A Pagony Abszolút Töri sorozatának hősei a legkülönfélébb történelmi helyszínekre utaznak az időben, hogy izgalmas kalandokba keveredve segítsék ki a történelmi alakokat. Ezúttal 1865-be kirándul Bori néni és Sári. Bori néni ugyanis nem bírja már úgy a kapuőrködést és a büfé ügyeinek intézését, így kénytelen beavatni a titkaiba a szomszédjában lakó, tizennégy éves lányt. Az időutazás praktikus a karácsonyi bevásárlás elintézésére, de arra is marad idő, hogy benézzenek Szendrey Júliához, akinek elkél a segítség a háztartásban. Az asszony második házasságaában tapasztaltak annyira megdöbbentik Borit, hogy legszívesebben rögtön vissza is indulna a saját korába, ha nem bukkanna fel Júlia legidősebb fia, Petőfi Zoltán... (Aki ráadásul maga is írt verseket!)
Miklya Luzsányi Mónika: Szerelem, Petőfi Zoltán? (részlet)
4. fejezet
Szendrey Júlia és az indiánok
Bori néni úgy szurkolt a fatüzelésű tűzhely mellett álló Szendrey Júliának, mintha valami forma egyes versenyen vezetné a bolyt.
– Kavarja, asszonyom, kavarja, mert odaég!
„Már rég odaégett – állapította meg rezignáltan Sári magában, mert a levegőben jól érezhető volt az odakozmált tej keserű szaga –, a lábast persze megint nekem kell majd elsúrolnom” – szólalt meg Sáriban a tapasztalat, hiszen már majdnem egy hete itt voltak, és lassan beletanult, hogy mi is a dolga leginkább. Bori néni tényleg nem volt jól, de persze mindent maga akart csinálni. Néha úgy kellett kicsavarni Sárinak a kezéből a fakanalat.
– A ragut majd én megcsinálom – mondta a harmadik napon –, tessék csak leülni, Bori néni.
És inkább arról meséljen nekem: mi van ezzel a Horvát Árpáddal? Napok óta itt vagyunk, de még színét se láttam.
– Addig jó neked! – fintorította el az arcát Bori néni. – Meg mindenkinek a házban, főleg az asszonyomnak.
– De miért? – kérdezte csodálkozva Sári.
– Majd megtudod – hárította el a kérdést a szakácsnő a mellkasát masszírozva. Megint szorította a szíve, de igazság szerint nem tudta, hogy a sok munkától-e, vagy azért, mert szóba jött Horvát.
– De nem is jár haza? Éjszakára sem?
– Ritkán – legyintett Bori néni. – Gyakran tölti másutt az éjszakát az uraság.
Sári szívesen kérdezett volna még Horvátról, mert nem egészen értette, mire gondol ezzel a „másutt”-tal Bori néni, de az asszony gondolatai újra a főzés körül jártak:
– Ne mélázz, hanem kavard a ragut, mert odaég.
A ragu nem égett oda, nem úgy, mint a zabkása, amit Szendrey Júlia akart készíteni reggelire. Ő is észrevette a dolgot, és fáradtan húzta le a tűzhelyről a lábast.
– Még ennyire se vagyok képes… – szólt, és reményvesztetten rogyott le egy konyhai székre.
Sári megsajnálta az asszonyt. Tudta, hogy Júlia fiai utálják a zabkását, csak azért eszik meg, mert illedelmesek. Ilonka, a kislánya meg mindig kiköpi. „Mondjuk, én is azt tenném” – gondolta magában Sári, ahogy a szürkés masszára nézett, ami a tűzhely szélén várta, hogy kidobják. Sári otthon sem volt odáig a zabkásáért, de egy kis mézzel meg erdei gyümölccsel egészen ehető volt. Azonban a 19. században híre-nyoma sem volt a zabpehelynek, amiből Sári anyukája a zabkását készítette. Itt a zabot jól beáztatták, majd mozsárban összetörték, és azután főzték fel, jobbára tejjel. Nyilván gyorsan leégett, de ha mégsem, akkor is elég kesernyés íze maradt, hiába raktak bele mézet, esetleg egy kis mazsolát, a tetejére meg fahéjat.
