A Nevers-vágás kötet novellái olyan történeteket mesélnek el, amelyekben az indulatok és az ösztönök végzetes sebeket okoznak. A szocializmus évtizedeitől máig ívelő elbeszélések barátságok, házasságok, szerelmek hétköznapi konfliktusaiba engednek bepillantani. Péterfy-Novák Éva (interjúnk itt) novelláskötetében éleslátással, érzékenységgel és humorral mesél azokról a pillanatokról, amelyekről mások hallgatnak.
Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás (részlet)
A nápolyi jégkrém
– Menjünk a tengerhez? – kérdezte Ákos reggel, pedig még alig volt nyitva a szemem. Mindig ezt csinálja. Még magamhoz sem térek, ő már pörög, hogy menjünk ide, menjünk oda, megállás nélkül menne és menne. Menjünk, csak légyszi, ne most, mutattam a telefonra, éppen hat óra harmincnyolc volt.
Erre kinevetett, hogy nem azt mondta, hogy most menjünk, csak tervezi a napot. Erre én nevettem ki.
Hosszan reggeliztünk, kávéztunk, majd kisétáltunk a tengerhez. Nem volt messze, kényelmes sétával is csak tíz perc. Két törölközőt és némi naptejet vittünk, a fürdőruha rajtunk, ez a Nápoly szívében lévő szabadstrand egy homokos vadstrand, nincs hol átöltözni, de már a tegnapi sétán kinéztük magunknak a meghitt öblöt.
Imádtuk a lakókocsis büfésort, a hideg kavicsos és meleg homokos részeket, azt is, hogy látszik innen a Castell dell’Ovo, a sétány, a park és a végtelen, olykor egészen váratlankék tenger.
Még nincsenek sokan a hétvége ellenére, de lehet, hogy a nápolyiak későn kelnek. A füves részen pakolunk le egy nagyobb, L alakú szikla mellett. Ákos persze azonnal fürdeni akar, pedig áprilisban nem mindig meleg a víz, én nevetek, hogy biztosan nem tud becsalni, ne is próbálkozzon, és a sziklára terített törölközőre ülök. Pompás hely, mint egy igazi napozófotel, micsoda szerencse, hogy kifogtuk, mondom Ákosnak, de már nem hallja, szalad a víz felé.
Még bentről is integet, hívogat, de visszaintek, hogy nem, inkább olvasok, csak fürödjön nyugodtan. De nem olvasok, hanem őt nézem. Szeretem nézni, ahogy a vízzel van. Irigylem, hogy neki az is természetes közege.
Látom, hogy beúszik, így előveszem Ferrantét, és hátradőlök a sziklára. Ez tényleg olyan, mint egy fotel. Micsoda pazar hely!
Akkor látom meg őket. Két méterre tőlem nyitja éppen a napozóágyat a piros ruhás nő. Az anya.
A három-négy éves forma kislánya segédkezik. Apró, párnás ujjaival simítja a redőket a kinyitott ágyon, igazgatja a lábakat. Óriási gyakorlattal. Szeretem ezt az idegen kislányt. Mire kimondom magamban ezt a mondatot, meg is ijedek. Hülye vagy, Mari? Mit szeretnél ugyan te egy apró leánykán, akiről semmit nem tudsz? Mit szeretnél te egy idegen asszony gyerekén? De nem tudom levenni róla a szemem.
Az anya leveszi a ruhát, az alatta lévő bikini is élénkvörösen feszül. Hasra fekszik a napágyon, de előtte odanyújtja a kislánynak a napkrémet, aki bólint, látszik, hogy tudja a dolgát. Mielőtt elkezdi a krémezést, összefogja és oldalra helyezi az anyja rengeteg sötét haját. Ezt is gyakorlottan és ügyesen teszi.
Tovább nézem, imádom minden mozdulatát.
Amikor elkészül a krémezéssel, és mielőtt leül az ágyra, takaros mozdulattal rakja egymás mellé és csúsztatja a napágy alá az anyja arany pántos papucsát, majd végigsimít az anyja hátán, ráhajol, megpuszilja a vállát. Hosszú hajuk egy pillanatra összekeveredik. Nem tudni, melyik hajszál kié.
Duruzsolni kezd, igazából könyörögni. Hogy az anyja menjen vele fürdeni. Az anyja nemet int, és a nap felé fordulva jelzi, hogy befejezte a társalgást.
A kislány ücsörög még egy darabig, aztán feláll, leveszi az epermintás pamutruhát, rajta is piros bikini van, istenien áll a sötét hajához és bőréhez ez a szín, gondolom, és tovább bámulom.
