Mennyi mindent hagyunk hátra magunkból az évek során? Ugyanazok az emberek vagyunk, akik az egykori fotókról néznek vissza ránk? Rakovszky Zsuzsa új verseskötete otthonos terepen mozog, a már és a rég, a nappal és az éjszaka, az ősz és a tél, az álom és az ébrenlét határvidékén, ahol a gondolatok elmosódnak, a logika átadja magát a kételyeknek és vágyaknak. A Délutáni éjszaka számos szabadversen és szonetten keresztül tekint végig ezeken a határokon, hogy monológok és párbeszédek formájában felmutassa az énünk kevésbé értett, titkos részeit. A szerzőnek tavaly jelent meg novelláskötete Vattacukor címen, amit az év könyvei közé is beválogattunk
Rakovszky Zsuzsa: Délutáni éjszaka (részlet)
Párbeszéd az énről
Nézem a képet: ötvenhat tele.
Aki ott áll – matrózblúz, hajszalag –
a feldíszített fenyőfa alatt:
furcsa, hogy azonos vagyok vele.
Valami után lázasan kutat,
de mindhiába az emlékezet,
csak egy biztos: valami elveszett,
levált az énről, s végleg ott maradt
a múlt mélyén. A többi jött velem, de
mintha csak valaki házat emelne,
melynek alapja puszta levegő,
s az emelet a semmiben lebegne.
Visszabontani talán még lehetne,
újra felhúzni már nincs idő és erő.
*
Ha éjszaka, behunyt szemem mögött
a belső éjszakát fürkészem ébren,
a nappal törmelékei között,
az emlékektől villódzó sötétben
saját elmémben, mint egy végtelen
tükörteremben, képek közt keringek.
Látok mindent, ami történt velem,
csak azt nem látom, aki látja mindezt:
az ént, az önmagát néző szemet,
a sejtek közt bujkáló szellemet
a fogaskerekek közt, a test gépezetében.
Valaki jár-kel, visel egy nevet,
látszik a tükrökben, a kirakat üvegében:
tudom, hogy én vagyok az, de nem érzem.
*
Mondják, ha a mélyére jutsz magadnak,
lelsz valakit, aki már nem te vagy.
Ha a felszínen önként odahagytad
apád, anyád, házad és nyájadat,
sőt a tulajdon szemed és füled,
és a világot, amelyet mutatnak,
a látszatot, míg nem leszel üres,
áttetsző-láthatatlan, mint az ablak,
ha addig mész, ahol már minden egy,
a földig, ahol élnek a halottak,
a házig, ahol nincsenek falak,
ahol már nincsen arcod és neved,
tudattalan-emléktelen, de ott vagy.
Már nem te, de magadnál magadabb.
*
Elhagyhatom házam és mindenem,
mindent, amit kaptam, amit szereztem,
azt, ami együtt született velem,
és amiről felismersz, csak egyet nem.
Elveszthetem az arcom és nevem,
és mindent, amit valaha szerettem,
mindenkit, aki kedves volt nekem,
bárkit-bármit – de a szeretetet nem.
A látást igen, de nem a szemet.
S ha a végső sötétség minden emlékemet,
mint a vízcsöppet a forró homok, felissza,
el akkor sem veszthetem magamat,
mert ami egyszer az Egészből kiszakadt,
még aki adta, sem veheti újra vissza.
Fotó: Magvető
