Steve Sem-Sandberg tavalyi W. című könyvében egy 1821-es lipcsei gyilkosság történetét ismerhettük meg, a regény részletes történelmi kutatással mutatta be a háború borzalmait. Idén egy személyesebb hangvételű történetet olvashatunk tőle, amelyben az emlékezés kerül a középpontba. Viszont a múlt sosem egy egyszerű eset, a tárgyak sokszor többet tudnak mesélni, mint amennyit szeretnénk.
Egy kis norvég szigeten egy férfi áll az udvarra kicipelt ócska bútorok között, és a közelben elzúgó repülőt nézi. Andreas évek óta nem járt a Sárga villában, de nevelőapja halála után kénytelen rendbe tenni a káosz uralta birtokot. A poros tárgyak, újságok, fotók és naplók között kutatva feltárul előtte a sziget története, és feldereng imádott nővérével, Minnával töltött gyermekkora is. A rejtélyes múlt sötét felhőként gomolyog a fejében, kérdései csak újabb kérdésekhez vezetnek. Mi volt a miniszter célja a háborús menekült gyerekeknek létrehozott kolóniával? Miért édesgette magához a kifürkészhetetlen Carsten úr Minnát? Élnek-e még a valódi szüleik?
Steve Sem-Sandberg: A vihar (részlet)
Fordította: Veress Dávid
Nem tudom, mire számítottam, de a Sárga villa nagy része pontosan úgy néz ki, mint az emlékeimben: Johannes abban a szobában aludt, ahol abban az időben, amikor Minna még otthon lakott, aztán később is, miután már nem vonult fel a padlásra leinni magát. A keskeny vaságya is ott áll a legtávolabbi sarokban a lámpával és a háromlábú székkel, amire könyveket és gyógyszeres üvegeket stócolt. Abba a szobába, ahol Minna kiköltözése után én aludtam, Johannes bevonszolta a tévét, ami addig a nappali és az előszoba közötti, úgynevezett kisszobában volt. A készülék most is be van dugva, jóllehet a szolgáltató rég kikapcsolta az áramot, a tetején lévő – bizonyára valamelyik házvezetőnő által hátrahagyott – hosszú csipketerítő pedig abszurdan kacérnak hat a sok, szanaszét dobált nehéz szemét között: főként kerti bútorokról, napozóágyakról és egyéb kacatokról van szó, amiket valaki (aligha Johannes) idehordott. Mintha az udvarról, a garázsból és a kertből lassan, de következetesen minden a házba költözött volna. Az előszobában és a nappaliban a szőnyegek ugyanott vannak, ahol mindig is voltak, hogy a tisztesség látszatát keltsék, a vékonyka függönyökön keresztül beszűrődő félhomályban árnyék vetül a szép, régi bútorokra,
például a széles, ökörvérszínű bőrből készült, szegecsekkel kivert karosszékre, amire Johannes annyira büszke volt, hogy sosem látta senki ülni benne.
A szobákban rikító műanyag vödrök hevernek mindenütt, és a szagból ítélve egykor felmosóvíz vagy szemét lehetett bennük. A Johannes régi szobája melletti WC-ből és fürdőszobából penészes fa, csatorna és állott vizelet sűrű, gyomorforgató bűze árad. A konyhába nem merek belépni, csak azt látom, hogy az összecsukható asztal változatlanul a helyén áll a koszban a kamra mellett, és hogy a telefonszámokkal teli gyűrött, fekete címtár és az évtizedek alatt hatalmasra nőtt, gondosan összehajtogatott újságlapok halma is a falnál hever. Olyasmiket őrzött meg, mint például a szoroson átívelő híd ünnepélyes felavatásáról szóló híradás 1923-ból vagy 1924-ből, vagy akármikor volt: az eseményt megörökítette egy csoportkép is háttérben a híddal, amin Johannes sokkal fiatalabb változata keresztbe tett karral és a nyaka körül lezseren összekötött pulóverrel áll az építőmunkások csapatának jobb szélén az első sorban. Vagy mint a norvég légierő egyik őrmesterének története, aki tizenöt évvel a híd felavatása után átrepült a dupla szárnyú Gloster Gladiatorával a hídfő alatt anélkül, hogy bárkinek is szólt volna a helyi lap fényképészén kívül, aki egy stratégiailag kedvező helyen lévő tengerparti szikláról dokumentálta a vakmerő mutatványt. A fényképén látni a keskeny szorosban olyan alacsonyan repülő gépet, hogy a kerekei szinte érintik a víz felszínét, a dupla szárnypár pedig elegánsan oldalra billen, hogy biztonságosan átférjen a híd íve alatt. Vékony hólepel borítja a földet, a híd kihalt, csak egy magányos őr néz le rémülten a korlát mellől.