„Ha kényszerítenének, se enném meg még azt a zabkását sem, amit Bori néni főz, nemhogy Szendrey Júlia kreálmányát.”
Mert még ha csak rövid ideje is vannak itt Bori nénivel, Sári már levette, Szendrey Júlia nem a házias szonyok gyöngye. Sőt. Főzni se tudott. Időnként azért próbálkozott, de nem nagy sikerrel.
Bori néninek még lesújtóbb véleménye volt Szendrey Júlia főzési tudományáról.
– Antitálentum, tökéletes antitálentum – magyarázta már az első napokban Sárinak, amikor a lány rákérdezett, hogy miért is akarja annyira távol tartani Bori néni Szendrey Júliát a konyhától.
– Egyszer még a levest is elégette.
– Hogy mi?
– A levest! Jól hallottad – bólogatott az öregasszony.
– De hogy lehet a levest elégetni?
– Hát, úgy, hogy én felkészítettem, feltettem főni, de az asszonyomnak eszébe jutott, hogy fussak át a Törökhöz ánizsolajért, mert épp akkor jött Iluska foga.
Sári kérdőn nézett Bori nénire, mert a mondat felét nem értette.
– De mi köze van a gírosznak Iluska fogzásához? – kérdezte döbbenten. – Meg a törökök mentateát isznak, nem?
– Magasságos csokihab! Sokat kell még tanulnod! – sóhajtott Bori néni. – Nem török gíroszos, hanem Török, a patikus, itt a Király utca 7.-ben. És ánizspaszta vagy -olaj kell a kisbabáknak, mert az hűti az ínyüket. De mindegy is, nem az ánizsolaj a lényeg, hanem hogy átszalasztott az asszonyom a patikába. Én meg mondtam neki, hogy mindjárt kész a leves, vegye le a tűzről, mert ugye én két helyen nem lehetek. Alig voltam el egy fél óráig, de már a sarokról láttam, hogy baj van: ömlött a füst a konyhaablakon, az ajtón, mindenütt. Először azt hittem, tűz ütött ki, de hála Istennek nem, csak a leves futott ki a tűzhelyre, és ott égett egészen, míg haza nem értem. Az asszonyom meg semmit észre nem vett. Ahogy kiléptem a kapun, azt is elfelejtette, hogy mondtam neki valamit. Leült a szobájába verset írni, és fel sem tűnt neki, hogy füstben áll a ház.
– Nem is tudtam, hogy Szendrey Júlia is ír verseket – csodálkozott Sári, de Bori néni csak legyintett. Mit érdekelték őt a versek! Azonban a pityókalevest, amit Szendrey Júlia elégetett, azt még ma is sajnálja. Mangalicaszalonna zsírján pirította meg a hagymát, úgy kezdett neki, tárkonyt is rakott bele, frissen, meg vagy egy fél szál csabai kolbászt, amit a békési tótoktól vett, és a tejföl, olyat aztán nem lehet kapni a 21. században.
– A versekhez ért, de a konyhához… Na, ahhoz nem – összegezte sommásan, és valóban Szendrey Júlia a legegyszerűbb fogásokat is alig tudta elkészíteni. Két dologban volt profi: a rántottakészítésben meg a kiflikochban, ami olyan, mint a rizsfelfújt, csak tejberizs helyett mézes tejbe áztatott kifliből készítik. Nehéz volt elrontani, de Szendrey Júliának néha ez is sikerült.
– Nem asszonyomnak való ez a főzés. Sokkal jobban ért az íráshoz, mint a konyhai munkához
– próbálta vigasztalni Bori néni Szendrey Júliát.
– Tudom. Sándorom sohasem követelt tőlem ilyet. A Fekete Sas fogadóból hordtuk az ebédet, vacsorára meg kekszet ettünk, teát ittunk, és beszélgettünk nagyokat. Akkor még Móric is nálunk lakott – szólt, és a szeme tele lett könnyel.
