A Vattacukor novelláit egy fontos tartalmi elem köti össze. A szövegek a szülő-gyermek kapcsolat nehézségeivel, a gyermek felnőtté válásával, a családi dinamikákkal, illetve az elmagányosodás stációival vetnek számot.
Azzal az állapottal, amikor az emlékek és az álmok maradnak elérhető közelségben, vagy épp azok lesznek a kapaszkodók. Ugyanakkor Rakovszky Zsuzsa epikájában nemcsak az az izgalmas, mi történik, hanem az is, hogy arról hogyan szerzünk tudomást.
A kötetben olvasható novellák a mai Budapesten, a nyolcvanas vagy az ötvenes évek vidéki Magyarországán vagy a cári Oroszország távoli vidékein játszódnak.
A Vattacukorban a legtöbbször közvetítőkön keresztül értesülünk a történtekről: a jó szándékú takarítónő a férjének meséli el egy idős hölgy felzaklató kálváriáját, egy baráti társaság tagjai egymással osztják meg barátnőjük halálának körülményeit, a nyugdíjas szovjet belügyi tiszt a bolgár tengerparton avatja be az ott nyaraló magyar fiatalembert rettenetes gyerekkorába.
Mindegyik esetben közvetett közvetlenségben leszünk részesei a történeteknek: ettől a látszólagos távolságtól pedig még inkább érezhetjük azt, hogy mindez akár velünk is megtörténhetett volna.
Rakovszky Zsuzsa: Vattacukor (részlet)
Határeset
Részlet
És tudod, mi a legfurcsább? Az, hogy én azt az embert kamaszkorom óta ismertem. Igen, még a középiskolából. Talán emlékszel, én harmadikban kerültem új iskolába, akkor költöztünk Sókra a szüleimmel. Nem könnyű dolog új környezetbe kerülni ebben az életkorban, különösen az olyan csöndes, visszahúzódó, nehezen barátkozó gyereknek, mint amilyen én is voltam. Harmadikra egy gimnáziumi osztályban már kialakul a kapcsolatok szövevénye, a különféle hierarchiák, ki számít menőnek, ki az, akit tisztelnek az eszéért, de lenézik a kétballábasságáért, és így tovább. Abban az iskolában, ahonnét jöttem, én már az első pár hónapban megkaptam a levakarhatatlan bélyeget, a csöndes, megbízható, ártalmatlan jó tanulóét, akinek a létezéséről az igazán menők, a jó tornászok, az iskolai zenekar vagy a színjátszó szakkör sztárjai vagy a legcsinosabb lányok csak olyankor vesznek tudomást,
ha sürgősen le kell másolni valakiről a matekházit.
Ilyenkor a fiúk barátságos, hátba veregetős leereszkedéssel beszélnek az emberrel, a lányok a „bajba jutott szépség” mókásan esengő pillantásával tüntetik ki („Naaa, légyszi, légyszi, csak még most az egyszer!”), aztán a következő pillanatban már újra meg is feledkeznek róla, hogy a világon van. Mondanom sem kell, ezt a képet egy csöppet sem találtam hízelgőnek, és úgy döntöttem, ezen az új helyen egészen másnak fogok mutatkozni, már amennyire tőlem telik. Igyekeztem fölmérni az erő- és tekintélyi viszonyokat, ami nem éppen könnyű dolog olyankor, amikor az ember legfeljebb a padtársával vált néha egy-két szót. Az eszemmel nemigen kápráztathattam el őket, még ha történetesen elég jó is voltam azokból a tárgyakból, amelyek a legtöbb embernek nehezen mennek, de nem voltam éppen „matekzseni”, mint a Fényes Guszti az előző iskolámban. És hiába kosaraztam egészen jól, kiválónak azért abban sem számítottam. Nem engem választottak elsőként a csapatba, ha tornaórán kosaraztunk, igaz, nem is utolsónak. Viszont sokat olvastam, és azt képzeltem, én hülye, hogy ezzel majd imponálok nekik, ha a fiúknak talán nem is, legalább a lányoknak. Volt egy-két egészen helyes lány az osztályban. Némelyikkel el is beszélgettem időnként, de igazából arra vágytam, hogy a fiúcsapat fogadjon be, még ha a vezéregyéniség szerepére nem is pályázhattam, mert az már foglalt volt: Almási Laci töltötte be, egy talpraesett és gyors felfogású fiú, akit kedveltek a tanárok, tetszett a lányoknak, és ráadásul ő volt a kosárcsapat kapitánya. De nagy tekintélye volt Gehérnek, egy nagydarab, izmos gyereknek is, aki ugyan nem volt jó tanuló, de ő volt az iskola legjobb focistája,
és nemcsak az iskolai csapatban játszott, hanem a városiban is.
A szünetekben néha megpróbáltam hozzácsapódni az Almási köré csoportosuló fiúkhoz, akik éppen izgatottan tárgyaltak valamit, de hamar rájöttem, hogy sejtelmem sincs róla, miről beszélnek, milyen múltbeli eseményre vonatkoznak a nagy hahotával kísért célzások és ugratások. Megkérdezni kínos lett volna, meg aztán nem is igen volt kitől, így történhetett meg, hogy időnként alaposan melléfogtam, és sikerült a „közömbös idegen” címkét az „ellenszenves csodabogáréra” lecserélnem.
