„Christopher Forrester egy reggel arra ébredt, hogy egy apró sárkány harapdálja az orrát. A szíve majd kiugrott a helyéről az örömtől és a meglepetéstől. Hónapok óta arról álmodott, hogy egyszer visszatér majd Archipelágóra, a titkos szigetvilágba, ahol még mindig élnek mitikus, varázslatos lények” – kezdődik a kötet, ami rögtön egy varázslényhatározót is magába foglal. Christopher ráadásul olyan kalandokba keverdik hamarosan, mint például hogy egy szfinx hátán repülve meg kell mentenie valakit, vagy be kell jutnia egy sárkány barlangjába. Mindezekben pedig egy különleges lány lesz a társa, akit mindenhova madarak követnek és a zsebében egy fiókát rejteget.
Katherine Rundell sorozatának első része New York Times bestseller lett, elnyerte a brit Book Awards-on a legjobb szerzőnek és a legjobb könyvnek járó díjat is gyerekkönyv kategóriában. Az ötkötetesre tervezett széria első részének megfilmesítési jogaira 2024-ben le is csapott a Disney.
Katherine Rundell: Hihetetlen teremtmények 2. - A megmérgezett király
A MADARAK NYELVTANA
Sonja nem élt mindig a kastélyban. Ami azt illeti, ha lehetősége lett volna rá – és esetleg némi gyufa is kerül a keze ügyébe –, szívesen porig égette volna.
Egészen a múlt évig Sonja az Argen-kastély mögött elterülő óriási erdőségben élt az apjával egy homokkőből emelt házban. A fák csúcsai felett szárnyas unikornisok repkedtek, hogy alászálljanak, és szomjukat oltsák a nagy tónál. Kisgyerekként Sonja egyszer, mindössze egyszer próbálta megsimogatni valamelyiket, és csak Galliának köszönhette, aki a hajánál fogva erélyesen elcibálta onnan, hogy a teremtmény nem nyársalta fel a tőle telhető legnagyobb udvariassággal és kecsességgel.
Sonját sosem lehetett a királyi gaganák nélkül látni; ezek az élőlények mindig ott voltak körülötte az aranysárga csőrükkel, az ezüstös karmukkal és csillámló, fekete tollazatukkal. Néha csak a jó öreg Gallia, állandó társasága kísérte el az útjaira, máskor fél tucat, vele nagyjából egykorú madár is vele tartott, akik a nyakuk körül és a fejükön még pelyhesek voltak. Coren egyszer, amikor egy derűs pillanatában nem bírt magával, lecsippentette Sonja fülének legtetejét. Még csak bocsánatot sem kért miatta.
– Úgy hiszem, hogy barátságomért cserébe igazán szerény ár egy ilyen parányi darabka a füledből. Igazán semmiség.
Éjjelente a nagyjából harminc gaganát számláló egész raj köré sereglett, hogy ott gubbasszanak az ágya körül és a karnisokon.
A gaganák nem tartoztak a könnyen kezelhető teremtmények közé. Elengedhetetlen volt, hogy mindig nyitva tartsák a közelükben az ablakokat, még akkor is, ha odakint havazott. Azonkívül – ezt még Sonja is nehezen tagadhatta volna – kissé büdösek is voltak. Ezzel együtt bearanyozták a napjait és dicsőséget kölcsönöztek az óráinak. Kevés gyerek látogatott el az erdőbe, úgyhogy ezek a madarak maradtak Sonja legközelebbi barátai, és ezeknek az élőlényeknek adózott a legnagyobb hódolattal. És ők is vad szeretettel rajongtak érte, ahogyan arra csak a madarak képesek. Coren csőre volt az ébresztőórája, Gallia pedig gondosan kipiszkálta a hajvégeit, hogy sose legyen szüksége fodrászra.
És ami a legfontosabb: ezek a madarak voltak a tanítói.
– Szeretném – mondta az apja a madaraknak –, ha Sonja az enyémtől eltérő oktatásban részesülne, amely a lehető legjobban különbözik a királyi udvar pénzsóvárságától. Hajlandóak vagytok a tanítói lenni?
Így lett tehát, hogy a madarak okították történelemre, filozófiára, matematikára, továbbá a gaganák ősi, derűvel és vad képzelgésekkel teli dalaira is.
– Sosem lesz szükségem iskolára – mondogatta Sonja. – Hiszen itt vannak nekem a madaraim.
