Ha a firenzei reneszánszra gondolunk, szépséges freskók és szobrok, lenyűgöző épületek, bámulatos ötvösművészeti remekek jutnak eszünkbe. Pedig legalább ennyire gazdag és értékes volt a kéziratokkal foglalatoskodók világa: a kéziratvadászoké, írnokoké, másolóké, tudósoké és könyvkereskedőké. Jórészt nekik köszönhető, hogy az ókori és középkori irodalom nagy alkotásai – Platón, Livius, Cicero vagy Boccaccio művei – fennmaradtak.
A firenzei Vespasiano da Bisticci tehetős és magas rangú megbízói – a Mediciek, a Sforzák, Federico da Montefeltro vagy II. Pál pápa – megrendelésére már-már műalkotásszámba menő kéziratos könyveket készíttetett, melyeken korának legkiválóbb másolói és illuminátorai dolgoztak. Vespasianót páratlan mesterségbeli tudása, tájékozottsága és kiterjedt kapcsolatai miatt kortársai csak így emlegették: „a világ könyvkereskedőinek királya”. Csakhogy 1480 táján megjelent egy új találmány: a nyomdagép, a nyomtatott könyv, s ettől kezdve Európa egyik leghíresebb könyvkereskedőjének komoly kihívásokkal kellett szembenéznie.
Ross King: A firenzei könyvkereskedő - Vespasiano da Bisticci és az Arno-parti Athén (részlet)
Fordította Makovecz Benjamin
13. fejezet
Platón szelleme
Akkortájt, amikor Vespasiano betöltötte élete negyvenedik esztendejét, egy milánói humanista kijelentette, hogy a legszebb könyvek Firenzében készülnek. „Él ott egy bizonyos Vespasiano – írta –, egy nagyszerű könyvkereskedő, aki mindent tud a könyvekről, a legjobb másolókkal dolgozik, és egész Itáliából, de még külföldről is hozzá fordul mindenki, aki igazán elegáns köteteket akar vásárolni.” Az egyik másolója szerint Vespasiano princeps omnium librariorum florentinorum (a firenzei könyvkereskedők fejedelme) volt, egy lelkes vásárlója pedig egyenesen rei de li librari del mondónak (a világ könyvkereskedőinek királya) nevezte őt.
Vespasiano legújabb vásárlói között volt egy magyar költő és tudós, az inkább Janus Pannonius néven ismert Csezmiczei János. Először 24 éves korában, 1458-ban járt Firenzében; Vespasiano szerint „a városban élő számos kiválóság” híre vonzotta, és mindenekelőtt Vespasianóval szeretett volna találkozni, „mert tudta, hogy én minden tanult férfiúval megismertethetem”.
Vespasiano hírből már ismerte Janus Pannoniust. „ön csakugyan magyar?” – kérdezte kíváncsian az erős állkapcsú, komoly képű fiatalembertől, aki máris híres volt rendkívüli tudásáról és műveltségéről.
(„Arról is híres volt – jegyezte meg Vespasiano –, hogy még soha nem hált asszonnyal.”) Az ifjú hamarosan megismerkedhetett a város olyan kiválóságaival, mint Poggio vagy Cosimo de’ Medici; utóbbi roppantul élvezte a társaságát, és megígérte, hogy minden tőle telhetőt megtesz az érdekében. Vespasiano más vonatkozásban is jó szolgálatot tett neki; Janus Pannonius sok-sok órát töltött a könyvkereskedésben elmélyült olvasgatással, és számos kötetet meg is vásárolt az odahaza, Magyarországon létesíteni tervezett könyvtár számára.
