kedvcsinálónak mutatunk egy részletet a regényből!
Szabó Magda: Régimódi történet (részlet)
Kanna, hattyúkkal
Ez a könyv azért íródott, mert pár esztendővel ezelőtt egy régiségkereskedésben megvettem egy arasznyi, széles szájú, kék porcelánkannát, amelyen lótuszok között két hattyú tollászkodott.
Nem volt szükségem semmiféle kannára, legkevésbé olyanra, amelyen hattyúk merengenek. Rögtön megbántam, ahogy megvettem, már a csomagolóban. Otthon be se tettem a porcelánok közé, egy darabig azzal a gondolattal játszottam, elajándékozom, van olyan barátunk, aki gyűjti a szecesszió jellegzetes alkotásait. Végül nem adtam oda senkinek, de a konyhába degradáltam. Vidéki gyanakvásom több évtizedes a fővárosban való tartózkodás után sem enyhült, nálunk mindig megtöltött petróleumlámpa és gyertyák várják az esetleges áramzavart, s különböző célokra tárolt vízzel iparkodom kivédeni az olykor valóban bekövetkező vízhiányt. Van egy mindig megtöltött piros kancsóm a leanderek locsolására, egy műanyag vödrünk főzésre, mosdóvíznek, a hattyús porcelánkannát azzal a gondolattal csorgattam tele, ebből főzök majd teát, kávét. Időnként használtam is. Ritkán. Ritkán van baj a vízszolgáltatással. Nemigen törődtem a kannával, de mikor egyszer észrevettem, hogy valaki elmozdította onnan, ahová állítottam, és nem látom, indokolatlanul ingerült lettem, visszaraktam a helyére.
Néhány éve ellátogattunk abba a házba, ahol Szabó Magda élete utolsó éveit élte, a szobája még ma is érintetlen. A polcán pedig ott a Régimódi történetben is említett hattyús kanna. Riportunkat itt tudjátok visszaolvasni.
Ezekben az években nemegyszer kaptam rajta magam azon, hogy olyasmit csinálok, ami nem jellemző rám – sőt. Újévi és névnapi jókívánságokat küldtem olyan családtagoknak, akiknek még kislánykoromban megmagyaráztam, többek közt azért vágyom olyan hevesen független kenyérkereső lenni, hogy vége legyen a szüleim megkívánta értelmetlen körbeköszöntgetésnek, réges-rég halálra ítélt barátságokat támasztottam fel, s ezen legalább annyira megdöbbentem, mint az érdekeltek, akikre egyszer csak úgy kezdtem mosolyogni, mintha mi se történt volna tíz-húsz-harminc-negyven év alatt. Rokonaim száma riasztóan megnőtt, író-olvasó találkozókat vállaltam nehezen megközelíthető vidékeken, mert hirtelen kíváncsi lettem rá, apám-anyám merre született, eljártam temetésekre, gyászmisékre, keresztelni, érintkezési köröm kitágult, elfogadtam azelőtt mindig visszautasított meghívásokat, voltam házassági tanú, az egyik rokon lány Mátyás-templombeli esküvője után, a családi fogadáson, ahol megszámlálhatatlanul sokan voltunk, jókedvű halként úsztam a vendégek óceánjában, akiket mind ismertem a saját világrajövetelem vagy az illető születése óta,
s akik közül – tapintatosan – senki sem kérdezte meg, miféle közegben tartózkodtam a gyerekkorom és az aznap közti időszakban, hogy mindeddig nem láttak,
s ugyan mi bírt rá, hogy egyszer csak visszatérjek. Megváltozott lényem legdöbbenetesebb új vonása az az érdeklődés volt, amellyel – számára is váratlanul – nálam csaknem tíz évvel idősebb testvérem felé fordultam. Ha találkoztunk, ha együtt lehettünk, majdnem riasztó látványt nyújtottunk a kívülállóknak, mert röhögtünk, tomboltunk, soha nem hallott dalokat bömböltünk egy képzeletbeli gitár kísérete mellett, s az egymást elvesztett, majd újra megtalált fivér-nővér félpénz-ismertetőjeleként titokzatos szavakat illesztettünk egymás mellé, értelmes hangrendű, mégis érthetetlen fogalmakat.
Egyszer, mikor felugrott hozzánk, a szokottnál is kevesebb ideje volt, míg a teát készítettem, kijött velem a konyhába, hogy addig is beszélgethessünk. Mindig mulattatta a minden négyzetcentiméterén beépített, csepp helyiség, csodálkozott, hogy lehet főzni benne. Háttal álltam neki, így érzékeltem, hogy mozdul, felemel valamit; a teásdoboz volt a közelében, gondoltam, azt nézi meg. De mikor megfordultam, a hattyús kannát láttam a kezében, óvatosan megfordította, hogy ki ne loccsanjon belőle a víz.
