Ravena Guron brit-indiai ifjúsági thrillerszerző gyerekkorában mindig először a könyvek utolsó oldalát olvasta el. Aztán felfedezte Agatha Christie-t, és ez véget vetett ennek a szokásnak: a gyilkossági rejtélyek megszállottja lett. Guron ügyvéd és biokémikus, a megszerzett tudását felhasználja a regényeiben is a tökéletes gyilkosságok megtervezéséhez.
Jess Choudhary iskolájának egyik legnépszerűbb és leggazdagabb diákját, Hugh Henry Van Borent holtan találják. Elindul a nyomozás, és Jess, akinek lenézett ösztöndíjasként szigorúan ügyelnie kell arra, nehogy bajba keveredjen, a rendőrség célkeresztjében találja magát, amint fény derül rá, hogy Hugh épp úgy halt meg, mint a Jess által írt novella főszereplője. A lány ezután üzenetet kap egy ismeretlentől, aki köszönetet mond neki az inspirációért. Jess tisztában van vele, hogy ha nem sikerül kideríteni az igazságot, Hugh és ő egyvalamiben végül mégis hasonlítani fognak egymásra: mindketten halottak lesznek. Olvass bele!
Ravena Guron: Haláli történet (részlet)
8.
Úgy éreztem magam, mintha egy hatalmas TUDOK VALAMIT A GYILKOSSÁGRÓL felirat lenne a homlokomon. El akartam mondani a rendőrségnek. Ez az információ segíthetne nekik. Elsősorban kinyomozhatnák, hogy egyáltalán hogyan tudta valaki elolvasni a novellámat – mondjuk, nem lehetett valami nehéz dolga az illetőnek. Mrs. Henridge nem zárta az irodája ajtaját. Akárki belopózhatott, és lefotózhatta.
Talán GPS segítségével lekövethetnék, hogy ki küldte nekem az üzenetet, mint ahogy a kémfilmekben szokás. Mégis, valami visszatartott attól, hogy besétáljak Mrs. Greythorne irodájába.
Meg kellett volna húznom magam, jó jegyeket szereznem, és azokkal a lehetőségekkel a tarsolyomban elhagynom a Heybuckle-t, amelyekről anyu álmodott. Ha bevallom, hogy közöm volt az iskola egyik legünnepeltebb diákjának meggyilkolásához, azzal a lehető legrosszabb módon irányítanám magamra a figyelmet.
Úgyhogy inkább hallgattam.
* * *
A hétvége hátralévő része homályos folttá mosódott össze az emlékezetemben. Azt kívántam, bár minden visszatérne a régi kerékvágásba. Ez viszont lehetetlen volt, hiszen a rendőrök még mindig az iskolában voltak, és kérdezősködtek.
Tudtam, hogy idővel Hattie elmondja majd Clemnek, hogy mit látott az erdőben. Megemlíti majd, hogy nekem mesélte el először.
Szörnyű fényt vetne rám, ha nem mondanám meg, hogy a gyilkost az én novellám inspirálta.
Clemmel egymagunkban ültünk az ötödikesek klubszobájának egyik sarkában. Éppen végeztünk az aznapi óráinkkal. A legtöbb puha kanapén nem ült senki: a diákok a Heybuckle zöldellő udvarán élvezték a napsütést, habár az erdő még mindig el volt zárva előlük.
Clem a telefonjával babrált, én pedig egy könyvet tartottam az ölemben. Már egy ideje próbáltam megtalálni a megfelelő alkalmat arra, hogy ezt az egész gallyas-kupás dolgot felhozzam – miért is nem hallgattam Summerre, és írtam meg egy egyszerű késelést? Arra legalább senki nem mondhatná, hogy én inspiráltam.
Tommy a közelben ült a barátaival. Nem elég közel ahhoz, hogy hallgatózni tudjak, de kezdett egyre zajosabbá válni a társalgásuk. Csak Tommy volt csendes. Hugh halála óta szeme veszített egy keveset csillogásából, és már nem mosolygott annyit, mint azelőtt. Rám tört a késztetés, hogy felálljak, és egyszerűen csak… átöleljem, és azt mondjam neki, hogy minden rendben lesz. Ő pedig nekem dőlne, és elmondaná, hogy mindig is tetszettem neki, meg hogy örül, hogy végre történik valami közöttünk…
– Föld hívja Jesst – integetett Clem az arcom előtt, én pedig magamhoz tértem az álmodozásból.
Tommyt bámultam. Talán még egy kis nyál is kifolyt a szám sarkából.
– Szerinted befessem a hajam rózsaszínre?
– Nem engedi a házirend – válaszoltam, figyelmemet Clemre koncentrálva. – A természetellenes hajszín tilos.
– Nekem nem fognak érte szólni – mondta Clem könnyed hangon. – Éppen gyászolok, nem emlékszel?
Tétováztam, ő pedig észrevehetett valamit az arckifejezésemen, mert elkomolyodott.
– Mi a baj?
Eljött az idő. Úgy döntöttem, ha gyorsan elhadarom, akkor előbb túl leszek rajta.
– El kell mondanom neked valamit. És képtelenségnek fog tűnni, de van rá bizonyítékom, oké? – Elővettem a telefonom. A kezem remegett, ahogyan rákoppintottam az SMS-re. – De hidd el, semmi közöm nem volt hozzá.