Egyébként ugyanezt a repülőgépet lőtték le ugyanezzel a repülőtiszttel később az Oslo-fjord fölött 1940. április 9-e reggelén, amikor kivezényelték az arra érkező német megszálló erők fogadására.
Persze erről az eseményről egyetlen kivágást sem rakott el Johannes. Egyszer csak feltűnik, hogy éppúgy tájékozódom a Sárga villában, mint gyerekkoromban. Abba a szobába sietek, ami az után a hosszú éjszaka után lett az enyém, amit Minna fent töltött a Birtokon, majd egyszerűen otthagyott minket. A szoba Johannesé mellett van, az ablakából a széles mezőt látni és a Birtokot a dombtetőn az istálló falára szerelt lámpával, ami egész éjjel világított télen-nyáron. Emlékszem, mennyire féltem ettől a fénytől és attól a nagy penészes folttól a plafonon, amiről először azt hittem, hogy szörnyeteg, aztán hogy valamiféle istenség, de végül rájöttem, hogy egy förtelmes állat, ami éjszakánként lélegzik és mozog. Úgy képzeltem, hogy az állat minden alkalommal felébred, amikor máshogy vetül a fény a függönyre. Ha odakint esett az eső és fújt a szél, a fény pedig együtt ringott a fák koronáinak rezgésével, azt álmodtam, hogy a fekete árnyalak felül Kaufmann fehér lovára, és elvágtat. Egyik éjjel olyan eleven volt az álom, hogy tényleg felkeltem, vagy talán az alvajáró énem kelt ki az ágyból, rohant ki a házból, és ment végig a hosszú, tiltott úton az istállóig, ahol úgy ragyogott a nagy, zománcos kád az éjszakában, mint a falon lévő lámpa, majd kinyitottam a kaput, és eloldoztam a fehér lovat. Vagy tényleg megtörtént? Nem lehet, hogy összekeverem ezt az álmot azzal, amikor a felvonuláskor Minna egyszer csak lerohant a Birtokról Carsten úr egyik versenylovával a nyomában? Minna képes volt rávenni a legvadabb dolgokra: például amikor Simonsen játszószobájában rábírt mindannyiunkat, hogy meztelenre vetkőzzünk, vagy évekkel később, amikor azt mondta, hogy menjek be az erdőbe,
és várjam meg, amíg Kaufmann a tó melletti félig benőtt ösvényre ér a botanikai és entomológiai kirándulásai egyikén, és verjem agyon egy kővel, ami majdnem össze is jött.
Nem sokkal Kaufmann halála után csengettek – rendhagyó módon a bejárati ajtónál, amiben aztán a tagbaszakadt Carsten úr jelent meg. A közte és Johannes közötti beszélgetés egy gazda és szolga, vagy inkább helyettes gazda és helyettes szolga szóváltása volt, hiszen gyakorlatilag Carsten úr vette át a gazdaság vezetését. Carsten úr ezt mondta: ide figyeljen Johannes, ezeknek az üzelmeknek véget kell vetni, valahogy meg kell szabadulnia attól a lánytól, Johannes azonban nem válaszolt semmit, vagy ha válaszolt is, olyan halkan tette, hogy nem hallottam, vagy nem akartam hallani, mert bármennyire rosszul bánt is velem Minna, elképzelhetetlen volt, hogy nélküle éljek ebben a házban – és amikor aznap este lefeküdtem, az ágy fölötti penészes folt kétszer akkorára nőtt, szinte a fél mennyezetet beborította.
