Natalka Sznyadanko ukrán írónő a Szenvedélygyűjtemény című önéletrajzi ihletésű regényével lett ismert, de most A főherceg selyempongyolája című, ukránul 2017-ben megjelent kötetet is kézbe vehetjük magyarul. A regényben Habsburg Vilmos, vagy ahogy Ukrajnában mindenki ismeri, Vaszil Visivanij, a dinasztia „fekete báránya” kerül a középpontba, aki mádta a selyempongyolákat, a tetoválásokat, a matrózokat, és mindennél jobban az ukrán függetlenséget.
A 20. század egyik legexcentrikusabb főhercege a történelemkönyvek szerint 1948-ban, egy kijevi börtönben halt meg, de ebben a nagyregényében a főherceg túléli a fogságot, és a szovjet hétköznapok szürkeségébe olvadva próbálja megőrizni arisztokratikus tartását, és a szocialista Lvov feketepiacának ura lesz. A kötet egyszerre szellemes történelmi játék és mélyenszántó látlelet arról, mit művelt a 20. század mind Európával, mind az egyénnel. Olvass bele!
Natalka Sznyadanko: A főherceg selyempongyolája (részlet)
Fordította: Bárász Péter
1969–2008.
Halina 1969. augusztus 18-án, éjfél előtt egy órával született. Ugyanezen a napon, pontosabban ugyanezen az éjszakán, csak épp huszonegy évvel korábban állították ki a kijevi börtönkórházban ukrán ezredes nagyapjának, a Szics-gárdisták[1] ezredparancsnokának a halotti anyakönyvi kivonatát, akit Párizsban öt év börtönre ítéltek, Bécsben megfosztottak osztrák állampolgárságától, aki előszeretettel látogatta a párizsi bordélyokat, aki egyaránt szerette a fiatal tengerészeket és a gyönyörű nőket, és aki egyszerre volt az angol és a francia hírszerzés kémje, és az Ukrán Nacionalisták Szervezetének (OUN)[2] szimpatizánsa. Ő volt Wilhelm von Österreich-Teschen, azaz Vilmos főherceg.
Halina számára ő volt Wilhelm nagypapa, ritkábban Viljusz. Valójában csupán gyerekként hívták Viljusznak, illetve majd később, újra, már egészen idős korában. Vilmos, Karl Stephan von Österreich legkisebb fia, 1895. február 10-én született, fél évvel azelőtt, hogy Sigmund Freud az elhíresült Irma injekciójáról szóló álmát látta. Ennek az álomnak köszönhetően jutott Freud arra a következtetésre, hogy minden álom egy vágy beteljesülése. Ezzel tudományos körökben eleinte csupán botrányt és bizalmatlanságot keltett, és csak később vált világhírű tudóssá felfedezésének köszönhetően.
„Az első dolog, amire gyerekkoromból emlékszem – a tenger. Sok víz” – írta Wilhelm nagypapa az önéletrajzában, amelynek a nyelvét Halina csak részben értette, annyira tele volt eltorzult lengyel és német szavakkal. Nem is azonnal jött rá, hogy nagyapa nem a zakót hívja „marynarkának”, hanem a tengeri flottát, meg „reparációnak” az operációt, „belfernek” a tanárt, az óráját pedig mindig „dzigarnak” hívta[3]. Ez a dzigar, nagyapáé, mindig egy órával kevesebbet mutatott, mint Halinájé: Wilhelm nagypapa és Szofija nagymama sohasem tért át a szovjet hatóságok által bevezetett időzónára. És így, ha valakivel megállapodtak egy pontos időpontban, azt is mindig le kellett fixálni, hogy „moszkvai időről” van-e szó, vagy sem.
Nagyapa ugyanolyan hirtelenül határozta el, hogy megírja az emlékiratait, ahogyan szinte minden döntését meghozta életében. Egyik télen Halina bárányhimlős lett, és több hétig nem járt iskolába. Vilmos ott ült az ágya mellett, gondosan kenegette piros kiütéseit briliánszöld fertőtlenítőfolyadékkal[4], és hogy elterelje unokája figyelmét a bőre viszketéséről, az általa megélt eseményekről mesélt.
– Nagypapa, te bolondozol velem, ez nem lehet igaz – bosszankodott Halina. – Valamilyen kalandregényt olvastál, és most azt meséled el nekem.
Vilmos ekkor gondolt először arra, hogy az ő életrajza egy kész kalandregény, amelyet ő maga fog megírni.