– Miről beszélsz? – kérdezte Clem nevetve. Elvette a telefonomat, és lefagyott a mosoly az arcáról. Egy pillanatig hallgatott, én pedig attól féltem, hogy kiviharzik a szobából. – Ez meg mi?
– Emlékszel a novellára, amit TG-re írtam?
Clem még mindig a telefont nézve bólintott. Szeme a képernyőre tapadt, mintha a pillantásával rábírhatná a szavakat, hogy egy olyan mondattá alakuljanak, aminek van értelme.
– Amikor Hugh testét megtalálták… – Mintha feldagadt volna a nyelvem. Képtelen voltam befejezni a mondatot. Újra nekifutottam. – Emlékszel, hogy a történetemben voltak azok a gallyak, meg… meg a kupa, meg minden?
Clem megint biccentett, feje úgy járt fel-alá, mint egy bólogatós játéké. Végül felemelte a fejét, és rám bámult. A száját összeszorította, és olyan erősen markolta a telefonomat, hogy a kézfején kidudorodtak az erek.
– Úgy találták meg Hugh-t – mondtam. – Pont, mint a novellámban.
– Nem értem – mondta Clem. – Ki küldte ezt neked? – lengette meg a telefonomat.
– Rejtett szám… Azt hittem, talán a Regia Klub volt. Valami beteges vicc része. Most már viszont úgy gondolom, hogy valaki utánozza a névtelen SMS-eik stílusát… és Hugh gyilkosa küldte az üzenetet.
– Mi a francért…? – emelte fel a hangját, mire Tommy és a barátai odafordultak felénk.
Rájuk mosolyogtam, mintha azt mondanám: nincs itt semmi látnivaló. Semmiképpen sem arról beszélünk, hogy esetleg én inspiráltam egy gyilkost arra, hogy megölje Hugh Henry Van Borent. Minden rendben van.
– Bocs… csak nem értem – ismételte. – Hogyha… a gyilkos küldte ezt neked, mégis miért… köszönte meg? A gyilkosok általában nem a jó modorukról híresek. – Pislogott néhányat, és közben a fülkagylójába szúrt ékszerrel játszott, amit rendszerint a hajával takart el, mert tiltotta a házirend. – Szóltál a rendőrségnek?
Feltette az egyetlen kérdést, amit nem akartam hallani.
– Ez az egész csak egy beteges vicc vagy mi…
– Nem szóltál nekik?
– Nem, mert… – Hirtelen minden ürügyem hihetetlenül ostobának tűnt. Hogyan is mondhatnám azt neki, hogy nem akartam beleavatkozni, amikor Clem a saját akarata ellenére már nyakig benne volt a dologban? – Neked akartam először elmondani. – Gyűlöltem magam, de menteni akartam, ami menthető, hogy Clem ne gondolja, hogy hitvány alak vagyok.
– Mikor kaptad ezt? – A képernyő fénye visszatükröződött a szemében, ahogyan az üzenetet nézte.
– Szerda, 21.16 – olvasta motyogva. – Ilyen sokáig vártál, hogy elmondd nekem? – Hangját fájdalom szőtte át.
Mindig mindent elmondtunk egymásnak. Clem képes volt bármilyen társaságba beilleszkedni, de ezeknek a tagjait mindig csak alkalmi barátoknak hívta, akikkel csak azért töltött időt, mert épp ott voltak körülötte, és akik pár éven belül csupán távoli emlékek lesznek majd, miután a Heybuckle-t elhagyjuk.
Ők nem ismerték Clemet igazán, ellentétben velem.
– Nem akartam még több fájdalmat okozni neked – mondtam.
– Nem akartam olyasmit tenni, amitől csak rosszabb lesz…
Clem hirtelen magához rántott, és szorosan megölelt. Pár másodperc után elengedett, és nyelt egyet.
– Menj, beszélj a rendőrökkel, Jess – mondta határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon. Felém nyújtotta a telefonomat, én pedig bizonytalanul elvettem tőle.
– Ööö… most?
– Igen. Most.
* * *
Rögtön felkerestem a rendőröket. Azt hinné az ember, hogy nagyon szívesen beszéltek volna valaki olyannal, aki azt állítja, hogy birtokában van némi információ a gyilkosságról, amit éppen próbáltak megoldani. Ehhez képest hosszasan várattak Mrs. Greythorne irodája előtt, amit a nyomozás idejére kisajátítottak. Biztosan azért, mert az igazgatónő irodája volt a legnagyobb az iskolában: sötét faburkolatú szoba, kényelmes fotelekkel, hatalmas tölgyfa íróasztallal és széles könyvespolcokkal berendezve.
Az ablakából nagyszerű kilátás nyílt az iskola udvarára és a távolban húzódó vidékre. De fogadni mertem volna, hogy azért is foglalták el, mert meg akarták mutatni, hogy átvették a hatalmat. Ez most mar a mi iskolánk. Itt mi irányítunk.
Egy fapadon ültem, amelynek zöld bársonypárnáját különös módon kőkeménynek éreztem. A fényes lambérián függő aranyozott falióra ritmusosan ketyegett, én pedig ujjaimat a padon kocogtatva követtem a taktust.
Tik-tak. Tik-tak.
Már kezdtem azt hinni, hogy megfeledkeztek rólam, amikor kinyílt az iroda ajtaja, és Foster felügyelő dugta ki rajta a fejét.
– Jöjjön be – mondta.
Nyitókép: Ravena Guron Instagram
