Paula Hawkins új thrillerét a magyar rajongók már két héttel a világpremier előtt kezükbe vehették: a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválra való tekintettel a Kéksötét című regényt egyedülálló módon Magyarországon olvashattuk először a világon. A klausztrofób pszichológiai thriller az emberi elme végtelen kreativitásáról, bűntudat és megbocsátás, szerelem és megszállottság viszonyáról szól, és azon múltbéli bűneinkről, melyek nem hagyják, hogy feledébe merüljenek. Az író pályatársa, a szintén bestseller-szerző Lee Child ezt egyenesen Hawkins eddigi legjobb műének tartja.
Amikor egy világhírű képzőművész egyik alkotásáról kiderül, hogy emberi csontot is tartalmaz, három ember élete végzetesen összefonódik a titkok és hazugságok hálójában. Eris aprócska szigetén egyetlen ház áll, benne egyetlen lakóval. A szigetre egyetlen úton lehet be- és kimenni, ám a dagály érkezte mindennap tizenkét órára elvágja a skót szárazföldtől.
Ezt a parányi szigetet vette meg, és itt alkotott valaha Vanessa Chapman, a híres művész. A lenyűgöző, páratlan tehetségű Vanessa, akinek hírhedten csalfa férje húsz évvel ezelőtt nyomtalanul eltűnt. A ház most Grace otthona. Egy magányos, idős nőé, aki az árapályra hangolta életét, és a világtól háborítatlanul szeretne élni.
Most azonban egy váratlan látogató tart felé, kinek érkeztével nemcsak Eris titkai bukhatnak a felszínre, hanem valami sokkal borzalmasabb is. Paula Hawkins új regénye a hatalom és művészet összefüggéseit feszegeti lassan adagolt, egyre növekvő feszültségben. Kifinomult stílusával és erőteljes megoldásaival a Kéksötét napjaink egyik legemlékezetesebb thrillere.
Paula Hawkins: Kéksötét (részlet)
Fordította Török Krisztina
Egy káprázatos októberi reggel gyötrő hidegében James Becker a gyaloghídon áll csípőjével a korlátnak támaszkodva, és cigarettát sodor. Alatta lassan és feketén hömpölyög a patak, a víz már majdnem fagyott, úgy csordogál, mint rozsdabarna köveken a melasz. Tizenkét perces napi gyalogútjának felénél jár, szállása, vagyis a vadőrlak és a munkahelye, a Fairburn House között. Ha megáll egy cigire, akkor tizenöt perc.
Ahogy felhajtott gallérja mögül hátrapillant, külső szemlélő titokzatosnak vélhetné, pedig ittlétében nincs semmi különös. Idetartozik. Bár ez egészen meglepő, még ő maga is nehezen hiszi. Miként lehetséges, hogy ő – egy bolti pénztároslány apátlan-törvénytelen fia, aki állami iskolákba járt olcsó zakókban – most itt él és dolgozik, a sok kékvérű között?! Nem illik ide. Pedig valahogyan mégis idekerült, köszönhetően a szorgalmának, vakszerencséjének és egy elenyésző mértékű árulásnak.
Rágyújt, és még egyszer hátrales a válla felett, a házikót nézi, a konyhaablakból áradó fényt, amely aranyba áztatja a bükksövényt. Senki sem látja – Helena egyébként se kelt még fel, térdei között ott a párna –, senki sem tudja, hogy épp megszegi fogadalmát. Ha nem is szokott még le teljesen, már sokkal kevesebbet szív, mindössze három szálat naponta, és mire befagy a patak, úgy véli, teljesen leteszi.
