Steigervald Krisztián, a közgazdászként és coachként egyaránt aktív szerző első könyve, a Generációk harca ‒ Hogyan értsük meg egymást? idehaza elsőként vállalkozott a generációk közötti kommunikációs különbségek bemutatására.
Generációk harca a figyelemért ‒ Hogyan tanuljunk egymástól, egymásért?
A 2020-ban megjelent ‒ és azóta is a sikerlistákon szereplő ‒ kötet folytatása ezúttal a figyelem és a figyelmetlenség fogalmát helyezi a fókuszba. Kinek mit jelent a figyelem? Milyen szokások, családi szabályok és hagyományok alapján döntjük el, mire figyeljünk és mire nem? Milyen mértékben rendezte át az életünket, hogyan tereli a figyelmünket a digitális tér? Miért van annyi figyelemzavaros gyerek és felnőtt a társadalmunkban? Egyáltalán képesek vagyunk még ebben a zajban figyelni egymásra?
És önmagunkra?
A Generációk harca a figyelemért érzékeny témákat is érintő könyv, amely személyes példák és kutatások alapján, kommunikációs, pszichológiai, mentálhigiénés, valamint pedagógiai szempontokat egyaránt figyelembe véve vizsgálja a generációk tartalomfogyasztását, értékrendjét és emberi kapcsolatait a szerzőtől már megszokott közvetlen, érthető stílusban. Számos aha! élménnyel szolgálva az olvasónak.
Steigervald Krisztián 1999-ben szerezte meg közgazdász diplomáját. Huszonöt évnyi „vidéki” lét után költözött Budapestre, ahol nyolc évig egy nemzetközi piackutató cégnél dolgozott. Ez idő alatt kezdte meg pszichológiai tanulmányait. A generációk kutatásával több mint húsz éve foglalkozik, emellett rendszeresen tart szülői, pedagógusi és vezetői workshopokat, tréningeket. Előadásaival járja az országot,
és igyekszik a kölcsönös megértés magját elhinteni a hallgatóság körében.
Steigervald Krisztián: Generációk harca a figyelemért (részlet)
Sok mindent láttunk már mi, emberek, ám soha ennyire gyorsan és széleskörűen nem változott a világ, ahogyan jelenleg zajlik
a globális kultúraváltás, amelynek szemtanúi és átélői vagyunk, és amely az életünk szinte minden területére kihat.
Ez a kultúraváltás tehát hihetetlenül mély, alapos, felkavaró és tényleg felfoghatatlanul gyors. Ami – többek között – azt eredményezi, hogy megváltozik a gondolkodásunk, az agyunk működése, de akár még az idegrendszerünk is „áthuzalozódik”.
Valóban, most sok olvasóhoz hasonlóan én is elsősorban az online világ megjelenésére gondolok, bár a cybertér mellett rengeteg más dolog is megváltozott az életünkben. Amellett, hogy ma már teljesen mást jelent a kommunikáció, a média, más lett a tudás, az értékes tudás fogalma is. Nem feltétlenül tudjuk most,
mit is érdemes tanulnunk vagy tanítanunk a gyerekeinknek ahhoz, hogy értékes tudásuk legyen a jövőben.
Gyerekkoromban még éltek azok a bölcs (és egyben gyereklélekgyilkos) mondások, mint hogy „A tudás az egyetlen, amit nem vehetnek el tőled!” vagy „Ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy!”; nos, a mesterséges intelligencia árnyékában ezek már egyáltalán nem biztos, hogy igazak. Egy szakmát szerző fiatal még az 1990-es években is nyugodt lehetett: ha jól végzi a dolgát, és nem csinál semmi galibát, a szakmájával nyugdíjig kihúzhatja – a jelenben szinte garantált, hogy ez nem így lesz.
Más lett a gyerekkor, és másképp nevelik a szülők is a gyerekeiket: új szerepekben mutatkozunk be apaként és anyaként. Másképp vagyunk férfiak, és másképp nők, mint akár csak harminc évvel ezelőtt. Másképp kommunikálunk, másképp viszonyulunk egymáshoz, és más képességeinket fejlesztjük, használjuk a túléléshez, mint egykor.