Mert hát honnét is tudhattam volna például, hogy az osztály ádáz harcban áll az irodalomtanárral, aki az előző évben vette át őket az elődjétől, mert az nyugdíjba ment. Láttam később a tablókon ezt az elődöt, szemüveges, bajszos bácsika volt, mint később megtudtam, igen jóindulatú, vagy talán csak szórakozott: ha az, akit kihívott, csak ötölt-hatolt, ő igyekezett egy-két szóval felfrissíteni az emlékezetét, mígnem végül helyeslő bólogatásokkal kísérve ő maga felelt meg lassanként a saját kérdésére, aztán beírt a felelőnek egy ötöst, vagy legfeljebb egy négyest. Ez az új viszont frissen érkezett az egyetemről, tele volt elméletekkel és ambícióval, és a fejébe vette, hogy rákapatja az osztályt az olvasásra, de ehhez nem a legjobb módszert választotta: amikor rájött, hogy nem szokták elolvasni a kötelezőket,
ravasz keresztkérdéseket tett fel, hogy kiderítse, nem csak a filmváltozatot látták-e,
továbbá olvasónaplót íratott velük, és azokat időnként fel is olvastatta. És amikor kiderült, hogy nem megy a dolog, az olvasónaplót például a legtöbben egy-két rövid mondattal igyekeztek letudni, gúnyolódni próbált, hogy megszégyenítse őket a lustaságuk és a műveletlenségük miatt, ami aztán természetesen éppen az ellenkező hatást érte el: ettől kezdve még a jobb tanulók is dacos, sunyi ellenkezést tanúsítottak minden törekvésével szemben. Amikor például egyszer megpróbált „öt oldalnál nem rövidebb” házi dolgozatot adni másnapra, holott aznap délután kosármeccs volt, az osztály küldöttséget menesztett a nagy tekintélynek és közszeretetnek örvendő tornatanárhoz, aki ráadásul közeli barátja volt az igazgatónak, az pedig szégyenszemre visszavonatta Tormással – mert így hívták az irodalomtanárt, Tormásnak – ezt a bizonyos házit. Azt pedig végképp nem tudhattam, hogy az osztálytársaim többsége inkább levágatná a nyelvét, semhogy beismerje: szokott néha olvasni.
Így esett, hogy amikor Tormás egyik órán megkérdezte, olvasta-e valaki az Anna Kareninát, jelentkeztem, és vagy tíz percen keresztül magasröptű társalgást folytattunk a regény szereplőiről és Tolsztojról általában. Tormás ragyogott, én voltam számára a rég várt sikerélmény, én viszont mindjárt az óra után észrevettem, hogy a többiek gúnyosan méregetnek vagy összesúgnak mögöttem: vagyis végre sikerült felhívnom magamra a figyelmüket, csak nem egészen úgy, ahogyan elképzeltem.
Volt viszont egy kivétel is: egy bizonyos Béni nevezetű, kövérkés, esetlen gyerek, a haja göndör, az a fajta, akire kiskorában azt mondják: mint egy kis angyal! Mire én megismertem, már nem sok angyalszerű volt benne, hacsak nem léteznek túltáplált és sértődött angyalok is. Ő ugyanúgy kilógott a sorból, mint én. Voltaképpen Frédinek kellett volna szólítanunk, mert igazából Alfrédnak hívták, amit a többiek már önmagában véve is röhejesnek találtak, de mert a két rajzfilmfigura közül mégis inkább a kisebbikre emlékeztetett, így lett Béni. Korábban csak annyit vettem észre vele kapcsolatban, hogy ő sem vesz részt az izgatott vitákban a szünetekben, hanem a padjában marad, és valamilyen könyvbe mélyed, talán a következő órára készül. – Milyen tizenegyest? – nézett föl értetlenül a biológiakönyvéből, amikor a kis Gerei egyszer odament hozzá, és ártatlan pofával megkérdezte, mi a véleménye, igaza volt-e az előző napi meccsen a bírónak, amikor nem adta meg a tizenegyest. – Jobb dolgom is van, mint azt bámulni, hogy egy csomó idióta ide-oda rugdos egy labdát! – közölte fensőbbségesen. Persze amúgy is sejtették, hogy nem nézte a meccset, sőt valószínűleg azt se tudja, mi az a tizenegyes, Gerei csak a többieket akarta szóra-
koztatni.
Ez az Alfréd/Béni jött oda hozzám az után a bizonyos magyaróra után, és azt kérdezte, szeretem-e Dosztojevszkijt.
Eléggé kelletlenül válaszoltam neki, mert azt azért sejtettem, hogy ha vele kezdek barátkozni, többet senki le nem mossa rólam azt a bizonyos bélyeget. De hát nagyon egyedül voltam, ráadásul éppen akkoriban kezdtem bele a Bűn és bűnhődésbe, és jó lett volna valakivel beszélgetni róla. Azt már addig is sejtettem Béniről, hogy nagy könyvmoly, mert egyszer láttam, hogy a buszon, amikor nem akadt ülőhelye, egyik kezével a fogantyúba kapaszkodott, a másikban ott volt a nyitott könyv, és már akkor megfordult a fejemben, hogy talán érdemes lenne beszélgetni vele. Ráadásul az is kiderült, hogy nem lakunk messze egymástól, és attól kezdve sokszor egy jó darabon együtt mentünk hazafelé. Hát így kezdődött.