– Most sem kéne főznie! Hisz itt vagyok én! Mindent megcsinálok! – mondta Bori néni, és közben azon járt az esze, hogy ha távol tudná tartani a ház asszonyát a konyhától, sokkal kevesebb kárt tenne. Mert az edényeket sorra leégeti, és ugye, ami egyszer már odakozmált, az oda fog másodszorra is, hiába ügyel rá.
– Ó, Borbála, nem is tudja, mennyi jót tesz velem – hálálkodott Bori néninek Júlia. – Amikor nincs itt, feje tetejére áll a ház, de főleg a konyha – szólt kicsit rosszallóan, mert nem igazán értette, miért tűnik el időnkét Bori néni hosszú hónapokra. – De a főzést nem adhatom fel, hiába van itt – folytatta. – Tudja, a férjem megköveteli, hogy jó háziasszony legyek.
– Elég sok minden mást is megkövetel Horvát Árpád úr asszonyomtól! – szólt Bori néni epésen. – Túl sokat! Walla doktor úr is megmondta…
– Csitt!!! – szólt erélyesen Szendrey Júlia. – Ez nem magára tartozik! Ez csakis a mi dolgunk a férjemmel!
– A maguk dolga – szólt dühét visszafojtva Bori néni –, de tudom, amit tudok. Nem lehet sokáig tűrni azt, amit az uraság mível.
Sári erről persze semmit sem tudott, nem is igazán értette, miért esett annyira kétségbe Szendrey Júlia, amikor nem sikerült a zabkása, bár az feltűnt neki, hogy Horvát itt az úr, még akkor is, ha sosincs itthon. Júlia sok mindenben az ő elvárásait próbálta teljesíteni, mint most ezzel a főzésdologgal is. Bori néni pillantásából viszont megértette, hogy nincs is itt az ideje ezt a kérdést firtatni.
– Szerintem felejtsük el a zabkását – fintorgott Sári. – A rántottát viszont imádják a gyerekek! – ragadta meg Júlia kezét vigasztalóan. – Biztos jobban is fognak örülni neki, mint a zabkásának.
Az asszony egy pillanatra megütődött ettől a bizalmaskodástól, de aztán eszébe jutott, hogy Sári jobb házból való úrilány, még ha most cseléd, akkor is.
„Akár a lányom is lehetne” – gondolta magában, és az arca felderült a gondolattól.
Sári most egy pillanatra szépnek találta, ragyogónak, mint amilyennek Petőfi is láthatta.
Júlia végül nekilátott a rántottának, Sári meg ment a gyerekszobába, megteríteni az asztalt. Horváték hétköznapokon ugyanis a gyerekszobában ettek. Sári meg is lepődött ezen az első reggel. A konyhában nem volt túl sok hely, de úgy gondolta, hogy ekkora házban csak van valami ebédlő vagy ilyesmi.
– Júlia asszony nem sokat ad az ilyesmire – magyarázta akkor Bori néni. – Ha rajta múlna, napokig eszébe sem jutna, hogy enni is kéne. De a gyerekek követelik a maguk jussát, úgyhogy menj teríteni – adott a kezébe négy tányért, meg a hozzá való asztalneműt, kést, villát, bögrét, ilyeneket. Most már szinte automatikusan terített, de az első reggelen döbbenten nézte a tányérokat.
– Nem lesz ez kevés? – kérdezte, mert azt tudta már, hogy Szendrey Júliának három gyereke született a második házasságából. Aztán ott van Zoltán, meg a szülők… Nem volt egy matekzseni, de az akkor is hat. De Bori néni a fejét rázta.
– Az úr sose eszik itthon. Szóval mindig négy főre kell teríteni: Júlia asszonynak, a fiúknak, Attilának és Árpádnak, meg a kislánynak, Ilonkának.
– És Zoltán? – futott ki a kérdés Sáriból.
– Zoltánka Garayéknál lakik. Csak ünnepekre jár haza.
– De miért nem itt, az anyukájával?
