Az Év Gyerekkönyve-díjjal kitüntetett szerzők a világhírű, irodalmi Nobel-díjas Maurice Maeterlinck varázslatos történetét mesélik újra – az örökérvényű klasszikus pompás köntösben kerülhet a magyar olvasók kezébe. Gimesi Dóra megőrizte az angol eredeti költőiségét és erős képiségét; csodákkal teli tündérmesét írt, Rofusz Kinga képei a régi, békebeli mesekönyvek világát idézik.
Vajon hol található a boldogság kék madara? Csupa titok Tiltil és Mitil kereső kalandja, ismeretlen világokban barátok és árulások kísérik útjukat – mindez a mesék bölcsességével lezárva.
Gimesi Dóra: A kék madár (részlet)
Rofusz Kinga rajzaival
A Jövő Birodalma
A Jövő Birodalma egy szigeten feküdt, egy sebes sodrású, hatalmas folyó közepén. Hidat sehol sem láttak, csak egy régi, rozoga csónak ringott a vízen.
– Hogy hívják ezt a folyót? – kérdezte Tiltil.
– Ez az Idő Nagy Folyama – felelt a Fény.
– Milyen gyors! – csodálkozott Mitil. – Én mindig úgy érzem, hogy vánszorog az idő. Főleg matekórán.
A Víz leguggolt a parton, és suttogott valamit a hullámoknak.
– Egy percre le tudom lassítani az áramlást – mondta, miután felegyenesedett. – De gyorsan kell eveznetek, ha el akarjátok érni a szigetet.
– Evezni? – dadogott a Tűz. – Ezen a folyón? Én inkább megvárlak benneteket a parton.
– Azt hiszem, én is. Félek, hogy a vízbe esem és elolvadok – reszketett a Cukor.
A Tej és a Kenyér is inkább a maradás mellett döntött, a Macska pedig, aki az utóbbi időben feltűnően hallgatag lett, még a partot sem szívesen közelítette meg, annyira utálta a vizet. Így aztán a gyerekek a Fény és a Kutya társaságában indultak el a sziget felé.
Amikor partot értek, csodálkozva vették észre, hogy a sziget egészen kék. Kék volt a parti homok, kékek a fűzfák, és az az épület is, amelynek tornya a fák fölé magasodott. A toronyóra hatot ütött. A Fény egy kék köves ösvényen vezette őket, melyet két oldalról búzavirág- és nefelejcságyások szegélyeztek.
A tornyos épület kertjében száz meg száz kék gyerek játszott. Volt, aki magas, téglalap alakú házakat épített, mások szárnyas autókkal furikáztak fel-alá, és olyanok is akadtak, akik békésen szuszogtak a kék platánfák alatt sorakozó rácsos kiságyakban. Tiltil és Mitil úgy érezte, mintha világ legnagyobb és legszebb játszóterére érkezett volna.
– Ők a Jövő Gyermekei – magyarázta a Fény. – Még csak ezután fognak megszületni. Ha egy emberpár gyerek után vágyakozik, akkor az a kisfiú vagy kislány innen indul el az életbe.
– Mi is voltunk itt, mielőtt megszülettünk? – kérdezte Tiltil.
– Bizony.
– Én egyáltalán nem emlékszem – ráncolta a homlokát a kisfiú.
Mitil vágyakozva nézett egy elsuhanó szárnyas autó után.
– Játszhatunk velük?
A Fény bólintott, és mosolyogva nézte, ahogy a két testvér elvegyül a kék gyerekek között. Mitil azonnal felkéredzkedett egy repülő autóra, Tiltil pedig egy magas, szemüveges fiú mellé telepedett le, aki egy terepasztalt rendezgetett. Az asztalon apró, lapos házak sorakoztak egy sivatag közepén. A szemüveges fiú annyira belemerült a munkába, hogy észre sem vette Tiltilt, ezért igencsak megijedt, amikor a kisfiú megszólította.
– Én is játszhatok?
A szemüveges Tiltilre meredt.
– Nem vagy kék – állapította meg a nyilvánvalót.
Tiltil megvonta a vállát.
– Hát, nem.
– Akkor te már megszülettél, igaz?
A kisfiú bólintott.
– Én majd csak huszonhárom év, négy hónap és tizenkét nap múlva mehetek – sóhajtott a szemüveges. – Pedig már nagyon kíváncsi vagyok a világra. Milyen érzés megszületni?
Tiltil elgondolkozott.
– Nem igazán emlékszem, mert akkor még nagyon kicsi voltam. Mit építesz?
– Ez lesz az első kolónia a Marson – húzta ki magát a fiú. – Én fogom megtervezni, ha majd felnövök. Addigra olyan sok ember lesz a Földön, hogy nem fognak elférni, és lesznek, akik más bolygókra költöznek.