Ugyancsak jó vásárló volt az angol John Tiptoft, Worcester hercege. Az Oxfordban végzett fiatalember 1458-ban 31 éves volt, amikor zarándokként a Szentföldre tartva először járt Itáliában. Hosszú utazása egyik állomásaként tanult a Padovai Egyetemen, angolra fordította Cicero egyes műveit, elment Rómába azzal a határozott céllal, hogy felkeresse a Vatikáni Könyvtárat, és egy szépséges latin szónoklattal könnyekre fakasztotta Piusz pápát. Két évvel később ismét Itáliába érkezett, elment Firenzébe, és felkereste Vespasiano könyvkereskedését, hogy az Oxfordi Egyetem könyvtárát latin klasszikusok válogatott gyűjteményével gazdagítsa. Vespasiano, aki csak Messer Giovanni di Worcestri néven emlegette, elmondta, hogy az angol „tekintélyes mennyiségű” könyvet vásárolt, jó néhányat tőle magától is.
Tiptoft – amint egy másik itáliai barátja megjegyezte – lázasan törekedett arra, hogy „rengeteg szépséges könyvvel gazdagítsa Angliát”, későbbi politikai szereplése azonban mélységes csalódást okozott. 1461 nyarán IV. Edward király trónra lépésekor visszatért Angliába, ahol – jegyezte meg Vespasiano – „nem volt békés a helyzet”, ebben az időben már dúlt a rózsák háborúja, amelyben a yorkok és a Lancasterek küzdöttek a hatalomért. Hadseregparancsnokként Tiptoft hírhedtté vált a Lancasterekkel szemben tanúsított brutalitásáról, amivel a Rettegett Lefejező ragadványnevet is kiérdemelte. Egy alkalommal húsz embert felakasztatott, ló után kötve vonszoltatott, majd felnégyeltetett, maradványaikat pedig fejjel lefelé karóra tűzette. Írország helyettes kormányzójaként felségárulás vádjával kivégeztette az elődjét, Desmond Earljét, és a biztonság kedvéért a két kisgyermekét is.
„A nagy emberek közt mily sokan nem képesek az önmérsékletre”
– jegyezte meg borúsan Vespasiano. Amikor aztán a Lancasterek a yorkok fölébe kerekedtek, Tiptoft pásztornak öltözve menekült, és egy fa koronájában igyekezett elbújni, de elfogták, és a Tower Hillen lévő vesztőhelyre hurcolták. „A bárd egyetlen csapása – mondta egy angliai barátja – több tudással végzett, mint amennyi az összes életben maradt nemes fejében lakozik.”
Vespasiano ebben az időben egy jókora és szépséges házban lakott az Arno partján, a Ponte Vecchio közelében, negyedórányi sétára a Könyvkereskedők utcájától. A házat három fivére közül a legidősebb, az orvos Jacopo vásárolta a vagyonos bankárcsalád, a Bardik egyik tagjától, aki egy időben több mint húsz környékbeli házat birtokolt. Az utcát, amely korábban Firenze egyik legszegényebb részének számított, a pidocchioso (tetves) szót kissé eltorzítva Via Pidigliosának nevezték. Amikor aztán Bardi a környékre költözött, és felépíttetett jó néhány palotát, a Tetves utcából Via de’ Bardi lett.
Vespasiano vagy kilenc évvel idősebb bátyja, Jacopo da Bisticci sikeres és gazdag ember volt. Eredetileg aranyművességet tanult, de az 1440-es évek- ben az orvostudományok felé fordult; a váltás oka talán egy híres firenzei orvossal, a szépen csengő nevű Galileo de’ Galilei Bonaiutival való barátsága volt.418 Jacopo hamarosan még a mesterénél is elismertebb orvos lett; egy velencei kortárs így írt róla: „Az orvoslás legfőbb fejedelme […] Itália nemesei, főurai és hercegei olyan hódolattal veszik körül, mintha Apolló orákuluma lenne.” A páciensei között volt Cesena ura, Malatesta Novello, akit a lábán kialakult embóliával kezelt, hogy újra belevethesse magát a katonaéletbe. Malatesta történetesen ügyfele volt Vespasianónak is.
