Kisebb mulasztást követtünk el, bár az év végi ötvenes listánkon szerepeltettük, hogy nem írtunk hosszabban tavaly nyáron a tárcaíró, Kácsor Zsolt regényéről, ami egyszerre nagyon szép, izgalmas, szórakoztató és jól megírt többgenerációs családregény. A harminckét bolond úgy tud nagyívű történetmesélést felmutatni, hogy közben olyan könnyedén anekdotázik, mintha a második világháború, az 1956 utáni emigráció vagy a Kádár-kor könnyed téma lenne.
Kácsor Zsolt: A harminckét bolond
Kalligram, 2017, 267 oldal, 3500 HUF
A három nagy részből álló regény középpontjában a Mazurka család férfitagjai állnak, akik egy ponton mind megbolondulnak: Florian 1989-ben, apja öngyilkossága után fél évvel megy látogatóba nagybátyjához, Pierre-hez (Péterhez), aki egy gazdag francia feleséggel éli szinte anakronisztikusan polgári életét. Florian alkoholista apja, Sándor vidéki újságíróként abban a hazug tudatban élt, hogy a rendszer ellen dolgozik, miközben folyamatosan újratermelte a diktatúra fontosabb narratíváit. Sándor szeretne kitörni a vidéki újságíró kevésbé fontos szerepéből, hogy országos napilapban írhassa tárcáit, de nem veszi észre, hogy itt nincsenek érdemek és teljesítmények, csak ha az a pártvezetés számára is kedves. Nincs verseny, csak monopolhelyzet, ahogy például ezt most is láthatjuk a magyar médiában, és kifejezetten a vidéki sajtó helyzetén. Nincs verseny, csak ideológia. A családi legendárium találkozása apró hazugságokkal, amelyek mégis visszafordíthatatlanul meghatároznak életeket.
A kötet első harmadában egy különös határhelyzetbe vezeti Kácsor az elbeszélőt, Floriant, aki tizenhat évesen érkezik meg Marseille-be, alapvetően azzal a céllal, hogy új lehetőségeket ismerjen meg, nyelvet tanuljon, de az utazás valódi tétje a felnőtté válás lesz két szélsőséges különböző kultúra között ragadva (érdemes elolvasni a 24.hu interjúját Kácsorral - a szerk.). Szélsőséges, amennyiben Florian nemcsak az öngyilkos apja tragédiáját cipeli magával, hanem apja és nagyapja elbeszélt és el nem beszélt történeteit a második világháborúból, illetve a kommunista rendszerről, miközben Pierre a nyugatra költözött magyarok magabiztosságával és természetességével vezeti be egy olyan szabad társadalomba, aminek rejtett szintjein ugyanúgy működik a megkülönböztetés és az elnyomás. Amikor beíratják Floriant a Gustave Flaubert nevű iskolába, akkor az nemcsak a szocializáció szempontjából fontos, hanem egy kultúrsokk miatt is, hiszen a töri tanár kifejezetten büszke rá, hogy egy rendes ellenálló kommunista jár az osztályába.
Pierre még Péterként ment külföldre, mert nem látott lehetőséget abban a rendszerben, szerencsét próbált Franciaországban, ami bejött neki. Feleségével egy szállodát vezetnek, jómódban élnek, a croissant-hoz lekvárt esznek reggelire, a vörösboros marhafej pedig a kedvence. A franciául és magyarul is hangosan káromkodó, mindenről határozott véleménnyel rendelkező Pierre nem akar Florian apjaként viselkedni, de kulcsszerepe lesz abban, hogy halott testvére helyett segítsen megértetni Floriannal a családi történetet, amiben fontos szerepet kap három aranyóra. A fiú felszabadul Marseille-ben, David nevű barátjával filmötletén dolgoznak, ő fest, a szállodában dolgozó Siegfried pedig náci múltját tárja fel, ahogy Pierre felesége, Isabelle pedig Florian szexuális vággyal terhelt kíváncsi tekintetének lesz öntudatlan áldozata. A lényeg, hogy Florian úgy kerül bele az élet sűrűjébe, hogy közben biztonságban van, identitása nincs kitéve semmilyen komoly fenyegetésnek.
Kácsor ügyesen oldja meg, hogy Floriant és történetét ne hagyja magára az egyszer csak vízvezetékszerelővé és Péterré visszaváltozó Pierre mellett, hanem megmutassa húsz évvel később is, amikor anyagismeretet tanít fiatal festőknek. Bepillanthatunk az egészen beteg tanítási módszerébe Magyarországon, amikor azzal provokálja a diákokat, hogy a cigányokat önkéntes alapon táborba kellene vinni, miközben egy indiai sárga nevű festékről hadovál. Később még a magányosan megöregedő Pierre-t is újra felkeresi. Kettőjük története rendkívül lendületes és sztoriközpontú, könnyedén nyílik meg a rendszerváltás előtti levegőtlen élet, a disszidálás magányossága és idegensége, valamint a családi hagyomány súlya is.
A kötet első harmadában a Mazurka család két generációját ismertük meg, a másodikban viszont Pierre apját, egyben Florian nagyapját, aki szikvizesként dolgozott addig a napig, amíg be nem kellett vonulnia a magyar hadseregbe, hogy meghódítsa a Don-kanyart. A háborús regényként olvasható második fejezet főszereplője a szintén Floriannak nevezett nagyapa, aki szerethetően kisszerű figura ebben a véres és embertelen háborúban, amiben például azért nem kezd lőni a harcban, nehogy észrevegyék az oroszok. Kácsor részletesen belemegy a Don-kanyar történetébe, miközben egy pillanatra sem feledkezik meg szereplőjéről, együtt bújunk el a napraforgók között vele, hogy megpróbáljunk megmenekülni. Elbeszélői szempontból az is nagyon izgalmas, hogy a regény harmadik fejezetében a Don-kanyarból hazatérő apa megzakkanását a fia, Sándor nézőpontjából meséli el (aki Pierre testvére, a fiatal Florian apja). Mondom, mindenki megbolondul.
A tavalyi év egyik legolvasmányosabb könyve volt A harminckét bolond, ami nagyon mélyen belemegy egy család apai ágának boncolgatásába, hogy megmutassa, a hétköznapi döntések és csalódások a nagy történelem árnyékában talán sokkal fontosabbak, még akkor is, ha mindenki megbolondul a végére.