Gallia a gaganák számtalan történetét megosztotta a lánnyal. Mesélt kastélyokról, sárkányokról és bosszúról, mindazon dolgokról, amelyekkel a nagy legendákban találkozhat az ember. Sonja beszéde – a mellé kirendelt szónoktanárok erőfeszítései ellenére – nem nagyon szabadult a gaganáktól eltanult hangsúlyozástól. Nem beszélve arról, hogy a megjelenésében is volt valami szokatlanul madárszerű; hosszúkás, kecses kezek és lábak, ide-oda villódzó tekintet.
Az apja, Argus Argen volt a király legidősebb fia és a trón várományosa. Argus ugyanakkor arról álmodozott, hogy egy nap tudós legyen: elsősorban a növények foglalkoztatták. Magas, mosolygós férfiú volt, és beszéd közben mintha ragyogott volna. Sonja egész életében segédkezett neki új növényfajtákat keresztezni; például rózsacsalánt gyönyörű, szúrós szirmokkal, vagy húsevő babérboroszlánt, amely akár az ember ujja végét is leharaphatta. Vízitormát és szőrt kereszteztek egymással, és az így létrejövő szőrtorma fogyasztásának hatására a haj akár két centimétert is nőhetett egy nap alatt, és mézloncot, amelynek nedűje egyenesen az elé készített pirítósra fröccsent.
Amint Sonja elérte a tipegő kort, az apja megengedte neki, hogy segítsen a munkájában – és ettől kezdve nem csupán figyelte a ténykedését, hanem valóban segített is, és ügyesen megmetszette és elültette a növényeket.
Közös erővel nem kevesebb, mint harminchét növényt kereszteztek egymással, hogy megalkossák a békaszirmot, amellyel akár tíz pompás percig is lehetett lélegezni a víz alatt,
ha viszont az ember naponta egynél többször fogyasztott belőle, akkor – mint Sonja fájdalmasan volt kénytelen a saját bőrén megtanulni – azzal a kellemetlen következménnyel kellett számolnia, hogy sajnos az egész ülepét kelések borították be.
Argus a kertjükben felbukkanó minden egyes élőlényre igyekezett gondosan odafigyelni. Még a jelentéktelen kis csigákat sem volt hajlandó elpusztítani.
– Közösen vagyunk az élet részesei – mondta. – Mindaz, ami él, szentnek számít.
Sonja és az apja kulcsmavirágot is próbáltak beszerezni, egy különleges fajtát, amely bármilyen zárat képes kinyitni. Ami az alakját illeti, leginkább egy ötlevelű lóherére emlékeztetett, és egyedül Dousha szigetén termett.
– Ha megtalálnánk a módját, hogy kinyerjük a magvait, akár egész Archipelagón elterjeszthetnénk! – lelkendezett az apja Sonjának. – Mi van, ha nem csupán zárakat tud kinyitni, de esetleg eltömődött vérereket vagy akár a szívet is segít újra működésbe hozni?
Az öccse, Claude felvonta a szemöldökét.
– A sziget lakatosai nem igazán volnának hálásak, Argus.
Argus csak nevetett; imádta az öccsét, de nehezen lehetett volna meggyőzni róla, hogy már felnőtt ember. Claude egyébként alig három évvel volt fiatalabb a bátyjánál, és kettejük közül általában őt találták a csinosabbnak. Sonja, aki imádta az apja nagy szemöldökét, görbe orrát és óriási, gyöngéd kezét, vehemensen vitatta a többség verdiktjét.
Mindenesetre sem a Király, sem Claude nem gyakran jött az erdőbe, úgyhogy Argus szabadon folytathatta a kísérleteit, és Sonját sem akadályozta benne senki, hogy ugrándozzon, fütyüljön és ússzon, amikor csak a kedve tartotta.
Csodálatos idők jártak – leszámítva egyetlen hónapot az évből. A Király ugyanis ragaszkodott hozzá, hogy Sonja a kastélyban töltse az áprilist.
– Nem hagyhatjuk, hogy elkanászodjon – mondogatta. – Muszáj megértenie, hogy milyen kötelezettségek járnak a származásával.
Ezek az áprilisi látogatások meglehetősen komor időszakokat jelentettek Sonja számára. Amikor hétéves volt, még a lépcsőn sem szabadott lemennie kíséret nélkül; valakinek mindig fognia kellett a kezét, nehogy megcsússzon. Hétévesen! Hiszen Sonja Argen hétévesen már az erdő legmagasabb fájára is felmászott volna, miközben húsz gagana kísérte az útjára, akik befészkelték magukat a hajába, a hátára csimpaszkodtak, vagy a karján csücsültek.
Sonja persze tudta, hogy az apjának idővel vissza kell küldenie a kastélyba; akkor, ha a nagyapja majd meghal, és Argust koronázzák királlyá. Halam Király viszont csak hetvenéves volt, vagyis még legalább tíz évig boldogan éldegélhettek az erdőben – legalábbis éldegélhettek volna, ha Sonja nem követ el egy óriási hibát.