A korlátnak dőlve nagyot szippant a cigarettából, és a hegyeket nézi északon, a csúcsokon már fehérlik a hó. Valahol a távolban sziréna sír, majd a kék villódzást is megpillantja az úton, mentő lehet, vagy rendőrautó. A nikotintól a fejébe áramlik a vér, egészen beleszédül; a gyomrát enyhén, de érezhetően összerántja a félelem. Gyorsan szívja el, mintha attól kevésbé ártana, a csikket pedig átpöcköli a korlát fölött a vízbe. Továbbmegy a hídon, és a fagyott gyepet ropogtatva átvág a házhoz.
Ahogy benyit az irodájába, megcsörren a vonalas készülék.
– Halló – ékeli a kagylót az álla alá, elindítja a számítógépét, oldalra fordul, átnyúl a kisasztalon álló kávéfőzőhöz, és azt is bekapcsolja.
A telefonban csend, majd tiszta, kimért hang:
– Jó reggelt! James Beckerrel beszélek?
– Igen. – Bepötyögi a jelszavát, és kibújik kabátjából.
– Remek. – Újabb csend. – Goodwin vagyok, a Tate Modernből.
A kagyló kicsúszik az álla alól, estében elkapja, és a füléhez szorítja.
– Elnézést, milyen nevet mondott?
A vonal másik végén a férfi hangosan kifújja a levegőt.
– Will Goodwin – artikulálja túl metszetten tiszta magánhangzóit. – A londoni Tate Modernből. Azért telefonálok, mert probléma adódott a Fairburn gyűjteményének részét képező egyik kiállítási darabbal.
Becker kihúzza magát, megmarkolja a telefonkagylót.
– Ó, Jézusom, csak nem esett kár benne?
– Nem, Mr. Becker – feleli tartózkodóan Goodwin. – Rendkívül elővigyázatosan bánunk a Fairburntől kölcsönzött mindhárom alkotással. Ugyanakkor kénytelenek voltunk kiemelni a kiállítás tárgyai közül az egyik szobrot. Az Egység II-t.
– Ezt hogy érti? – ül le Becker a homlokát ráncolva.
– Egy köztiszteletben álló törvényszéki antropológus a hétvégén ellátogatott a kiállításra, és e-mailben tájékoztatott bennünket, hogy az Egység II-ben egy emberi csont látható.
Becker kitörő hahotájára mélységes csend a válasz.
– Elragadtattam magamat – mondja még mindig kuncogva Becker –, csak annyira…
– Helyénvalóbb lenne elnézést kérnie – feleli indulatosan Goodwin –, ugyanis attól tartok, nem osztom a jókedvét. A maga szakmaiatlan kurátori ténykedésének eredményként váratlanul abba a kínos helyzetbe keveredtünk, a világjárványt követően és egyben az én igazgatói kinevezésem első kiállítása apropóján, hogy tudtunkon kívül emberi maradványokat teszünk közszemlére. Fel tudja mérni, milyen károkat okozhat ez intézményünknek? Az ilyen ügyek miatt törlik az embert a kultúrából.
Miután végre leteszik, Becker a monitorra mered, és várja, hogy megérkezzen az e-mail, amelyet az igazgató továbbított neki. Nyilvánvalóan badarság a reklamáció – már ha lehet így nevezni. Talán vicc? Vagy egyszerű tévedés?
A mail megjelenik a bejövő üzenetek élén, Becker rákattint. Kétszer is elolvassa, rákeres a küldőre (az egyik neves brit egyetem rangos tudósa, elég furcsa volna, ha ilyen ugratásokra vetemedne), és megnyitja az ArtPrót, a Fairburn katalógusszofverét, hogy rákeressen a szóban forgó alkotásra. Meg is van. Egység II, 2005 körül, Vanessa Chapman. A bejegyzés mellett lévő színes tárgyfotót maga Becker készítette. Kerámia, fa- és csontdarabok lebegnek drótra függesztve egy üvegdobozkában, amely szintén Chapman keze munkája. A kerámia és a csont mintha két ikerdarab lenne: tisztafehér, törékeny kis pálcák, a középpontjukon átütve, lakkal és aranyfóliával összedolgozva.