Az emlékirat-írás ünnepélyes előkészületei körülbelül egy hónapig tartottak. Vilmos rengeteget vacakolt a dolgozószoba elrendezésével, amely egykoron Szofija nagymama édesapjának volt az irodája, aki itt szokott pihengetni munka után. A fő berendezési tárgya egy zöld szövettel letakart asztal volt, fiókjai mind kulcsra zárva, de szinte az összes kulcs megvolt.
Mielőtt elkezdett volna dolgozni az emlékiratain, Vilmos a lehető legkényelmesebb párnát szerette volna kiválasztani a karosszékbe, de hiába próbálkozott, egyik sem felelt meg számára, így beadta a széket egy műhelybe, hogy kárpitozzák újra. Azonban ezután sem volt elégedett, megpróbálta hát az egyik öblös bőrfotelben kényelembe helyezni magát – ennek karfái és az ülése között elég széles rések voltak, és Szofija gyerekkorában különböző apró tárgyakat szokott kikotorni belőlük: fémpénzeket, körömreszelőket, kiskanalakat, fésűket.
Vilmos lecserélte a dolgozószoba függönyeit, hogy a lehető legnyugodtabb légkört teremtse meg, aztán rengeteg időt pepecselt a papír, a tollak és a ceruzák kiválasztásával. Mindegyiket megmutatta Halinának, sőt meg is tanácskozta vele a dolgot. Ő pedig kölcsönadott neki pár vastag, kockás füzetet, hogy abba jegyzeteljen. Vilmos kijelentette, hogy ennyire lehangoló, céklaszínű, műbőr borítójú füzetekbe bizonyára semmi érdemlegeset nem fog tudni írni. Halina azt javasolta, hogy ragasszák át a füzeteket papírral, és fessék ki. Így is tettek. Végül Vilmos bejelentette, hogy másnaptól tényleg elkezd az emlékiratain dolgozni.
Másnap, közvetlenül a reggeli után kijelentette:
– Kérlek, ma ne zavarjatok. Írni fogok.
Fölényes mozdulattal megigazította a köntösét, és eltűnt a dolgozószobájában.
Bevitte a nagymama régi írógépét, és ettől kezdve azt próbálta megtanulni, hogyan kell gyorsan gépelni. Eleinte néhány percig csak a billentyűk kopogtatása hallatszott ki a dolgozószobából, aztán valami hangosan feldőlt – talán a szék –, és nagypapa felkiáltott:
– Verdammt noch mal![5]
Ez jelenthette azt is, hogy valamelyik betű beakadt, de azt is, hogy melléütött. Körülbelül egy óra múlva kijött, kissé ideges volt, és megkérdezte a nagymamát, hogy van-e valami finomság, mert valamiért nem megy az írás. Nagymama készített neki egy teát, lekváros kenyeret és túrótejfölt – ez volt a kedvenc desszertje. Vilmos eltűnt az ajtó mögött. Egy újabb óra elteltével megint megjelent. Ezúttal nagyon határozott volt:
– Mi a csudát lehet pongyolában írni! – biccentett oda a küszöbről, és feltépte a ruhásszekrény ajtaját. – Amilyen az öltözet, olyan az iromány. Rendbe kell tegyem magam.
Hosszadalmas átöltözések kezdődtek, mosakodás, borotválkozás, frizuraigazítás, manikűr
– nagypapa mindig nagyon gondosan manikűrözte magát, rettenetesen tudta idegesíteni egy szakadt, esetleg lerágott, netalán piszkos köröm, vagy elszarusodott kutikulabőr. A manikűr elég sok időt vett igénybe, és ezúttal egészen az ebédig tartott. De az ebéd így legalább ünnepélyesen, elegáns ruhában zajlott, nagypapa még a svájci dzigarját is – amelyet már sok-sok éve nem hordott, és amely csodával határos módon maradt épségben, amíg ő börtönben volt – felcsatolta a karjára, mivel megtalálta az egyik fiókban és megtisztította a portól. Ebéd után elégedetten ásított, és így szólt:
– Na, akkor most jöhet egy kis pihenés!
Ezzel a délutáni alváshoz átment a dolgozószobájába. Mikor felébredt, ivott egy kávét, sakkozott egyet Halinával, olvasott, és aznapra az írás már eszébe sem jutott. Másnap reggel mindez megismétlődött.