– Mennyei fuszulykaszár! Hogy te mennyit tudsz kérdezni!
Garayéknál lakik, mert… Hát, maradjunk annyiban, hogy a piárokhoz jár gimibe, ami gyalog elég messze van ide. És gyenge az egészsége, úgyhogy az anyja… khmm… az anyja úgy döntött, jobb helye lesz Garayéknál.
A gyerekek délelőtt otthon tanultak, magántanár járt hozzájuk, és délután örültek, hogy kiszabadultak a szobából.
Sári az első reggelen már a konyhában is hallotta, ahogy megy a vadnyugati harc. A fiúk most is indiánok lehettek, mert hangos csatakiáltásokkal kergették egymást végig a lakáson, Morzsa meg persze a nyomukban, csaholva.
– Nem tudnátok csendben lenni? – hallotta meg Sári Szendrey Júlia fájdalmas hangját a konyhából. – Széthasad a fejem ettől az üvöltéstől.
– De mama! Indiánosat játszunk! – kiáltotta Attila.
– Az indiánok pedig üvöltenek.
– Nem érdekel – veszítette el Szendrey Júlia a türelmét. – Csendet akarok végre! Csendet!
Sári felkapta a fejét a kiáltásra. Nagyon is jól ismerte ezt a fajta hanghordozást, ezt a fajta türelmetlenséget. Az ő anyukája is kiakadt nemegyszer, ha a tesói túl hangosak, túl rendetlenek, túl… Gyerekek voltak.
Mikor visszaért a konyhába, kikapott egy csíkos törlőkendőt a konyhaszekrényből, összehajtotta, és a homlokára kötötte. A konyhaasztalon volt néhány lúdtoll, meg egy kalamáris, hogy legyen mivel feljegyezni a bevásárlólistát. Felvette az egyik lúdtollat, beletűzte a hajába hátul, mintha valami indián fejdísz lenne. A kályhából egy kis kormot vett az ujja hegyére, majd végighúzta az arcán, aztán elővette a klopfolót, és kiugrott a konyhaajtón, mert a fiúk éppen a folyosón kergetőztek.
– Uff! Én vagyok Winnetou! – lengette meg a húsklopfolót fenyegetően.
A fiúkban elakadt a hang. Ilyet még sose láttak. Hogy cselédlány indián harci díszben pompázzon!
Mert úgy néz ki, a vak is látja.
– Ki az a Vinetú? – kérdezte Ilonka, aki testvérei után futva ért ki a folyosóra. – Nekem még nem beszéltetek semmiféle Vinetúról.
„Hupsz! – rémült meg Sári egy pillanatra. – Lehet, hogy a Winnetout még nem adták ki? Akkor változtatunk a stratégián.”
– Én vagyok az apacsok főnöke. Azért jöttem, hogy az indián csapatomba toborozzalak benneteket. Benne vagytok?
– Igeeen! – lelkesedett Árpád, de Attila összehúzta a szemöldökét.
– Kérdés, hogy a mohikánok meg az apacsok elszívták- e már a békepipát. Mert mi mohikánok vagyunk.
– Mit tudom én – bukott ki Sáriból, de aztán gyorsan váltott. – De itt, a Hársfa utcában lehetnek szövetségesek, nem?
Attila nagylelkűen bólintott, mire a kicsik újra elkezdtek indiánüvöltést hallatni. Sári összehúzott szemöldökkel, mérges tekintettel nézett rájuk.
– Milyen indián az, aki üvölt? – kérdezte Sári haragot színlelve.
– Harci! – vágta rá Árpád.
– Harci, harci – esett ki a szerepéből egy kicsit Sári. – De az indiánok se üvöltenek egyfolytában. Csak ha megtámadják az ellenséget. Előtte azonban be kell cserkészni a fehéreket. Tudjátok, hogy?
A fiúk a fejüket rázták.
– Lopakodva – szólt komolyan Sári. – Az pedig azt jelenti, hogy hangtalanul, néma csendben kell megközelíteni a kiválasztott célpontot.