Amikor először látta, biztosra vette, hogy valami tévedés lesz. Egy szobor? Vanessa Chapman nem szobrász volt, hanem festő és keramikus. De tévedés kizárva: különös és szépségesen kifinomult rejtély, a tökéletes talány. Nem mellékeltek hozzá semmi magyarázatot, csupán Chapman kurta sorait a jegyzetfüzetéből, ahol beszámol a kihívásról, melyet a műalkotás bőrének, az alkatrészeket magába záró üvegdoboznak a létrehozása jelentett. Minden kétséget kizáróan az ő tárgya volt, és most már Becker gondja. Neki kell utánajárnia, katalogizálnia, leírnia és kiállítania, megismertetni a világgal. Rövid időre itt, a Fairburn House-ban állították ki, majd a világ nagyobb városaiban, Berlinben, Párizsban és most Londonban sok ezren – sok tízezren! – megnézhették már.
Még hogy emberi csont! Abszurdum. Eltolja a székét az asztaltól, feláll, és az ablak felé fordul.
Az irodája az épület látogatható szárnyában található, a keleti belső udvarra néz. A hibátlan, posztónak is beillő zöld gyep közepén egy Hepworth-bronzszobor áll, a reggeli fény megcsillan domborulatain, a szívüreg bemélyedő vájatának falai zölden ragyognak. Ezen a lyukon keresztül pillantja meg a gyepen átsiető, épp telefonáló Sebastiant.
Sebastian Lennox Fairburn örököse, az anyja halála után övé lesz a nagyház, a vadőrlak, ahol Becker lakik, a belső udvar és a Hepworth meg az egész birtok. Már most ő az alapítvány igazgatója, vagyis nemcsak a háziura Beckernek, hanem a főnöke is.
(Valamint a barátja. Azt se felejtsük el.)
Becker figyeli, ahogy Sebastian megkerüli a szobrot, a mosolya túlságosan is széles, nevetését még itt is hallani. Becker félrefordul, Sebastian érzékeli a mozgást – hunyorogva emeli fel üdvözlésképpen szabad kezét, ujjait széttárva mutatja, hogy öt. Öt perc. Becker ellép az ablaktól, és visszaül az asztalhoz.
Tíz vagy tizenöt perccel később hallja meg a folyosón főnöke lépteit, aki egy pillanatra rá beront az irodába, akár egy emberi golden retriever.
– Nem fogod elhinni, kivel beszéltem az előbb – sodorja ki szeméből szőke fürtjeit.
– Csak nem Will Goodwinnel?
– Istenemre, de – rogy le nevetve Sebastian az iroda sarkában álló karosszékbe. – Azon problémázott, hogy törölni fogják a kultúrából. Ezek szerint téged is hívott már?
Becker biccent.
– Kiemelik a darabot a tárlatból – mondja. – Egészen… túlreagálják.
– Gondolod?
– Hát persze – tárja szét két tenyerét Becker –, mi más lenne? Az ég tudja, hányan látták már azt a művet, köztük szakértők is jó páran. Ha tényleg emberi csont lenne, az másnak is feltűnt volna.
Sebastian bólint, a szája legörbül.
– Most csalódtál? – kérdi hitetlenkedve Becker.
– Talán elkerülte a figyelmedet, Beck – vonja meg a vállát –, de nem lehet azt állítani, hogy a nagyérdemű brit publikum ostromolná intézményünket az újranyitás óta… és úgy véltem, egy kis rejtély, hogy ne mondjam, a botrány szele talán…
– Botrány szele? Remekül hangzik.
A két férfi egyszerre fordul az ajtó irányába, ahol Helena áll. Tetőtől talpig fekete kasmírban, a bordázott szövet ráfeszül kerekedő pocakjára. Gesztenyebarna tincsei kiszabadultak lófarkából, élénk arcpirosítót visel. Kissé liheg.