Egy család érkezik mellénk, egyre kevesebb a hely, viszonylag közel pakolnak le. Három gyerek, egy még karon ülő, hat hónapos forma csecsemő, apa, anya, rengeteg holmi. És nevetés. A piros fürdőruhás, apró párnás kezű átsomfordál hozzájuk, megáll a leterített pokróc szélén, és leplezetlenül bámulja őket. Már egészen biztos vagyok benne, hogy szeretem.
Az újonnan érkező szülők először zavartan nézik, hogy ki lehet ez a kislány, aztán felfedezik a napozó anyát. Beljebb hívják a lányt a plédre, megkínálják keksszel. Az anyjára sandít, de az anyja nem figyel, a kislány megvonja a vállát, elfogadja a kekszet, és boldogan majszolja.
Fürdeni készülnek, az én kis piros fürdőruhásom nem és nem tágít, így az újonnan érkező anya odamegy a napozó nőhöz, és megkérdezi, hogy elmehet-e velük fürdeni a lánya. Az felnéz, a szemében valami egészen különös fájdalom. Megrendítően őszinte félés és fájás. Bólint, de egy szót sem szól. Most már őt is szeretem.
A kislány örömében topogni kezd, körbe-körbejár és tapsikol, szalad a víz felé, de a parton szófogadóan megáll, hagyja, hogy a karúszókat rácsatolják, és biztonsággal induljon a lubickolás.
Még gyönyörködöm bennük egy kicsit, aztán újra elmerülök a nápolyi történetekben.
Csak pár percig olvasok, mert Ákos fogvacogva megérkezik, talán egy forró teát kellene kérni a büfében, mondja röhögve, és nézd már, a gyerekek nem fáznak a vízben, ez milyen igazságtalan, bár régen én sem fáztam. Ne kezd el ezt a „régen minden jobb volt” dumát, mondom felnézve a könyvből, de a szemem nevet, és a lubickoló gyerekekre nézve már én magam is nevetek.
Nézd, igazából pont olyanok, mint mi hetvenhétben Velencén. Emlékszel? Ákos az ifjúsági táborok említésétől mindig elérzékenyül, szerintem eszébe jut az a nyár, amikor találkoztunk, amikor bizonyossá vált, hogy nekünk az utunk egyfelé vezet. Hú, de szép gondolat ez, de nem mondom ki hangosan, csak nevetek és nevetek.
Ákos mellém ül, hozzám bújik a jéghideg testével, fenyegetem, hogy azonnal menjen odébb, mert megfagyok, de nem mozdul, sőt átölel, és nevetve kérdezi, hogy na ki a legbátrabb itt Nápolyban, aki beúszott egy kilométert a jéghidegvízben? Ez nem kérdés, a legbátrabb férfi vagy széles e világon, mondom, és felemelem a könyvet, jelzem, hogy én olvasni fogok.
A legbátrabb férfi a világon a büfé felé veszi az irányt, kérdezi, hogy kérek-e jégkrémet, de ő is tudja, hogy hülye kérdés, mert nem szeretem. Még egyszer megkérdezi, hogy hozzon-e valamit, megint nevetünk, a jókedvünk nem és nem múlik. Olyan ritkák ezek a boldog, minden szomorúságtól mentes pillanatok.
Amikor nem gondolunk az elvesztett fiunkra, amikor nem gondolunk a budai temetőre, amikor nem gondolunk a szörnyű napra, amikor nem gondolunk motorbalesetre.
Ákos már a büfénél áll, éppen magyaráz a pultosnak, én csak nézem, hosszan, szeretettel és fájdalommal. De mire visszafordul, már megint mosolygok, vállamat felhúzva, tenyeremet kifordítva jelzem, hogy mindegy, mit hoz nekem, csak jégkrémet ne. Magának mégsem teát hoz, hanem sört, nekem egy limonádét, olasz limonádét, a kedvencemet. Egymásnak dőlve élvezzük a napot, Ákos a sörtől hideg kezével simítja végig a karom, lehunyom a szemem, és élvezem a pillanatot. Talán még boldog is vagyok. Pár percig ülünk ebben a jóleső bódulatban, aztán Ákos újra úszni készül, meg sem lepődőm, sosem bír egy helyben megülni.
A kislány, akit szeretek, már szárítkozik, ott áll az anyja mellett újra. És megint könyörög. Most éppen egy jégkrémért. Mutatja, hogy a gyerekek, akikkel eddig játszott, már a büfénél vannak, a hűtőládában válogatnak a fagyik között. Az anyja először nemet int, majd a hosszas könyörgésre, vagy csak nem akarja, hogy megszólják, előveszi a pénztárcáját, és a kislány kezébe nyom egy öt euróst.
A kislány, akit szeretek, boldogan szalad a büféhez, én sokadszorra is olvasni kezdek, és már csak jégkrémmel a kezében látom újra. Arcát a nap felé tartva egész lényével eszi azt a fagyit.