Amikor Johannes bejött arcán azzal a szórakozott mosolyával, azt mondta, hogy a folt a plafonon nem szörnyeteg, és nem is istenség, hanem ha egyáltalán valami, akkor egy axolotl.
Az axolotl egy mexikói szalamandra, ami éjjel van ébren. Ugyanolyan jól tud járni, mint úszni, a szárazföldön rendes tüdővel lélegzik, a víz alatt viszont kopoltyúval, és egészen addig él, amíg megfelelő táplálékot kap, nincs neme, de sokféle alakja van, és annyiszor képes változtatni rajta, ahányszor és amikor csak akar, mesélte, majd azzal folytatta, hogy a nagy német kutató, Alexander von Humboldt magával hozott a dél-amerikai útjáról egy példányt ebből a különös éjjeli lényből. Pontosabban kettőt, mondta Johannes, és közülük az egyik árnyéka pont az én szobám plafonjára vetült.
Johannesnek furcsa mosolya volt. Bárki alátámaszthatja, aki ismerte. Amikor levette a kis, kerek, acélkeretes szemüvegét, mosolya szinte gyermekien ártatlannak és védtelennek hatott. De sosem nézett a másik szemébe, és ettől az a mosoly mintha csak álarc lett volna, amit azért tartott maga elé, hogy senki se tudja, mit gondol valójában. Voltak, akik sértésnek vették ezt, hamisnak találták, a megbízhatatlansága nyilvánvaló jelének. Mások ebben is azon véleményük igazolását látták, hogy Johannes a folyamatos – ahogy akkor mondták – poharazgatása miatt állandóan zavarodott volt. Egyesek azt beszélték, hogy rögtön inni kezdett, miután leszerelt, mások szerint viszont csak a háborút követően nyúlt az italhoz, amikor elbocsátották a Birtoktól, és teljesen rászálltak a helyiek, kövekkel dobálták a házát, betörték az ablakait, szétverték a méhkaptárjait a dombon, és feltörték a garázsát, hogy kiszúrják a féltve őrzött Renault Dauphine-ja gumijait. Gyerekként a természet rendjének tartottuk, hogy ivott, ahogyan a dühkitöréseit és a mindenki és minden iránt érzett bosszúszomjas gyűlöletét is. Megszoktuk az alkohol
állandóan fölöttünk lebegő, émelyítő, keserű és édeskés szagát, ami minden ruháját átitatta, és reggelente szivárgott a pórusaiból, amikor fel próbáltuk rázni.
Többnyire hallgatag és távolságtartó lett, amikor ivott. Felvonult a padlásra, és képes volt napokig ott ülni, míg végül lekényszerítette a lelkiismeret-furdalás, hogy megpróbáljon valami ételt szerezni nekünk. Ugyanakkor érzelgős és közlékeny is tudott lenni. Ilyenkor a nesoddeni Blylagetben töltött gyerekkoráról mesélt nekünk, a rokonairól, akik hozzá hasonlóan tengerészek voltak, jóllehet ő sokkal szívesebben lett volna geográfus vagy természettudós, mint Nansen vagy Amundsen.
Johannes megjárta az Észak-Atlanti-óceánt, a Csendes-óceánt, a Malaka-szoros kikötőit és Francia-Indokínát.