– Hels! – pattan fel Sebastian, megöleli és gyöngéden megpuszilja. – Csak úgy ragyogsz! Gyalog jöttél? Gyere, ülj le.
Helena hagyja, hogy a karosszékhez vezesse, ahol az előbb még ő ült.
– Kedvem támadt sétálni egyet – mosolyog az őt kérdőn fürkésző Beckerre –, mert annyira csodás az idő, hogy legszívesebben lovagolni mennék, de – legyint, mielőtt Becker tiltakozhatna –, azt nyilvánvalóan nem teszem. Meséljetek inkább, mi ez a botrány?
Figyelmesen hallgatja Becker beszámolóját, és csak a csattanó után szól közbe.
– Hiszen kiállították a Berlinische Galerie-ben! Meg a Musée d’Art Moderne-ben, Párizsban, a Huszonegy kiállításon.
– Én is pont ugyanezt mondtam – bólint Becker.
– És akkor… most mi lesz?
Sebastian Becker asztalának szélére ül.
– Gőzöm sincs. Őszintén szólva nem egészen értem, mit kell ezen annyira kiakadni. Tegyük fel, hogy tényleg emberi csont. Nyilván nem sírokat fosztogatott a nő. Valóban annyira fontos lenne ez?
– Emberi maradványokat nem lehet csak úgy kiállítani, Seb – harapdálja a száját Becker.
– Tele van velük a British Museum!
– Jó, persze – mosolyodik el Becker –, de az teljesen más.
– Nos, Goodwin is ugyanígy vélekedik – fordul felé összevont szemöldökkel Sebastian –, be is rondított a nadrágjába. El akarja küldeni valami privát laborba analízisre, tudod…
– Teljességgel kizárt – ugrik fel a székéből Becker olyan lendülettel, hogy meglöki az íróasztalt, és a kávéja kilöttyen a finom, zöld bőrborításra. Sebastian és Helena nézi, ahogy egy marék zsebkendővel vadul itatgatja a folyadékot. – Ahhoz, hogy a csontot megvizsgálják, fel kell törni az üvegdobozt, ami a műalkotás része. Chapman maga készítette.
Ha összetörik az üveg, azzal… egyrészt a biztosítás onnantól nem érvényes, de ez a legkevesebb, mert tönkretesszük az alkotást. Nem küldhetik valami laborba, ahol nem tudnak a műről semmit, és fogalmuk sincs ezekről a dolgokról.
– Oké – vonja meg a vállát Sebastian elegánsan –, akkor nem. Hanem mi legyen?
– Felkérhetnénk valaki mást, egy másik szakértőt, sőt, többet is, hogy véleményezzék. Nézzék meg az üvegen keresztül. És addig is tárgyaljunk a biztosítóval, mondjuk el, mi a helyzet, és vázoljuk, hogy esetleg kénytelenek leszünk… – nem akaródzik neki kimondani az analizálni szót, azt elfogadhatatlannak tartja –, valamikor alaposabban is megvizsgáltatni.
– És addig is – teszi keresztbe a lábát, és bontja szét újra Helena –, beszélhetnél Grace Haswell-lel.
– Nem – vágja rá Becker, hogy elnyomja saját izgatottságát. – Azt nem lehet. Nem akarlak itt hagyni…
– Legyengült állapotomban? – nevet nagyot Helena. – Ugyan már, Beck, a járvány alatt, a lezáráskor folyton arról beszéltél, mennyire szeretnél Erisre menni. Most itt az alkalom. Megvan a tökéletes indokod rá.
– Mondjuk – feleli óvatosan Becker –, ha korán elindulok, villámgyorsan odaérek, másnap már jöhetek is vissza…
Sebastianra pillant, de az csak a vállát vonogatja.
