Révész Sándor sikerekben gazdag története épp olyan, amilyen a zenéje, az éneke és minden előadóművészi megszólalása: tele van érzelmekkel, lélekkel.
A Helikon gondozásában megjelent Ezt én választottam hasábjain mesél a nagyszüleiről és a szüleiről, illetve korán elvesztett édesanyja tragédiájáról... A hatvanas évek légköréről, a beatkorszakról, amely beszippantotta,
Radics Béláról, aki a bálványa volt, és az első zenekarairól.
Mesél a Generálról és a Piramisról. Mesél a hermetikus filozófiáról és Szepes Máriáról, akitől sokat tanult. Mesél dalokról, nagy koncertekről, nőkről, akiket szeretett, barátokról, akiket testvéreinek érzett, a tanyájáról, ahol nagyokat sétált a természetben, és az állatokról, melyeket gondozott. Jó figyelni rá, jó hallgatni őt.
Révész Sándor a kötetbemutatón. Fotó: Szepesvári Petra/Helikon Kiadó
Révész Sándor: Ezt én választottam (részlet)
1965-ben még nem volt Led Zeppelin, sem Pink Floyd, így elsősorban a Beatles és a Stones inspirált arra, hogy egyértelműen Angliába törekedjek. Szerettem volna minél jobban megismerni a zenéjüket, a szövegeiket, a dalaikból áradó életérzést. Úgy éreztem, onnan sarjad ki minden, ami engem érdekel. Ki kellett jutnom mindenáron! 1966-ban aztán, tizenhárom évesen, megadatott, hogy majdhogynem az egész nyári vakációt Angliában tölthettem.
Édesanyámat sokat nyaggattam előtte azzal, hogy az angol az anyanyelve a popzenének, és nekem angolul mindenképp meg kell tanulnom, amit legkönnyebben anyanyelvi környezetben lehet. Édesanyám egyik munkatársnője, Pintér Mária – aki a hajdúszoboszlói nyaralásainkról ismert szállásadóink, Pintérék lánya volt, s édesanyám közbenjárása révén Budapesten, az édesanyám által vezetett kőbányai kávé-tea szaküzletben helyezkedett el – legnagyobb szerencsémre Angliába ment férjhez egy ’56-os magyar disszidenshez.
Őket kérte meg édesanyám, hogy 1966 nyarát hadd tölthessem náluk Londonban.
Anya ugyan az iskolai eredményemtől tette függővé, hogy mehetek-e, vagy sem, de már 1966 januárjától nagy igyekezettel elkezdett szervezkedni. Külön-külön kellett beszerezni a vízumot azokba az országokba, amiken keresztül kellett haladnom, merthogy nem repülővel, hanem vonattal mentem. Először be kellett szerezni az osztrák vízumot, utána a németet, a belgát, majd amikor mindez megvolt, lehetett folyamodni az angolért. Francia azért nem kellett, mert nem Calais-ból, hanem Oostendéből indult a komp. Édesanyám bő öt hónapnyi szervezési munka árán minden akadályt elhárított. Mivel szegénykém, miután elintézte mindezt, már a saját csapdájának foglya volt, tudtam, bármilyen lesz is a bizonyítványom, elmehetek. Rajzból csak a kettes jött össze, de a „tűrhető” magatartásom ellenére a többi tantárgyból sikerült javítanom, sőt állat- és növénytanból, amit nagyon szerettem, megkaptam az ötöst! Hetedik év végén az átlagom 3,5 lett, aminél ő jobbat szeretett volna, de ezzel is megelégedett, és végre elmehettem Angliába.
Az utazásra készülődés idején édesanyám felidézett egy négyéves koromban történt bájos esetet, mikor apám egyik sportoló barátjának szüleihez mentem nyaralni egy határ menti faluba, Nádaljára. Amikor három hét elteltével a pesti pályaudvaron leszálltam a vonatról, s megkérdeztem, hogy „Apámuram oszt hun van?”, s élményeimről csak és kizárólag a gyermekekre jellemző fogékonysággal rövid idő alatt elsajátított ottani tájszólás fordulataival számoltam be, várakozó szeretteim, nagymamám, édesanyám és Klári keresztanyám megrémült, mert azt hitték, hogy ez a tipikus tájszólás örökre megmarad, s az ő csináltatott ruhákban, lakkcipőben, kalapban járatott szemefényük, Sándorkájuk csak nádaljai tájzsargonban beszél majd! Nagyon komikus volt, hogy onnan a pályaudvarról éppen a Szervita térre, Friedmann Sári elegáns szalonjába mentünk ruhát varratni és kalapot készíttetni,
s anyám a lelkemre kötötte, hogy meg ne merjek szólalni!