Ezek nagyon komoly változások. Egyesek szerint akár evolúciós szintűek. A változás mindig félelmetes, és sokakból elsőre tagadást, ellenállást, szomorúságot vált ki – természetesen elsősorban azokból, akik már a bekövetkezését megelőzően is éltek, hiszen ők ismerik a változás előtti időszakot is. És mivel jellemzően akkor voltak fiatalok vagy gyerekek, erősen kötődnek ahhoz a periódushoz érzelmileg. Ráadásul, mint már beszéltünk róla, ezt a világot élték meg gyerekkorukban földi igazságként, így számukra a régi a természetes, a világ rendjének megfelelő – az új pedig sokszor pont ellenkezőleg, természetellenes.
De ehhez kell az összehasonlíthatóság eshetősége, hiszen anélkül ilyen kijelentéseket tenni lehetetlenség. Az összehasonlításra pedig mindig csak az idősebbeknek van természetes lehetőségük.
Az előadásaim végén nagyon sokan (főleg idősebbek) adnak olyan visszajelzést, hogy elszomorodtak a hallottakon. Merthogy nagyon rossz irányba megy a világ.
Nyilván lehet panaszkodni, annak is megvan a helye az életben. Csak nem mindig vezet megoldáshoz. Bekiabálhatunk, mint a két öreg a páholyban[1] (na, ki tudta valaha is a nevüket: Statler és Waldorf?), vagy ehelyett tehetünk inkább egy lépést előre.
Én ezzel a könyvvel nem szeretnék elszomorítani, sem elbizonytalanítani senkit. És azt sem akarom, hogy elkezdjük sajnálni valamelyik generációt. Nem ez a cél. Ha valaki mégis lelombozódna, lapozzon ide vissza, és olvassa el újra ezeket a mondatokat.
Egyrészről: bármit olvasol is ebben a könyvben, odakint nem történt ettől változás.
Rajtad kívül nem változott meg a világban semmi.
Pusztán leírtam és összefoglaltam mindazt, amit eddig is tudtál. Maximum nem gondoltad így végig, mert például kényelmesebb vagy jobb volt enélkül. Attól, hogy most valami a felszínre jött, nem lett sem jobb, sem rosszabb a helyzet. A világ pontosan ugyanolyan, mint két perccel ezelőtt volt. Te változtál meg, mert összeállt a fejedben valami, ami addig esetleg nem volt ennyire egyértelmű. Ám ettől végképp nem lehet a helyzet rossz, hiszen a tudás, a tanulás képessége tud segíteni minket a döntéseinkben, a változtatásban.
Másrészről: ha valamelyik mondat, rész, fejezet elszomorít, elbizonytalanít, tudd, hogy gondolatban visszamentél a múltba. Valahova a gyerekkorodba. A tudatod önkéntelenül is elkezdte összehasonlítani a múltbeli tapasztalataidat a jelen valódi vagy a jövő vélt változásaival, és a leggyorsabb védekezőeszközként elkezdett hatni az érzelmeidre… mellékesen elérve, hogy így ne lásd tisztán a történéseket.
Most, hogy már tudod ezt, vegyél egy mély lélegzetet, köszönd meg ennek az énrészednek, hogy megpróbált megvédeni, és kérd meg, hogy picit hagyjon békén! Lépjen egyet hátrébb, dőljön le pihenni, vagy igyon meg egy fröccsöt,
aztán ha kész, majd visszajöhet újra megvédeni téged.
A könyvemmel a célom sokkal inkább az, hogy felhívjam a figyelmet arra: generációs hovatartozástól függetlenül igen nagy felelőssége van mindenkinek abban, milyen lesz a jövőnk – és hogy milyenek lesznek benne a következő generációk. Mert ez rajtunk, régebb óta fiatalokon múlik.
[1] A Muppet Show két öregje a páholyból – gyakorlatilag csak morognak és gonoszkodnak. Viszont ezért szeretjük őket. Ha az újszülötteknek minden vicc új, nekik mindegyik pocsék. A sajátjaikat persze imádják, s azzal a jellegzetesen muppetes fejrázással, röhögve ünneplik magukat a naftalinszagú trollok.
Nyitókép: Szalmás Krisztina