– Ahogy gondolod. Ha szerinted attól jobb lesz, akkor menj. Bár nem látom, miben segíthetne az Eris-szigeti gonosz boszorkány. Hacsak szerinted nem tud valamit. Lehet, hogy az a csont a mézeskalács házába csalogatott gyerekek maradványa – nevet nagyot a saját poénján. Helena Beckerre kacsint. Idióta. – De nem, tényleg jó ötlet. És akár két legyet is üthetnél egy csapásra: tisztázod ezt a csontügyet, és személyesen közlöd vele, hogy nagyon unjuk már ezt a végtelen totojázást. Adja át végre Chapman papírjait, mindent, ami jogilag minket illet. Arra is emlékeztetheted, hogy a végrendelet művészeti részének értelmében valamennyi műalkotás Fairburnre szállt, tehát nem mazsolázgathat, hogy ő mit óhajt nekünk átengedni és mit nem…
– Gyakorlatilag megteheti – szakítja félbe Becker –, mert ő a végrendelet végrehajtója.
– Ne kezdj itt okoskodni, baszki – illan el Sebastian minden könnyedsége, mint köpet a forró platnin. Becker igyekszik nem összerezzenni. Helena lesüti a szemét a szőnyegre. – Nem adja át a dolgokat. Dokumentumokat, leveleket és nyilván műalkotásokat sem. Pedig az mind a miénk. Az összes. Minden vászon, minden skicc, minden köcsög, amit a korongról levett, minden rohadt kavics, amit a parton felszedett, és csak így belefoglalta bármibe. A miénk. Minden, aminek köze van a művészeti hagyatékhoz, az a miénk.
Becker a nyelvébe harap. Majd’ megvész, hogy végre megkaparintsa Chapman irományait; a műalkotások jó részével együtt néhány jegyzetfüzet már eljutott Fairburnbe, de az anyagok nagy többségét még senki sem láthatta. Pedig az interjúkból tudja, hogy Chapman naplót vezetett az alkotási folyamatokról, más művészekkel is levelezett – és amikor, ha végre eljön az a nap, megkapják ezeket az iratokat, ő, Becker lesz az első, aki elolvashatja őket.
És akkor ő alakíthatja a világ Vanessa Chapman művészetéről alkotott képét, befolyásolhatja egész munkásságának értékelését. Már a gondolatba is beleszédül.
Ugyanakkor természeténél fogva óvatos. És kedves is. Ha van arra mód, hogy erőszakoskodás nélkül hozzáférhessen azokhoz a papírokhoz, ő szívesebben elkerülné a konfliktust a végrendelet végrehajtójával, aki egyébként Chapman legdrágább barátja volt.
– Nem okoskodom – jegyzi meg mellékesen. – Te is pontosan tudod, hogy egyelőre nincs élesen elválasztva egymástól a művészeti hagyaték a hagyaték egészétől, senki sem…
– Srácok – áll fel Helena oda se figyelve Sebastian segítő gesztusára –, ez mind szép és jó, de szerintem a lényeg elkerüli a figyelmeteket. Tegyük fel, hogy minden kétséget kizáróan bebizonyosodik, hogy az a csont embertől származik. Akkor mi lesz? Akkor hogy játsszátok le a dolgot?
– Játsszuk le? – kérdez vissza Becker.
– Ezzel Fairburn címlapokra kerülhet, bejuthat a nagy csatornákhoz, a The One Show-ba…
Sebastian szeme felcsillan, de Becker kétkedőbb.
– Szerintem ennyire azért nem nagy durranás, Hels – feleli. – Persze, különleges lenne, egy kis feltűnés, de…
– Beck – mosolyog rá a fejét csóválva Helena. – Most komolyan, édesem. Tényleg azt hiszed, a sajtó nem ugrana a hírre, hogy a néhai nagyszerű, rejtélyes és a világtól elvonultan alkotó Vanessa Chapman egyik szobrában emberi csont található?
Annak a Vanessa Chapmannek a szobrában, akinek híresen csapodár férje húsz évvel ezelőtt eltűnt? És akinek azóta sem találták meg a holttestét?