– És ki lesz a célpont? – kérdezte Attila. – Mert én nem, az biztos!
– Majd én leszek! – kiáltotta Iluska.
– Szuper – vágta rá Sári, aztán gyorsan elhallgatott. „Ezt a szót biztos nem használják még” – gondolta ijedten.
De a fiúknak nem tűnt fel az ismeretlen szó, lelkesen várták a játékot.
– Szóval – folytatta Sári megkönnyebbülten – Iluska szemét bekötjük, és őt kell olyan hangtalanul megközelíteni, hogy ne vegye észre a mozgásotokat. Mehet a játék?
– Igeen! – üvöltötték a fiúk, de aznap délelőtt az volt az utolsó hangos szó Horváték házában.
Ebéd után Júlia hálásan fogta meg Sári kezét.
– Köszönöm, hogy mentesítettél délelőtt – kezdte.
– Így tudtam pihenni egy kicsit.
– Ugyan, semmiség. Csak egy kis csendkirályt játszottunk. A tesóimmal sokszor szoktunk, amikor anya kiakad. Mármint… – vette észre magát, mert Júlia igen furcsán nézett rá – amikor a mamám fáradt.
– Látom, hogy van gyakorlatod a gyerekek körében – állapította meg Szendrey Júlia. – Ha időd engedi, örülnék, ha az enyémekkel is foglalkoznál.
Sári lelkesen bólogatott, csak Bori néniért aggódott egy kicsit. Bár vele mindig közelharcot kellett vívnia, mert a konyhát nehezen adta át. Igaz, a gyerekekkel játszani jóval szórakoztatóbb volt, mint a konyhában segíteni Bori néninek.
– Csak vészhelyzet esetén! – jelentette ki a szakácsnő, amikor elmondta neki Sári a ház asszonyának kérését.
Sári elég gyorsan beletanult a konyha munkába is, pedig nem volt egyszerű a 21. század után hirtelen a belecsöppenni a tizenkilencedikbe.
„Azért jóval könnyebb otthon mosogatni” – állapította meg szomorúan, amikor az újabb zabkásás lábast súrolta. Pedig sokszor hőbörgött, hogy náluk még mosogatógép sincs, pedig öten vannak a családban, egy étkezésnél megtelne, vizet is spórolnának vele, meg minden. De sose volt annyi pénzük, hogy fusson rá.
Kézzel mosogattak, leginkább Sári, és néha prüszkölt, hogy neki kell eltakarítani az étkezések után a mosatlant. Most azonban visszasírta az otthoni mosogatásokat, amikor csak megnyitotta a csapot, és már folyt is a meleg víz. Itt meg ki kell menni az udvarra a kúthoz, vizet húzni, aztán megmelegíteni a konyhában álló, vaskályhaszerű főzőalkalmatosságon, a sparhelten. A mosogató- meg a súrolószerekről nem is beszélve! Otthon csak elővette az egyik vagy másik flakont, ráfröcskölt egy kicsit az edényre, és már tisztíthatta is. Itt, a 19. században azonban még nem voltak kaphatóak a boltban mosogatószerek, mindent maguknak kellett készíteniük otthon. Sári nem is értette, hogy a hamut, amit kikotortak a kályhából, miért önti bele Bori néni egy nagy lábasba.
– Ebből lesz a jó kis mosólúg! – magyarázta az asszony. – Felfőzöm, leszűröm, hagyom állni, hogy ülepedjen, üvegekbe töltöm, és már kész is van. Ez a „kész is van” vagy jó másfél órai munkát jelentett. Ráadásul Sári nem is nagyon bízott a végeredményben.
Mert oké, tök bio, nincs benne vegyszer, de azért mégis. Hamuval mosni? Ne már!
Szóval elég kételkedve nézte a gyanús színű folyadékokkal töltött üvegeket.
– És ezzel fog majd Bori néni mosogatni? – kérdezte végül.
– Igen. És nemcsak én, hanem te is.
Sári elfintorította az orrát.
– És ez leviszi az edényekről a koszt meg a zsírt?