Tizenhárom évesen a Keleti pályaudvaron egyedül szálltam fel a Wiener Walzer nemzetközi gyorsvonatra. Anyám egy magyarul jól beszélő, Budapesten tanuló afrikai fiatalembert kért meg arra, hogy figyeljen rám, és segítsen az átszállásoknál. Ahogy átléptük a határt, minden színes lett, mintha a határon innen még fekete-fehér film egy pillanat alatt színesbe váltott volna. Leírhatatlan élmény volt Ausztriában látni a vonatablakból a színes traktorokat, rendezett földeket, ápolt kerteket és házakat. Ez Nyugat-Németországban még hatványozottabban látszott, Flandriában meg már a játékos, könnyed stílus is szembetűnő volt.
A londoni Victoria pályaudvarra négy átszállást és húszórás utazást követően érkeztem meg.
A peron lassan kiürült, már csak én álltam ott a bőröndömmel, senki nem jött értem.
Megijedtem, és keservesen elkezdtem sírni. Egy vasutas hölgy próbált segíteni, de én csak azt hajtogattam, hogy „I’m just a Hungarian boy”. Felhívták a londoni magyar konzulátust, de szerencsére nem volt szükség a beavatkozásukra, mert végre megérkeztek Beni bácsiék – egy közlekedési dugó miatt késtek –, és hazavittek a nyugat-londoni Acton kerületben lévő lakásukba, ahol aztán közel három hónapot tölthettem.
Nagyidai Benjámin, Beni bácsi és Pintér Mária 1965 novemberében házasodtak össze Budapesten, de Marika néni a kivándorlási engedélyt csak 1966 májusában kapta meg. Nagyon hálás vagyok nekik, hogy fiatal házasokként szinte a nászútjuk idején befogadtak.
’57-ben, Angliába érkezte után Beni bácsi egy első ligás futballcsapatban profi focistaként kezdett el komoly pénzeket keresni, majd később a Fordnál volt műszakvezető. Tisztes egzisztenciát teremtett, saját házában, egy takaros angol sorházban lakott a Summerlands Avenue 39.-ben, melyben egy kertre nyíló szobát kaptam tőlük. A ház földszinti frontoldalán egy fiatal angol házaspár lakott, Billyék, akik nagyon megszerettek. A legnagyobb aktuális zenéket hallgatták. Nagy hatással voltak rám azzal is, hogy éledező nyelvtudásomat csiszolgatták. Nem volt nehéz dolguk, hiszen tele voltam igyekvő ambícióval. Amellett hanyatt estem már csak attól is, hogy az ottani tévében hány csatorna működik, és én azt mind érteni szerettem volna. Gyerekként a professional wrestling, a pankrációs birkózás nagyon tetszett, nagyon mulatságosnak tartottam, gyakran közvetítették angol csatornák, és persze zenei műsorokból is gazdag kínálat volt. Húsz évvel később Belgiumban összeismerkedtem egy úriemberrel, aki a hatvanas években Angliában pankrátor volt, s kiderült,
hogy annak idején őt is gyakran láttam a tévében.
Ott kaptam egy hatalmas löketet az akkori zenékből és kultúrából. Beni bácsi fürkészte nekem a tévéműsorokat, hogy azokat nézve is tanulhassam a nyelvet. Mielőtt munkába ment, a reggelinél mindig felírt nekem aznapra tíz szót angolul és magyarul, majd amikor délután hazajött, kikérdezte, majd egyszerű mondatokat kezdtünk fabrikálni. Elég hamar kis feladatokkal is megbíztak, bravúrnak éreztem, ha egy trafikban el tudtam mondani, hogy kérek egy doboz füstszűrős cigarettát: „Ten Picadilly tipped please!”
Nyitókép: Szipál Péter
