Tarts velünk egy fantasztikus világba, ahol viharsárkányok fodrozzák az eget, égrefutó unikornisok vágtatnak az éji ösvényeken, tűzmadarak őrzik a Csodák Barlangjának titkát, fellegmedvék lehelnek ködöt a hegycsúcsokra, és a csillagfarkasok éneke csalogat fényt a sötétségbe. A Paula Harrison sorozatának harmadik kötetében a mágikus tűzmadarakat fenyegeti szörnyű veszély. A bátor szívű Tália, és pajtása, Némó sietnek a segítségükre. Mit rejt a Csodák Barlangja, és jó ötlet-e felébreszteni egy alvó sárkányt?
Paula Harrison: Titkos jótevők – A kis tűzmadár (részlet)
A bűvös kő
Tália egy vörösesbarna agyagdarabot gyúrt. A házuk ajtajához vezető falépcsőn ült. Világoszöld ruháját az agyaggal összemaszatolta, meztelen talpa csupa kosz volt. Mellette a frissen formázott bögrék és tányérok szárítkoztak a napon.
Még erősebben gyömöszölte az agyagot. Készít egy csodaszép korsót, és ha megszáradt, kidíszíti. Mondjuk, parázsvirágokat fest az oldalára. A mázas cserépedények mindig jól fogytak a piacon.
Fejét előredöntve formázta az anyagot. Hosszú, sötétbarna haja a vállára omlott. A forró napsugarak cirógatták, és az agyagból is sütött a meleg. Jó érzés töltötte el. Közben az esőerdő távoli hangjaira figyelt. Imádta hallgatni a papagájok hívását, a szöcskék ciripelését. Szívesen pingálta agyagcsodáira az erdőben látott növények és állatok mintázatait.
Tália faluja, Kura a Völgyrengeteg közepén, Arrámia királyságának legdélebbi csücskében bújt meg. A dús növényzetű, kisebb-nagyobb völgyeket magasba szökő hegyvonulatok szabdalták. Itt rejtőzött a világ legeslegtitkosabb helye is, a Dzsalmár-völgy, ahol a varázslatos tűzmadarak éltek.
Arrámia varázslatos királyságában számos mágikus lény talált otthonra.
Sárkányok, égrefutó unikornisok, csillagfarkasok, de többségük messze, északon lakott. A tűzmadarak völgye a folyón túl rejlett. Tália gyakran szaladt ki a folyópartra, hogy megfigyelje, ahogy a túlparton fáról fára röppennek. Szárnyaikon parányi arany lángocskák szikráztak.
Tália sejtette, hogy ezek mágikus lángok, mert sosem perzselték meg a növényeket. Szeretett volna közelebb kerülni a csodás madarakhoz, de tudta, hogy nem szabad átkelnie a folyón. Törvény tiltotta a belépést a rejtett völgybe. Tália tudta, hogy a szigorú rendelkezéssel épp a tűzmadarak biztonságát óvták a falu öregjei.
Elsimította az edény karimáját, és felemelte, hogy megcsodálja művét. Letette a többi mellé, és lekapargatta a kezéről az agyagot.
Ahogy a távolban ringatózó fákat figyelte, gondolatai elkalandoztak.
Történt valami egészen csodálatos és különös a múlt héten, azóta is alig tudott másra gondolni!
Az esőerdőben sétált, épp festéknek való bogyókat gyűjtött. A feltámadó szélben a fák meghajoltak, és egy sárkány tűnt elő. Keresztülszelte az eget, majd leszállt egy közeli irtáson. A fenséges állat hátán egy szőke, copfos lány lovagolt. Tália meglepetésében majdnem elejtette a bogyókat.
A sárkánylovas lány, Szofi elmondta, hogy jó messziről, a királyi kastélyból érkezett, ahol cselédként szolgált. Aztán átnyújtott Táliának egy kivételes kincset – egy követ, ami a tenyerében felizzott, majd kettétört, és felragyogtak a belsejében lapuló narancsszínű kristályok. Szépséges volt! Tália el sem akarta hinni, hogy az övé lehet.
Most a nyakához kapott. Igen, a kő még mindig ott lógott a nyakláncként megkötött cérnaszálon, amire felfűzte. A ruhája alatt hordta, hogy ne lássa senki. A lány figyelmeztette, hogy tartsa titokban. Mondott mást is Taliának. Még ennél is csodálatosabbat.
Azt, hogy a kő segítségével beszélni tud a mágikus állatokkal.
Tália elővette a kicsi követ. Anyja a veteményesben locsolt, így biztosra vehette, hogy egyedül van. Gyengéden kinyitotta a követ, és ismét megcsodálta a benne rejlő kristályokat. Villogva sziporkáztak, mintha tűzből lennének!
Igaz lehet? A kővel tényleg beszélni tud majd a mágikus lényekkel?
Felnézett. Csak képzelődik, vagy tényleg rejtőzik valami abban a bokorban? Újabb zörgés, zizegés. Ezúttal látta, hogy az ágak is megmozdultak. Tália előrekúszott, egy smaragdgyíkra vagy borsmadárra számítva. Egy aranyló fejecske bukkant elő a levelek rejtekéből. A jószágnak sötét csőre és fénylő szeme volt. Feje búbján apró lángcsóva lobogott.
A kislánynak elakadt a lélegzete. Egy tűzmadár! Talán még fióka, mert egészen kicsi. Sosem láttak még tűzmadarat a faluban! Félénk lények hírében álltak, szinte sosem merészkedtek a völgyön kívül eső területekre. Ez a csöppség pedig most nagyon távol került az otthonától. Talán elveszett?
Tália lekuporodott, és a kezét óvatosan a madár felé nyújtotta.
Tudta, hogy a tűzmadár tollai közt szikrázó lángocskák nem tehetnek kárt benne.
Elégszer hallott erről a mesékben.
– Szia, Tália vagyok – suttogta. – Eltévedtél?
A tűzmadár riadt kiáltást hallatott, és visszahúzódott a bokorba.
– Ne félj! Nem bántalak. – Tália lábujjhegyen közelebb lépett. Bekukucskált a bokorba, és tekintete találkozott a kismadár tekintetével. Izgalmában levegőt venni is elfelejtett. Ha a Beszélő Kő működik, ez a tűzfióka érti, amit mond!
Újra megszólalt.
– Szia, Tália vagyok.
– Riki! – csipogta a madár.
