Az Újságmúzeum és a Mi, magyarok szerzője, Sal Endre ezúttal a századelő Magyarországának izgalmas, elfeledett történeteit gyűjtötte csokorba, amelyek egyszerre egzotikusan távoliak és otthonosan ismerősek. Rácsodálkozhatunk a száz évvel ezelőtti világ mára furcsának ható szokásaira, viseleteire, reakcióira, ugyanakkor láthatjuk, hogy az emberi lélek alapvető mozgatórugói, a szenvedély, a hűség, a hit és az ármány mennyire állandóak - boldogság utáni vágyunk és esendőségünk mit sem változott az évtizedek során.
Csodálatos korabeli fotók és illusztrációk teszik teljessé a történeteket és hozzák még közelebb hozzánk nagyszüleink, dédszüleink hétköznapjait.
"Vallom és hirdetem, hogy nincs értékesebb, hatalmasabb és szebb, mint az élet. Mindig szép és mindenütt. [...] Az élet szent, szép, hatalmas és értékes valami. A sárban is szép, a szűz havasi tetőn is. Mert mélység és magasság az élet."
Ady Endre
Sal Endre: Mi, magyarok a századelőn
Weidinger bácsi, a bértapsolók hadvezére
Különös figurája volt a századelő Budapestjének.
Harmincnyolc éven át volt a Nemzeti Színház, majd a pesti Opera klakkfelelőse, vagyis a bértapsolók főnöke. Hosszú évtizedeken keresztül egyetlen előadásról sem hiányzott.
Mint egy hadvezér, úgy irányította a karzatra is a földszinti sorokba beültetett bértapsolóit. Ő volt a mindenki által kedvelt kis köpcös emberke, aki imádta a színházat és az operát, és akit mindenki csak Weidinger bácsinak hívott.
Még 1841-ben született szegény családban és egészen fiatalon kifutófiúként dolgozott a mai Rákóczi úton egy divatáru-üzletben. Aztán beleszeretett a dúsgazdag tulajdonos lányába, aki nem mondott nemet a házasságra, a fiúból pedig pillanatok alatt tehetős ember lett. Később saját üzletet nyitott a Hatvanyi utca sarkán, amely idővel a legismertebb divatházak egyike lett.
Párizsból és Lyonból hozatta a legfinomabb kelméket, nem csoda, hogy az előkelő hölgyek mellett a pesti színésznők is Weidinger Henrik üzletét ostromolták. Oda járt az operaprimadonna Benza Ida, de nála vásárolt Blaha Lujza is. A későbbi tapsfelelőst idővel sokkal jobban érdekelte a művészet, mint a divat, ő lett a Nemzeti Színház hivatalos beszállítója, majd olyannyira közeli kapcsolatba került a színészekkel, hogy kisebb-nagyobb kölcsönöket intézett nekik.
Azt beszélik, kezdetben három százalék jutalékot kért minden kölcsön után, ám idővel megesett, hogy inkább ő fizette ki a színészek adósságait.
Megtehette, hiszen a házassága révén komoly vagyont örökölt. Sokat időzött az előadásokon is, egy alkalommal pedig Benza Ida egy köteg belépőt nyomott a kezébe azzal, hogy szerezzen nézőket, akik ráadásul az ingyenjegyért cserébe lelkesen tapsolnak.
Így kezdődött Weidinger Henrik tapsfelelős karrierje, amely 38 évig tartott. Idővel tökélyre fejlesztette a bértapsolást, egész kis hadsereget vetett be. Az ingyenjegy mellé saját költségén perecet is vásárolt a jobbára fiatalokból álló bértapsolóinak, akiket karmesterként vezényelt.
Kezdetben a karzaton ült, később a földszinten. Minden este tíznél több bértapsolót ültetett a székekre és a karjával jelzett, mikor kell erőteljesen tapsolni. Maximalista emberként az alacsony, köpcös emberke a próbákra is eljárt, hiszen tudnia kellett, hogy mikor kell jönnie a tapsviharnak.
Kívülről tudta az operákat, az előadások előtt pedig a színészek, énekesek kinéztek a függöny mögül és tudták, ha Weidinger ott ül a szokott helyén, akkor a hangulat sem maradhat el. A tapsért cserébe ingyenjegyet kapott minden előadásra, no meg kevéske pénzt a főszereplőktől. Nem is igényelt többet. Ha sikeres volt egy előadás, boldogan ült és mosolygott, hiszen tudta, tapsfelelősként neki is része van benne.
Weidinger hozzá tartozott az előadásokhoz.
Úgy, mint a színpad vagy éppen a függöny. Gróf Keglevich István, az Opera intendánsa viszont volt olyan balga, hogy megvonta Weidinger ingyenjegyét. Általános felháborodás követte, és a tapsfelelős válasza sem késett. Minden este a legdrágább helyre ült le, majd mikor összefutott Keglevich gróffal, a következőkkel fordult felé: „Tudja, tovább leszek én itt tapsfőnök, mint ön intendáns.” Természetesen igaza lett.
1910 decemberében aztán olyan történt, ami korábban sosem. Az előadás előtt az operaénekesek egyre riadtabban kandikáltak ki a függöny mögül, ugyanis nem látták a megszokott helyén Weidinger bácsit.
Aztán jött a szomorú hír, hogy a tapskirály örökre elaludt. Hatvankilenc éves volt. A halála után eljutott a féltve őrzött notesza az író Szomory Emilhez, aki miután átnézte, megdöbbenve látta, hogy Weidinger mennyi színésznek segített kölcsönökkel, amelyek nagy részét sosem kapta vissza, de nem foglalkozott vele.
Az is kiderült például, hogy 1909 augusztusában 2375 koronát kapott a felesége elhunyt dúsgazdag rokona után havi apanázsként, az állandó tapsszervezésből pedig írd és mondd, 70 korona bevétele volt abban a hónapban. Ebből is látszik, számára szenvedély volt a hangulatteremtés, egyáltalán nem foglalkozott azzal, hogy mennyi pénzt kapott érte.
Bár tudták, hogy betegeskedik, a halála mindenkit megviselt az Opera környékén,
az újságok pedig azt írták, Párizsban vagy Londonban sosem felednék ezt a fura kis emberkét, aki minden előadáson ott volt, és akinek talán sosem mondták azt, hogy köszönjük, Weidinger bácsi! Aki manapság az Operában jár, azért nézzen körül a félhomályban. Szerintem azóta is ott ül a földszinten minden előadáson, és minden tapsvihar mögött egy kicsit most is ő lehet…
Bértapsolókat már Néró császár is alkalmazott, a századelő Pestjén leginkább a művészek hiúsága miatt volt rá szükség. A hosszú karrierje során Weidinger két színésznőnek, Blaha Lujzának és Fedák Sárinak nem intézett bértapsolást, nekik ugyanis nem kellett, rajongott értük a publikum a felbérelt tapsolók nélkül is.
A bértapsolók mellett a századelő színházi világában a pisszegők kifejezés sem volt ismeretlen.
Mint kiderült, őket a bértapsolók ellen vetették be. Ha túlságosan zavaró volt a mesterkélt taps, megszólaltak a szintén felbérelt pisszegők. Az is kiderült a korabeli újságokból, hogy az egymással rivalizáló primadonnák béreltek pisszegőket, mert féltékenyek voltak a másik tapsviharára.