Majdnem mindenhonnan tudott térképeket és képeslapokat mutatni, ahol megfordult, és történetei is voltak hozzájuk. Az egyik gyakran visszatérő történet arról az útról szólt, amit egy propán- és butángázt szállító hajón tett meg a fekete-tengeri Konstancából az angliai Liverpoolba. A hajó éppen áthaladt a Boszporuszon, amikor a fedélzeti őr észlelte, hogy szivárog a raktérben az egyik gáztartály. A kapitány megparancsolta a legénységnek, hogy azonnal keressék meg a sérült tartályt és szivattyúzzák ki a felszabadult gázt, de a legénység egyetlen tagja sem volt hajlandó lemenni a fedélzet alá. Ekkor a kapitány megígérte, hogy az első önként jelentkező, aki lemegy felderíteni a helyzetet, ötven fontot kap tőle magától, ami akkoriban nem kis összeg volt. Erre előállt egy Vidám Harry nevű ember, és elfogadta az ajánlatot. Johannes szerint azért hívták így, mert sosem mulasztott el egyetlen alkalmat sem, hogy elmeséljen egy viccet vagy történetet, vagy valamilyen módon felhívja magára a figyelmet.
Vannak ilyenek, mondta, akik dühöngenek a lelkükben, muszáj mindenbe belekotnyeleskedniük, és egyetlen kihívásnak sem bírnak ellenállni.
Itt Johannes megállt a fejtegetésben, levette a szemüvegét, és dörzsölni kezdte az arcát. Nem volt búvárruha a fedélzeten, de Harry hátára szíjaztak egy oxigénpalackot, amit a szájához vezettek egy gumicsővel, hogy levegőt tudjon kapni. Aztán több réteg nedves lenvászonnal tekerték körbe az arcát, védőszemüveget és sisakot tettek a fejére, majd leeresztették a raktérbe. Egy ideig még mozgott odalent, mondta Johannes, láttuk kószálni a zseblámpája fényét, utána viszont kihunyt a fény, a rákötött kötél elernyedt, és amikor felhúztuk, se a sisak, se a cső nem volt rajta, a vászonrongyok pedig tele voltak hányva. Valaki megpróbálta újraéleszteni, felhasította az ingét, és mesterségesen lélegeztette, de már késő volt. Átjárta a mérges gáz. Emlékszem a gerince mentén végigfutó narancsnyi gázbuborékokra és a dülledt halszemére.
Amikor a hajóorvos megerősítette a halálát, a legénység követelte, hogy szakítsák meg az utat, a kapitány azonban nem volt hajlandó rá. Nem mert kikötni gázszivárgással a raktérben.
Helyette tűzgyújtási tilalmat rendelt el, és napi huszonnégy órában nyitott ajtók mellett utaztunk. Hetekig éltünk abban a gáztartályban, és addig hánytunk, amíg végül már úgy legyengült és kimerült mindenki, hogy alig bírtunk talpra állni. Azt mondják, az igazi szabadságot a tengeren ismeri meg az ember. De ha egyszer elhagytátok a kikötőt, ráébredsz, hogy a tisztek és a hajótársaság markába kerültél, amivel leszerződtél, ők birtokolnak. Elhihetitek, sosem éreztem magam olyan szabadnak, mint azon a napon, amikor aláírtam a szerződést, mondta Johnannes. De ha a gázbuborékokkal teli férfi tényleg hiába áldozta fel magát, hiába tartozott egy másik rendbe, mint mondtad, miért tértél vissza gondolatban újra és újra ahhoz a forró, napsütötte reggelhez a Marmara-szorosban, amikor felsorakoztatok a fedélzeten, és a kapitány a markában szorongatott ötven fontot kész volt odaadni az első önkéntesnek? Nem lehetséges, Johannes, hogy azért, mert legbelül úgy érezted, te vagy az, aki más rendbe tartozik?
Mert nem voltál hajlandó belátni, hogy ahhoz, hogy bármit is elérj az életben, nem állhatsz szorongva arrébb minden kihívás láttán, mint egy rák.
De te csak mosolyogtál, Johannes: ugyanazzal a jámbor mosollyal. Persze az is igaz, amit makacsul ismételgettél: hogy te élted túl a dolgot, nem Vidám Harry. És ezt mégis ki vitathatná?
Fotó: Stefan Tell
