Wanderer, a mindenkori Vándor a régi Budaörsön, a valaha itt élt németek közt jár e könyv lapjain. Talán hogy súghasson az elbeszélőnek, a hajdani fotográfusoknak pedig megmutathassa, mit is kell itt szemügyre venni és megörökíteni - hogy egyszer majd ő is ennek nyomán, behunyt szemmel sétálhasson e házak, szőlők és borpincék közt, és a talpával legyen képes fölismerni még kedves sírkertjének hepehupáit is.
Závada Pál a budaörsi történelem évtizedeinek és évszázadainak időrétegein utazik keresztül egy-egy alakért, arcért, történetért, hogy aztán mesélhessen - valódit és költöttet is -, arra törekedve, hogy igaz legyen. A könyvben számos archív budaörsi felvétel között böngészhetünk.
Závada Pál: Wanderer (részlet)
Holott nem ártana bizonyság egyebek közt olyasmikben, mikor, kik, miért és hogyan határoztak területi helybeosztási, elhelyezkedési kérdésekben. Jelesül az építési házhelyek, az udvari-kerti beltelkek (melyek többnyire mégiscsak szűkösek), valamint az utcák kijelölésében, továbbá a megművelendő jobbágytelkek, a Frankhegyen vagy másutt juttatott szőlők fölparcellázásában.
Elsőbben is volt tehát – és mindmáig van – a mi Budára vezető országutunk, s tőle északra a Kő-hegy és a Nap-hegy alatt az Ófalu a sok kis keskeny utcácskával. Szép utcának, Bor utcának, Présház utcának hívták ezeket utóbb, aztán a Kő-hegy tövén a Kőhíd, a Kőkapu, a Kőfejtő, a Kőláb, a Kőszikla s a Kőszirt nevű utcák sorakoznak, illetve olyanok, amelyek később jeles személyekről nyerték nevüket: Zichy Péter, Kisfaludy, Kossuth.
Csak megjegyeznénk, hogy a legjobban mégsem ily nagynevű utcákban bántak a mi vándorló utasunkkal, hanem történetesen egy Zigeuner utcai házban – de talán kár is volt belekezdeni ebbe a mondatba, hisz úgysem árulhatjuk el, miben állt ez a bánásmód, még kevésbé azt, hogy hány szám alatt, kinél.
Wanderer egyébiránt sétáról sétára elámult, hogy micsoda tobzódása tapasztalható itt a pompás utcaneveknek.
Alma, Diófa, Liliom, Akácfa, Rózsa, Ringló, Rekettye, Kökény, Avar, Szöcske – hát ez már így egy kész vers –, Cserebogár, Szellő, Pántlika, Kikelet. S ha elindul az ember a Merengő utcán, akkor pont nekimegy a Gereblyének, hogy a Kapa utcáig aztán kijózanodjon. És hát egy Őszibarack nevű utca – na, erről aztán megint csak mesélhetne!
Ám ehelyett gyorsan, míg indiszkréció nem történik, tereljük a figyelmet azon névadásokra, amik által majd a huszadik század első háborújának országvesztése nyomán elszakított magyarjaink emlékét őrzik – sváb település létünkre még minálunk is! – a Nyitra, Temes, Száva, Dráva, Maros, Lajta, Uzsoki, Lomnici, Pozsonyi, Komáromi, Lévai és Temesvári nevű utcák.
A déli fertály tengelye, mint tudjuk, a Baross utca lett – melybe később a helyiérdekű vasút is belefutott majd –, ezt metszik például a Bretzfeld, a Munkácsy, a Petőfi vagy a Deák Ferenc és a Károly király utcák.
Károly király?, torpant meg vándorunk az utcanévtábla láttán, melyik? Csak nem a szerencsétlen sorsú utolsó, a negyedik Károly, kinek balsikerű puccskísérlete községünk nevéhez fűződik?