Egy másik fivérük is sokra vitte. Filippo, a legfiatalabb Bisticci, aki már atyjuk halála után született, ferences szerzetesnek állt; jámborságának és műveltségének köszönhetően hamarosan gvárdián lett LaVerna kolostorában – azon a szent helyen, ahol Szent Ferenc 1224-ben megkapta a stigmákat. A negyedik Bisticci fivér, a Vespasianónál három évvel idősebb Lionardo a jelek szerint nyomába sem ért tehetséges testvéreinek, az egyik adóbevallásában igen őszin- tén kijelentette: Lionardo fa nulla – Lionardo nem csinál semmit.
A Via de’ Bardin álló házon a család több nemzedéke osztozott. Itt élt (immár messze túl a nyomasztó adósságok, olcsó szállások és a tartozások fejében lefoglalt csekélyke javak korszakán) a hatvanas éveiben járó, már régóta özvegy Mona Mattea, és Jacopo felesége, Andrea, akit Jacopo 1440-ben, mindössze 12 évesen vett feleségül. Fiacskájuk, Lorenzantonio még iskolába járt. A ház körüli munkákat két rabszolga végezte: egy Sismundo nevű mór, meg egy asszony, akit Jacopo 32 forintért vásárolt (vagyis kevesebbe került, mint Vespasiano szebb kötetei). Jacopo vagyonbevallásában így szerepel: una schiava tartara, trista – szó szerint „egy tatár rabszolga, szomorú”, de a tulajdonleltárokban a triste jelző többnyire öreget, elhasználtat jelent, Jacopo tehát inkább az asszony hasznosságára (illetve hasznavehetetlenségére), mintsem általános kedélyállapotára utalt. Firenzében (a város urainak 1366-os rendelete szerint)
csak akkor lehetett rabszolgákat eladni vagy vásárolni, ha azok „hitetlen származásúak” voltak,
ezt a sorsot ugyanis a hitetlenek jogos büntetésének tekintették. Sismundo és a tatár asszony minden bizonnyal régen felvették a kereszténységet, Firenze és a hasonló városok törvényei ugyanis ragaszkodtak a rabszolgák megkereszteléséhez („mintha az ökröket keresztelnék meg” – fintorgott egy firenzei író-politikus), de továbbra is rabszolgaként lehetett tartani őket, mert a keresztség önmagában nem vonta magával a felszabadulásukat. Úgy tartották, hogy a rabszolgáknak nincs szabad akaratuk, a rabszolgaság pedig – amint egy firenzei érsek magabiztosan kijelentette – „az isteni törvény szerint való dolog”.
Noha már mindketten a negyvenes éveikben jártak, Vespasiano és Lionardo is nőtlen maradt, ami nem volt szokatlan Firenzében. A férfiak közel 20 százaléka nem házasodott meg, részben azért, mert a városban jelentős többségben voltak: száz nőre körülbelül százhúsz férfi jutott. Vespasianónak (mint látni fogjuk) igen határozott elképzelései voltak a házasságról általában, a nőkről pedig különösen. Feltehetően megvetette a házasság intézményét, hasonlóan olyan tudós elmékhez, mint Boccaccio (aki úgy tartotta, hogy a nősülés Danténak is a romlásához vezetett), vagy Niccolò Niccoli, aki szilárdan állította, hogy egy feleség hátráltatná a tanulmányaiban (a szeretője, Benvenuta esetében nem tartott ugyanettől). Poggio eleinte hasonló meggondolások alapján vonakodott a nősüléstől (miközben nagy kedvvel és odaadással nemzett törvénytelen gyerekeket), 1436-ban azonban, 56 évesen mégiscsak feleségül vett egy 18 esztendős, és mint büszkén hirdette: „kivételes szépségű” leányt. A házasélet aztán annyira kedvére volt, hogy a következő évben Arról, hogy nősüljenek-e az idős férfiak címmel értekezést is írt, amelyben lelkesen igenlő választ adott a felvetésre.
