Rakovszky Zsuzsa egyszerre érzéki, tárgyszerű és elvont, metafizikus költészetének alighanem az idő az egyik legfontosabb témája. A Visszaút az időben című verseskönyve és Az idők jelei című történelmi regény után (kritikánk, olvass bele ITT) az új kötetben is az idő kérdése és válasza foglalkoztatja: egyre apokaliptikusabb korunk élő jelen és vészjósló jövő ideje. "Új nincs: a korszaknak mind a százhatvanöt / csatornáján csak ismétlések mennek. / Minden volt már, semmi sem működött, / de mert fut az idő, és helyben járni nem enged, / jönnek megint..." A roppant erős kötetben két nagy ciklusban is találkozhatunk a költő másik fontos motívumával: a képekkel. Míg a Fortepan kötetben fényképeket hívott elő, itt festményeket ír át költészetté Rakovszky Zsuzsa.
Rakovszky Zsuzsa: Vita élő időben (részlet)
Vita élő időben
A.: Ahogy jöttem, láttam egy műszaki
bolt kirakatában bekapcsolva a tévét,
s képernyőjén egy összeomlás képeit:
menekvők fejvesztett tülekedését
a reptéren, ahogy emelkedik a gép,
s hogy aki mindhiába kapaszkodott a szárnyba,
lehull az égből, míg a várost alatta épp
ellepi a komor bizonyosságok árja,
a kételymentesség, gépfegyverrel a kézben,
ahogy elöntött utcát és teret.
De nem tudom, mit láttam: halált-e, születést-e,
halálát egy világnak, mely
végleg szétesett,
vagy visszatértét egy korszaknak, melyet áthat
a transzcendens fény, s minden emberi
dolognak – napszállatnak, főzőedénynek,
kézmosásnak –
jelentősége van és jelentéssel teli?
Az erős istenek visszatértét a káosz,
a súlytalan sokféleség helyett?
Világot, ahol egyazon törvény szabályoz
bolygómozgást és emberéletet?
B.: Mindig ez van: az utolsó hajó,
utolsó gép, testek a vízben, a levegőben,
érvek helyett a tűz, a nyaktiló,
ha már a tan önmagában erőtlen.
Aztán mi is még? Kongó üzletek,
piactéren szégyenlősen toporgó
aggok elnyűtt egyenruhában rendjelet
árulnak, nők hiányos szervizt a jobb napokból.
Zárt ablakok mögött, sötét szobákban
a suttogó beszélgetések este.
Köztéri galambok felbukkanása
átlényegülve a vasárnapi levesben.
S mindenhol, képernyőn, óriásplakátról
ugyanaz a komor szempár figyel:
az égen
délben a tér fölött a gyanakvás napja lángol,
felhőrésben a hold leselkedő fehér szem.
Mindenhol elszállítatlan szeméttől
s vak rettegéstől bűzlenek az utcák.
Mint állandósult csőtörés, a szádig ér föl
a piszkos ár, a szüntelen ömlő hazugság.
Hazug az öröm, és hazug a bánat,
hazug rügyek a fán, hazug felhők az égen,
saját hazugságunk sava marja a szánkat –
Tényleg ezt kívánod vissza? Nem értem.
A.: Hazugság, mondod? Vagyis fölteszed,
van igazság, s vannak, kik szomjúhozzák.
Hogy nem csak egymást kioltó történetek
léteznek – ahány ház, annyi valóság?
Mintha egy plázában ődöngenénk,
s lejárt joghurtok és sajtok közt válogatnánk,
úgy keresünk valamiféle célt
a romhalmazban, mely a múltakból maradt ránk.
Új nincs: a korszaknak mind a százhatvanöt
csatornáján csak ismétlések mennek.
Minden volt már, semmi sem működött,
de mert fut az idő, és helyben járni nem enged,
jönnek megint: a háború, a pestis,
az éhínség, veres, fekete és fehér
lovuk már itt üget közel, de mintha ezt is
csak filmen látnánk, míg ide nem ér –
erdőtűz jön, hideg tél, hídfoglalás, porig
rombolt szeretetotthon, esemény esemény
hátán, akár egy álom, de nincs, ki álmodik,
személytelen szorongás az Én üres helyén.
Mert itt már többé nem laknak, csak árnyak,
a valóság régen kiköltözött.
Inkább lennék disznópásztor apámnak
házában, mint király ezek között.
B.: Klastromba vagy farönkből összetákolt faházba,
ahol nincs térerő, mégse vonul ki senki.
A testi kín, a dogmák és démonok korába
valójában ugyan ki akarna visszamenni?
Szíved szerint lehet, hogy elcserélnéd
a bizánci színre a rómait,
holott sziámi ikrek a szabadság s a kétség,
s megkapni egyiket a másik nélkül ne hidd!
Csakhogy amit a kétség már kikezdett,
oltárra többé nem emelheted,
a kegyelet hiába őrzi az elveszettet,
mint könyvek lapja közt préselt növényeket.
Mert nincsen többé visszaút: amit már
tudtál, örökre ott kísért agyad
mélyén, ha már a kétség kútjából egyszer ittál,
szádban az íz örökre megmarad.
Kergetni kár a végső igazság délibábját,
mikor minden lidércláng, visszfény visszfénye csak.
Hagyd meg kinek-kinek saját képzelt világát,
ködvár-játszóterét, ott hadd legyen szabad!
Ahol cézár, celeb, Batman – minden lehet,
idő s test börtönébe nem zárja börtönőre.
Mert a valóságnál nincsen kegyetlenebb
csapás annak, aki nem kér belőle.