– Hol a ragasztás? – kérdezte a fivérem.
Rábámultam. Ha új játékot talált ki, nem ismertem a szabályait.
– Megáll az ész – mondta. – Pesten csinálták? Semmi nyoma, hogy eltört.
– Ez? – kérdeztem. – Vadonatúj. Már amilyen vadonatúj tárgyak a BÁV-ban vannak. Honnan szeded, hogy törött? Most vettem, nincs egy éve.
– Menj a csodába – szólt rám majdnem haraggal. – Hiszen én törtem el.
És ment be a szobába, vitte a kannát, én meg utána a teával, és míg betöltöttem, még mindig az volt az érzésem: játszik. Csak amikor már az asztalhoz ültünk, s ő elmagyarázta a többieknek, hol állott nálunk a Szent Anna utcai lakásban ez a kanna, amelyet ő gyerekkorunkban eltört, de amelyet valaki mesterien összeragasztott, értettem meg, hogy szó sincs semmiféle játékról, éppen csak nem erről a kannáról beszél, hanem a hasonmásáról, aminek abban a korban, amikor gyártották, ezer meg ezer testvére lehetett. A Szent Anna utcai lakásban volt egy hattyús kannánk, ő eltörte, kidobták, elfelejtettük, elfelejtettem. Én bizonyos, hogy igen. Az a valaki, aki újévi üdvözleteket ír újabban, esküvőre jár, konfirmációra,[1] rekviemre, összekeresgéli a rokonait, vizitel, vendéget hív, az az idegen, az nem. Az emlékezett erre a kannára, ami csalás, káprázat, nem igaz, nem azonos azzal, ami valaha eltörött, és az ő otthonában állt, de valahol persze mégiscsak azonos, hát meg kell venni, haza kell hozni, mert ott kell lennie, ahol ő él, az ő közelében.
Ez volt az a nap, amikor kimondtam, hogy elvesztettem a csatát.
Mindnyájan elvesztettük, Szabó Elek, Jablonczay Lenke meg én, mi hárman, akik valaha szövetséget kötöttünk, mint az összeesküvők. „Nagyon boldog voltál velünk itt – mondta egy este apám, mikor olyan tárgyilagosan elemezték, mi legyen majd egyszer, ha ők már nem élnek, mintha azt döntenék el, mi legyen a jövő heti étrend –, túlságosan is az. Majd le kell bontani, meg kell semmisíteni a színpadot. Ha egyszer nem leszünk, nem szabad megőrizned se bútort, se semmit. Oszd szét, ajándékozd el a tárgyakat.” „Mindent, hallod? – figyelmeztetett anyám. – A könyveimet is. A lánykori könyveim legtöbbje úgyis hülye könyv. Megértetted? Nem akarom, hogy hátranézz. Nézz előre! Nem akarom, hogy a varróasztal, egy régi szekrény… Azt akarom, hogy nevess. Hogy szabad légy tőlünk, hogy ne fájjon. Megígéred?” Megígértem. Eltűnt a ház, a lakás, a bútorok, a tárgyak – csaknem minden tárgy –, ahogy akarták, velük együtt. Mikor aztán szinte semmi se maradt, ami felidézhette volna azt a létformát, amelybe nem volt visszatérés, elkezdtem összekeresgélni a rokonaimat, hogy egy-egy arcon újra láthassam valamelyikük szája vonalát, homloka ívét, szeme vágását, utánamentem azoknak, akik ismerték őket, hanghordozásukat, tréfáikat, énekeiket, átvettem barátaikat, kapcsolataikat, találkáikat azokkal, akik a hét meghatározott napján együtt voltak velük, s eljártam helyettük a randevúra én. És a régiségkereskedésben is biztos kézzel utánanyúltam egy tárgynak, aminek az emlékét rég elmosta belőlem az idő, az idő, ami csak a tudatomon tudott úrrá lenni, az ösztöneimen már nem. A porcelán kék vizén visszaúsztak a holtak, a hattyúk hátán érkeztek haza, kicsit szégyenkezve, de voltaképpen azért megelégedetten, mert igazán mindent elkövettek, hogy segítsenek nekem, de ha nem lehet, hát nem lehet. És akkor együtt voltunk megint mind a hárman, anyám, apám meg én,
és én megírtam, hogy tovább tudjak élni, előbb az Ókutat s most a Régimódi történetet.
[1] Konfirmáció: serdülőkorúak felvétele a protestáns egyház teljes jogú tagjai közé.
A nyitóképen Gubás Gabi és Nagy Ervin látható az azonos című tévésorozatból (rendező: Bereményi Géza)
