A dodók rég kihaltak. Vagy mégsem? Az Elmeházy-sziget jóságos kormányzójának, Elmeházy Mixinek sikerül egy eleven, hús-vér dodót teremtenie különleges 3D nyomtatójával. Dodó – mert mindenki csak így hívja a háromévesen világra jött madarat – nem találja helyét a csupa hóbortos állat és ember között. Ráadásul minden még rosszabbra fordul a szigeten, amikor Mixi helyét törpe növésű bátyja, Mini veszi át.
Mini rajong a tehénfociért, a többi állatról azonban azt gondolja, a tányérban a helyük – pörkölt formájában. Mi lesz így Dodóval és a társaival? Törődjenek bele szomorú sorsukba? Vagy hallgassanak Barníliára, a tudálékos tapírra, és csináljanak forradalmat?
Pacskovszky Zsolt: Dodó (részlet)
Kilövés
Kevéssel kilenc óra után, amikor a Nyanyabolt kinyitott, mindenki a kilövést várta, és a kicsiny, alig ezerlakosú Elmeházy-sziget utcácskái szinte néptelenek voltak. Csak az üzlet egyik polca volt még üresebb.
– Hát ez meg…?
Kobaki tata, aki itt lakott a sarkon, és az imént csoszogott be a boltba, elhűlve nézte a csupasz polcot. Máskor vagy száz pillanatragasztó sorakozott rajta a zománcfestékektől balra, padlólakkoktól jobbra. A Nyanyabolt ugyanis barkácsbolt volt, csak az első tulajdonosa túl sok datolyasört nyakalt be, amikor felfestette az ajtó fölé az üzlet igazi nevét, a Barkácstanyát. Azt pingálta oda:
BARKÁCSTANYANYA
Innen pedig már csak egy lépés volt, hogy az üzletre egyszer és mindenkorra ráragadjon a Nyanyabolt név, hiába javította ki azóta gondosan a feliratot a jelenlegi tulajdonos, Klapács úr.
Utóbbi kezében egy kartondobozzal jött most elő a hátsó helyiségből.
– Csak nem pillanatragasztót akar venni? – sandított Kobaki tatára, aki az egyik állandó vevője volt. – Tegnap mindet megvette két spártai harcos.
– Mindet? – vakargatta kopasz fejét az öreg. Majd elcsodálkozott: – Mit mondott? Két spártai harcos? De hát Spárta már rég nem létezik.
Klapács úr vállat vont, miközben feltépte a dobozt, és szerszámokat kezdett pakolni az egyik polcra.
– Esküszöm magának, pont úgy néztek ki, mint két feltámadt spártai harcos. A piros sisakforgó, a kerek pajzs a hazájuk nevének kezdőbetűjével, a lábszárvédő… minden stimmelt.
– És pillanatragasztó kellett nekik…
– Az. Jó sok.
– Nekem meg levált a cipőm talpa. Most hogy ragasztom meg? – sopánkodott Kobaki tata.
– Sehogy – jött azonnal a válasz. – Csak két hét múlva kapok új szállítmányt, akkor érkezik a következő hajó.
Az öreget lesújtotta a hír, de nem mozdult, még hosszú pillanatokig bámulta az üres polcot. Talán abban reménykedett, hogy ha nagyon nézi, mégiscsak meglát ott egy tubus pillanatragasztót. Legalább egyetlenegyet. Ha nincs a robaj, meglehet, zárásig ott állt volna földbe gyökerezett lábbal. De egyszerre olyan fülsiketítő zúgás rázta meg a szigetecskéjüket, mintha földrengés volna. Az ablakok, a pálmafák, sőt még a facsavarok is beleremegtek. Kobaki tata összerezzent, és a kíváncsiság kivitte az utcára.
– Most lövik ki! – kiáltott be a boltba. – Nem nézi meg?
Klapács úr, aki még mindig komótosan pakolászott, sóhajtva letette a dobozt. Az öreg után caplatott, és kint a bolt előtt az égre emelte tekintetét.
A hordozórakéta, rajta az űrhajóval, ekkor már a nagy kékség felé emelkedett, füstszerű vízpárát hagyva maga mögött a földön.
– Bolond ez a Mixi – csóválgatta a fejét Kobaki tata. – Ilyen hóbortos ötletet, hogy elmegy a Holdra, és benépesíti a 3D nyomtatójával! Remélem, nem olyan idétlen állatokkal fogja, mint az a hogyishívják…
– Dodó – jegyezte meg Klapács úr, tekintetével az egyre kisebb ponttá zsugorodó rakétát követve az égen. – Úgy tudom, olyan állatokat akar nyomtatni, amelyeknek nem kell majd levegő. És elélnek holdkövön meg holdporon. Kifejlesztett ehhez egy újabb szerkentyűt, egy másik 3D nyomtatót.
– Nincs ki ennek a négy kereke, én mondom magának 9 – jegyezte meg Kobaki tata. – Ezek a fura találmányok, meg az állatmániája is…
– Mixi a legjobb vevőm – vetette közbe a barkácsboltos. – És szerintem nem akármilyen dolog, hogy valaki feltalál egy nyomtatót, amivel hús-vér lényeket tud teremteni. Sőt, újrateremthet egy dodót, aki ráadásul itt, a mi szigetünkön él.
Az öreg meg sem hallotta a szavait.
– Az a műhús is, amit Mixi gépei állítanak elő… – motyogta. – Bárki bármit mond, én visszasírom a régi szép időket, amikor még sült csirke került a vasárnapi tányérba. Emlékszik?
– Könnybe lábadt a szeme, ahogy Klapács úrra tekintett.
Most a barkácsboltos engedte el a füle mellett a kérdést. Tudta, sokan gondolkodnak az öreghez hasonlóan. A vevői nemegyszer megjegyezték: kár, hogy nem Elmeházy Mini lett a sziget kormányzója, mert ő nem olyan modern lélek, és nem olyan megrögzött állatvédő, mint az öccse. Klapács úr erre csak fanyarul mosolygott. Őt és a feleségét büszkeséggel töltötte el, hogy az Elmeházy-sziget az első a világon, ahol nem esznek állathúst.
– Én bölcs lépésnek tartottam az öreg Elmeházytól, hogy fittyet hányt az örökösödési szabályokra, és Mixit tette meg kormányzónak – mondta ki nyíltan, miközben egy utolsó pillantást vetett a hordozórakétára. Az már csak apró fehér folt volt az égen. – Belegondolni se jó, mi lenne velünk, ha most az elvetemült bátyja vezetné a szigetet!