– Vagány – Tiltil elismerően füttyentett.
Mitil ezalatt egy korabeli, hosszú copfos kislánnyal száguldozott az egyik szárnyas autóban.
– Ha megszülettem, autóversenyző leszek – magyarázta a copfos. – Először rendes, négykerekű kocsit vezetek majd, de amikor elterjednek a repülő autók, én leszek az első világbajnok.
– Lesznek repülő autók? – ámult Mitil.
– Persze – nevetett a lány, és egy kisfiúra mutatott, aki játékszerszámaival nagyon bütykölt valamit. – Ő fogja feltalálni azokat.
A repülő autó éles kanyart vett és lefékezett a kert végében, ahol egy szőke fiú egy kis locsolókannával öntözte a fiatal fákat. Mindegyik fa törzsét végigsimította, és halkan, szeretettel beszélt hozzájuk.
– Miért beszélget a fákkal? – kérdezte Mitil.
A copfos suttogva válaszolt.
– Búcsúzik, mert nemsokára indulnia kell. Eljött az idő, hogy megszülessen.
– Nem maradhat még egy kicsit?
– Nem. Ő lesz az, aki megmenti majd az esőerdőket a pusztulástól. Nagyon nagy szükség van rá a Földön.
A copfos elfordította a kormányt, és az autó ismét a levegőbe emelkedett. Hang nélkül suhantak a kert fölött, és Mitil lenyűgözve figyelte a magasból a különböző furcsa találmányokkal, járművekkel, gépezetekkel játszó kék gyerekeket. A rácsos ágyak mellett értek földet, ahol békésen aludtak a legkisebbek.
– Ők nem fognak feltalálni semmit? – érdeklődött Mitil.
– Mindenkinek vinnie kell valamit a Földre, anélkül nem engednek ki a kapun – magyarázta a leendő autóversenyző. – Ők új gondolatokat visznek majd, amelyek megváltoztatják a világot.
Mitil eltöprengett: vajon ő mivel játszott ebben a kertben, mielőtt megszületett? Ő mit vitt magával a Földre?
Tiltil még mindig az első marsi kolóniáról beszélgetett a szemüveges fiúval, amikor egy kisgyerek szaladt oda hozzá és átölelte a derekát.
– Szervusz, Tiltil!
– Honnan tudod a nevem?
A kisgyerek csodálkozva nézett fel rá.
– Hát nem ismersz meg? Én leszek a kisöcséd.
Ahogy jobban megnézte, Tiltil valóban ismerősnek találta a maszatos, szeplős arcot. Mintha csak saját magát látta volna óvodás korában. Boldogan ölelte magához a kisfiút, akiből csak úgy dőlt a szó.
– Egy év, három hónap és tizenkét nap múlva érkezem, szóval megmondhatod Apának, hogy hozza le a bölcsőt a padlásról. És ugye nekem adod majd a kisvasutat? Kölcsönbe is jó, ha te már nem játszol vele. Jaj, úgy örülök, hogy te leszel a bátyám! Majd megtanítasz faragni, meg rablórömizni, meg olvasni is, ugye? És játszunk majd indiánosat?
– Persze, hogy játszunk – ígérte Tiltil. – Ha nagyobb leszel, és jól viselkedsz, neked adom nagyapa bicskáját.
– Jó neked, hogy ismerted nagyapát – sóhajtott a kisfiú.
Tiltil leguggolt hozzá, és komolyan a szemébe nézett.
– Megígérem, hogy mindent elmesélek majd, amit ő mesélt nekem. És akkor olyan lesz, mintha te is ismerted volna.
A kisgyerek maszatos mutatóujjával Tiltil arcára bökött.
– Mi ez a víz, ami a szemedből jön?
– Könnyek – mondta a bátyja és gyorsan megtörölte a szemét a ruhája ujjával. – Ha a nagypapára gondolok, néha maguktól kijönnek.
Ekkor Tilo szaladt oda hozzájuk, nyomában Mitillel. A Kutya alaposan körbeszaglászta a leendő kistestvért, majd barátságosan megnyalta az arcát.
– Üdvözöllek, legkisebb istenem – hadarta boldogan. – Alig várom, hogy a hátamra ülj, és együtt játsszunk a kertben!
– Szia, öcskös! – üdvözölte a kisgyereket Mitil. – Anya nagyon boldog lesz, ha elmesélem, hogy találkoztunk.
A kisfiú elmélázott.
– Anya… Eddig csak álmomban láttam, de azt hiszem, ő a legszebb az egész világon. Nagyon szeretném már igaziból is megölelni.
– Tényleg ő a legszebb – bólintott Tiltil.