– De le ám. Sőt a ruhából is kiveszi a foltot, ha a mosószappan nem bír vele. De az nem a te dolgod lesz. Pirók, a mosónő minden másnap jön, elviszi a szennyest, és hozza a frissen mosott, vasalt ruhákat. De a mosogatás a mi dolgunk lesz. Sári nem nagyon hitte, hogy az az agyagszínű folyadék tényleg leviszi a zsírt meg a szennyeződést az edényekről. Amikor beleöntötte a hamulúgot a felmelegített mosogatóvízbe, piszkosszürke lett az egész.
„Na, szép – fintorította el az orrát. – Olyan, mintha sárral mosogatnék.”
Azonban amikor beletette a kezét, a víz selymes volt, valahogy puha tapintású, szinte élvezet volt vele mosogatni, bár marta kicsit a kezét.
„Egy gumikesztyű azért nem ártana – állapította meg –, de mit tegyünk. Még nem találták fel.”
Úgyhogy a leégett zabkásás lábost is hipp-hopp elmosogatta, aztán kiöntötte a vizet a mosogatódézsából a favödörbe, és futott vele a vécébe.
„Na, a vizet is sokkal könnyebb volt leengedni otthon” – állapította meg magában, amikor a pottyantós vécébe borította a mosogatólevet a vödörből. De nem ért rá sokat gondolkodni, mert hallotta, hogy Szendrey Júliának szüksége van rá. Vagyis Iluskának. Pontosabban mindkettejüknek. Amikor a budiból visszafelé jövet Sári meghallotta Júlia esdeklő hangját, tudta, hogy megint vészhelyzet van.
– Iluskám… Kérek… Foglald le magad valamivel. A mamának pihennie kell.
– De én nem akarom, hogy pihenj – visította Iluska –, hanem, hogy játssz velem!
Sári óvatosan nyitott be az ajtón. Júlia a pamlagon feküdt, kezét fájdalmasan a hasára szorította.
– A mama most nem tud játszani – nyögte –, mindjárt jönnek a bátyáid. Amint vége az órájuknak.
– De az soká lesz! Sokáááá!
– Nem is olyan soká – lépett oda a kislányhoz Sári, és leguggolt elé. – Nagyon kell igyekeznünk, ha meg akarjuk csinálni a titkos projektet.
– A titkos mit? – kérdezte Ilonka.
– A projektet… Vagyis… Izé… Az akciót. Ööö… A meglepetést! – vágta ki végül. – Mert tudod, mindjárt itt a karácsony. Feldíszítjük a karácsonyfát…
– A mit?
– A karácsonyfát – válaszolt kicsit bizonytalanul Sári, látva Iluska értetlen arckifejezését. Fogalma sem volt, mikor kezdtek el karácsonyfákat állítani Magyarországon, és nagyon úgy tűnt, ez a szokás még nem igazán van divatban.
– Tudod, a fenyő, amire gyertyákat, habcukrot meg díszeket aggattak tavaly Marika néniék – segítette ki Júlia Sárit.
– A Jézus fáját? Amilyen az unokatestvéreimnél is volt? – ragyogott fel a kislány szeme, és már futott is anyjához. – Mama, mama, nálunk is lesz Jézusfa karácsonykor?
„Hupsz, ezek szerint eddig nem volt” – döbbent meg Sári, és izgatottan figyelte, mit válaszol Júlia.
– Ha Sári mondja – válaszolta az mosolyogva –, akkor biztosan lesz.
– Hurrrrááá! – örvendezett Iluska. – Lesz Jézusfa nálunk is!
– Igen ám – folytatta fellélegezve Sári –, de a karácsonyfá…akarom mondani, a Jézusfára díszeket is kell rakni. És mi most olyan csodás díszeket készítünk, amilyeneket még nem is láttál. Origamidíszeket. Ez lesz a mi titkos projektünk, jó? Ezzel lepjük mega fiúkat.
– Jó – bólintott a kislány. – De mi az az origami?
Fotó: Gordon Eszter – Pagony