De ne fussunk már ekkorát előre, hisz arról akartunk még csak beszámolni, hogy Wanderer legkedvesebb utcája a templom mellett kúszik föl, hogy egészen a Nap-hegy tövi Völgy utcáig nyújtózzék – s ennek ő kedvesnek találta virágos nevét is, suttogó emlékeztetését is: Nefelejcs utca.
Ám ugyanitt ugyanezt súghatták majdan a föld alól is. Itt mérték ki tudniillik – amint a templomkerti cinterem betelt – az újabb sírkertet, melyet később majd Ótemetőnek emleget már a nép, s amelybe legelsőnek Mertinger József plébánosunk költözött ki 1782-ben.
De hát aztán mind ide költöztek ki, akikkel a mi vándorunk találkozhatott! Ide vagy más temetőkbe vezetett és vezet majd utolsó utunk, mondogatta nekünk Wanderer, ám akik temetőben járunk, csupa élőkre emlékezünk.
A réges-régi múltból földerengő emléke volt Wanderernek az is – még ha nem emlékezett is, mikor és melyik utcában történt –, hogy egyik reggel nyolc óra tájban véletlenül találkozott egy igen jó ismerősével, és nagyon meglepődött.
Először is az lepte meg Wanderert, hogy ezt a kitűnő ismerősét – akit említhetne kedves vitapartnerének vagy drága jó ivócimborájának is, ha az efféle titulusok nem rántanák méltatlanul bratyizó közelségbe az illető hivatását – soha nem látta még ebben a korai órában. Másodszor: Mindaddig csakis méltóságteljesen ráérős séta közben, esetleg nyájas beszélgetés közepette látta vonulni,
de nem látta még iszkolva osonni,
rohanvást és terelve igyekezni, toronyórára sandítván, korholások és zsörtölődések közepette loholni. Harmadszor: Nem látta soha még ezt a kitűnő felebarátját egyszerű ingben-lajbiban, sujtásos nadrágbancsizmában. Hanem csakis papi reverendában – s hivatásának egyéb jelvényeit viselve, mikor mit rendelt neki az előírás meg a szokás. Még a borok elszánt kóstolgatásai, a cimborai lélekbe való értő betekintések, valamint az olykor már-már az üstökvonásig heves disputák is a tisztelendő úr szüntelen szolgálattételéhez illő öltözékében történtek.
De lám, a káplán sem intézhet mindent ama szolgálati gúnyájában, tűnődött el Wanderer, midőn rá akart éppen köszönni vacsoraasztali lelkiatyjára – miközben elárulhatnánk immár, micsodán is csodálkozott el a leginkább.
Hát azon, hogy a tisztelendő úr három kis fiúcskát terelt át épp a kocsiúton – türelmetlenül dohogván, hogy igyekezzenek az ebadták, mert ha megint elkésnek, akkor meg látják, a Herr Schulmeister elő fogja kapni a nádpálcát. Továbbá pedig azon, hogy a fiúcskák nemcsak mint három
orgonasíp, hanem mint három tojás, de nemcsak hogy három akármilyen tojás, hanem három ugyanolyan – noha nem ugyanakkora – tojás, mint a káplán maga.
Dicsértessék!, szólt széles mosollyal Wanderer, mindörökké, kapta föl a fejét rajtakapottan a káplán, majd szégyellősen elfintorodott, s annyit tett még hozzá: Szívünknek kedves testvérünk gyermekei a Jézus Krisztusban…
Nagyon kedves lehet a szívnek az, felelte erre állítólag Wanderer, amit az Isten ily szép gyermekáldással jutalmaz. Mire föl a káplán – aki pedig nagymestere volt mindig is a szónak – erre nem mondott semmit, csak nevetett, és még a parókia kertjébe fölérve is fel-felkuncogott magában.
Micsoda játéka a véletlen hasonlóságoknak!,
ámuldozott Wanderer még percek múltán is, ahogy kikerült épp valami elkódorgott birkát, és betért a postahivatalba.