SONJA HIBÁJA
Azon az áprilison történt, amikor tizenegy éves volt, és elvitték a kastély ezüstfoltos koncerttermébe, hogy meghallgasson egy előadást. Éppen egy kentaur-kvartett érkezett – nem csekély fellépti díjért –, hogy előadjanak egy versenyművet a király tiszteletére. A közönségnek driádok készítette borral kedveskedtek. Néhányan bátorkodtak rákérdezni, mégis honnan volt minderre pénz; mások inkább csendben maradtak.
A szünetben Sonját, aki földig érő, zöld selyemruhát viselt, a haját pedig csavaros, sötétszőke koronába fonva viselte, odavezették a nagyapjához. A Király éberen kémlelte trónjáról a környezetét. Sonja pukedlizett; mindössze kétesztendős volt, amikor megtanították a mutatványra, de sajnos elég abszurdnak találta a dolgot – azt nemkülönben, hogy a férfiak nem tartoztak ilyesmivel a Királynak –, és ez a nemtetszés bizony az arcára is kiült.
Bácsikája, Claude mosolyogva sutyorgott valamit a Király fülébe, mire az oldalra döntötte a fejét.
– Kiváló ötlet! – mondta. – Sonja tartja a köszönőbeszédet.
Sonja tudta, hogy vannak a világon emberek, akiknek könnyen tolul a mondandó az ajkára – olyan emberek, akiknek nem kell külön vadászniuk a szavakra, vagy lepkehálóval befogni őket, miközben a fejükben szállnak körbe-körbe. Sonja sajnos nem tartozott ezek közé az emberek közé. Az apjával és a gaganákkal nem esett nehezére a beszéd; egyszerű volt, akár a lélegzetvétel. Az idegenek előtt azonban már jóval körülményesebben tudott csak megszólalni. A pír elborította a nyakát, majd továbbterjedt az arcára és végig, egészen a homlokáig. Egyszerűen semmit sem tudott tenni ellene.
Ezúttal is rendkívüli mértékben elvörösödött.
– Képtelen vagyok rá, Nagyapa…
– Ugyan, drágám. – Aztán ahogy a lány megkukulva és továbbra is mozdulatlanul ácsorgott a helyén, hozzátette: – Jöjj, Sonja hercegnő. Halljuk a beszéded.
– Nem muszáj, ha nem akarod – mondta Argus, és megfogta a lánya kezét.
– Sonját szeretném hallani – jelentette ki a Király.
Az udvarban minden tekintet rá szegeződött. Érezte, ahogy az ítéletük már ott sistereg fölötte.
– Kérlek, Nagyapa – suttogta. – Mindenki engem néz.
– Még szép, hogy téged néznek! – A Király kezdett bosszús lenni. Sonja tudta, hogy milyen, amikor megharagszik. Igazi, hidegszívű szörnyeteggé tudott válni.
– Hercegnő vagy. A hercegnők azért léteznek, hogy az emberek nézzék őket, hódoljanak előttük, irigykedjenek rájuk és csodálatuk tárgyává váljanak. Ez a munkád.
Hogy nézzenek. Ez az egyetlen feladatod. Megértetted?
Sonja még jobban elvörösödött, és nem felelt.
– Argus? – Claude herceg a bátyjához fordult. – Nem tudnál rászólni a gyermekedre?
– Hagyd békén a lányomat – felelte az apja. – Apa, igyál egy kis bort.
Sonja azonban Claude-hoz fordult. Nagyon hasonlított az apjára, de élesebbek voltak az arcvonásai.
– Rászólni? Azt akarod, hogy rám szóljon?
– Igen. Az ilyen neveletlen kölyköknek fegyelemre van szüksége.
És ekkor mindaz a düh és hiábavalóság, amit eddig a kastélyban érzett, egyszer csak kitört belőle. Sonja hátravetette a fejét, majd tiszta erőből a bácsikája lába elé köpött.
A nyál szerény kis tócsában, az engedetlenség nedves bizonyítékaként állt meg a padlón. Az egész udvar döbbenten figyelte a jelenetet.
– Argus, kedves bátyám – szólalt meg Claude. – Amennyiben a lányod továbbra sem hajlandó különb magatartást tanúsítani egy közönséges utcagyereknél, úgy azt kell mondjam, szükséges lesz kezdeni vele valamit.
A Király felsóhajtott.
– Küldjétek a szobájába. Holnap majd beszélünk a fejével.
nyitókép: Hihetetlen teremtmények 2. - A megmérgezett király Rundell, Katherine fotó: Wikipedia