Néha lehunyja a szemét, néha kinyitja, hogy rácsodálkozzon, ez az övé, ezt ő eszi, ezt ő eheti, és a tekintetéből a legnagyobb csodálat sugárzik a jégkrém felé. Nem tudom nem nézni. Ő is visszanéz, aztán a fagyira, majd újra rám.
Abban a pillanatban magam előtt látom hetvenkettőben azt a lányt ott Fonyódon, a hajóállomáson. Kirándulásból jöttek vissza éppen, és a táborvezető megengedte, hogy vegyenek maguknak abból az újfajta fagyiból, amit jégkrémnek hívtak. Neki már egy vasa sem maradt semmire, nemhogy ilyesmire, ugyanis minden zsebpénzét elköltötte ajándékokra, amit persze soha senki nem kért, és soha senkinek nem tetszett. De ő mégis, minden évben bevásárolt már a tábor első napjaiban.
Még sosem látott jégkrémet, sosem kóstolt jégkrémet, de elhatározta, hogy otthon az apukájának könyörögni fog, hogy vegyen neki Leót, csak hogy megkóstolhassa. Akkor, ott Fonyódon, a hajóállomáson csak nézte, ahogy a többiek eszik, ahogy arcukat a lemenő fény felé tartva egész lényükkel ízlelik a vaníliás Leót. Milyen jó nekik.
Milyen mennyei lehet. Földöntúli boldogság. Egybeolvadni az édes jéggel. Annyira sóvárgott utána, hogy fájt. De nincs pénze.
Egy szőke copfos világító szemű lány, aki két szobával odébb lakott a tábor hosszú pavilonsorában, őt bámulta. Figyelte, ahogyan ő a többieket, akik ették, ízlelték, ropogtatták a csokit a Leo tetejéről. Egy pillanatra összekulcsolódott a tekintetük, a szőke copfos világító tekintete éles volt, és mégis simogató. Zavarba jött, és inkább gyorsan elkapta a fejét, mint akit rajtakapott az a tükörtekintet, hogy hiába áhítozik valamire. Megfordult, és a hajókat, majd a vizet nézte, mintha soha nem is akart volna jégkrémet kóstolni.
De a szőke copfos, világító szemű kislány, aki két szobával odébb lakott, odajött hozzá, és a szemébe nézve megkérdezte, hogy nem kéri-e a jégkrémét, mert ő nem bírja megenni. Persze hogy kérte. És ő is a fény felé fordította az arcát, teljes lényével ízlelte a csodát, amit ott, akkor kóstolt először.
Csalódás volt, emlékszik vissza, hatalmas csalódás. Émelyítően édes tejhez hasonlított az íze, amit kis kora óta utált. De hősiesen megette, mert úgy érezte, meg kell ennie. És igen, soha nem felejti el annak a szőke copfos, világító szeműnek, hogy megkínálta. Hogy lehetőséget adott neki, hogy megkóstolja. Hogy rájöjjön, ő ezt nem is szereti. De hogy legyen a kedvességről emléke.
Másnap ebédnél magától értetődően ültek egymás mellé, a szőke copfos megkérdezte, hogy hányadikos, bólogatott, hogy egyidősek, tükörszemében csupa kedvesség és szeretet.
Soha nem találkozott még hasonló lánnyal. Hét végére elválaszthatatlanok lettek, és megbeszélték, hogy ki hová jár majd ötödikbe, hogy mikor tudnak majd találkozni Pesten, és igen, nagyon messze laknak egymástól, de írnak majd. Levelet. Évekig leveleztek, a szőke copfos tükörtekintetű traumatológus lett. És bár a legjobbak egyike, mégsem sikerült mindenkit megmentenie.
Este írok neki, gondoltam. Ideje. Abban a pillanatban a kislány, akit szeretek, megáll előttem. A jégkrém, amit eszik, már félig elfogyott, a cukros-tejes lé kis patakban csurog végig a karján, de nem törődik vele. Csak néz rám. Mintha ismerne. Mintha felismerne. Mintha felismerné azt a lányt, akinek nem volt pénze fagyira. A szemembe néz, mint akkor, hetvenkettőben az a szőke copfos, világító szemű, tükörtekintetű. Az éjfekete szem nem hasonlít arra a világítóra, de a legmélyén ugyanaz a tükör csillog. Ha ő is orvos lehetne majd, a legkiválóbbak egyike, neki sikerülne. A lehetetlen is.
Szomorú vagy? Nemet intek, pedig a szemem tele van könnyel. Kérsz? Kérdezi halkan, mintha szégyellné, hogy megkínál. Nem tudok megszólalni. Csak bólintok, hogy igen, kérek. Elfogadom.
Ugyanúgy, mint hetvenkettőben. Akkor is, ha tudom, hogy most sem fog ízleni.