Akkor sikerült néhány oldalt megírnia, amíg Halina beteg volt. Mindegyikkel kirohant a dolgozószobából, gyerekes boldogsággal és izgatottsággal, meghúzta a pongyolája övét, és rögtön fel is olvasta Halinának, amit az imént alkotott. Igaz, minden egyes felolvasott mondathoz hosszú elbeszélést fűzött, amely nélkül aligha lehetett volna megérteni, amit írt.
Vilmos sokkal érdekfeszítőbben tudott beszélni, mint írni.
Nagy nehézségek árán bírt kipréselni magából minden egyes leírt mondatot, rengeteget kínlódott, hogy akár a legegyszerűbb gondolatot is megfogalmazza, állandóan szavakat válogatott, sokat javított és húzott, a szöveg pedig végül mindig zavarosra sikeredett, és alig lehetett megérteni, hogy mit is akart vele mondani. Szerinte ennek a gimnáziumi oktatás hiánya volt az oka, mert neki a reáliskolai programot tanították, nem pedig a gimnáziumit. Gyerekkorában a házitanítói elsősorban a gyerekek apjánál és maguknál a gyerekeknél akartak jó benyomást kelteni, és másodrendű dolognak számított arra felügyelni, hogy a diákjaik úrrá legyenek az anyagon. A gyerekek így csupán azt tanulták meg, amit a legegyszerűbben el tudtak sajátítani. Vilinek pedig jobban ment a beszéd, mint az írás. Például egy fogalmazás megírása az ő esetében a következőképpen nézett ki: az egész óra azzal telt, hogy elmesélte a tanárnőnek, mivel töltötte a nyári szünetet, hogy Párizsba mentek a szüleivel, és aprólékosan elmagyarázta az utazás legapróbb részleteit is, a friss croissant vajas ízét, a párizsi pincérnők és szállodai szobalányok dallamos beszédét, az utca porát, a nők ruháját a színházban, az oda- és visszaút élményeit. A tanárnő lélegzetvisszafojtva hallgatta. Aztán így szólt:
– Vili, ez csodálatos! Most pedig írd le mindezeket.
Vilmos pár perc múlva, elégedett mosollyal, már át is nyújtotta neki a papírt:
– Kész!
– Hogyan? Máris? Ilyen gyorsan? – lepődött meg a tanárnő, azzal szétnyitotta a papírlapot, amelyen ez állt: „A vakációt Párizsban töltöttem. Jó volt.”
– Ennyi? – csodálkozott el újra a tanárnő.
– A többit már mind elmondtam magának – mondta széles mosollyal, magával megelégedve Vili.
Mindig is nehezére esett az írás. Még gyerekkorában kezdődött, a szépírásórákkal, amelyeket őszintén gyűlölt, és minden lehetséges módon megpróbálta őket ellógni, talán ezért írta annyira kelletlenül a fogalmazásokat is – unta, hogy annyi időt pocsékoljon valamire, aminek az elképzelése sokkal jobban ment. A koncentráció hiánya lehetett az oka annak, hogy élőszóban is kaotikusak és csapkodók voltak az elbeszélései. Egyes történésekre gyakran és részletesen tért vissza, másokat teljességgel kihagyott. Emiatt Halinában amolyan töredezett kép alakult ki nagyapa életének eseményeiről,
mint amikor régi dokumentumfilmet néz az ember, de a filmszalag folyton elszakad, így aztán a benyomások felgyűrődnek,
vagy pedig a legalkalmatlanabb pontokon ragadnak össze. Ezeket az összevissza elbeszéléseket hallgatva Halina rajzolni kezdett. Eleinte csak arcokat, így próbálta elképzelni, hogy is néztek ki a szereplők nagypapa történeteiben, aztán már egyes jeleneteket is: hogyan unatkozott nagypapa még kisfiú korában Bécsben az udvari eseményeken; hogyan szökött meg a lengyel Żywiecben lévő családi várukból a hegyekbe a huculokhoz;[6] hogyan tisztelgett a Szicsi Lövészzászlóaljnál ukrán katonái előtt; hogyan találkozott Septickij metropolitával Lembergben; hogyan próbált divatos ruhákat Párizsban. Halina rajzai egy képregényre emlékeztettek, azzal a különbséggel, hogy a történetek nem időrendben követték egymást. A második világháború eseményei után az első világháború vagy a két világháború közötti időszak történéseinek rajzai következtek, aztán a szovjet Lvovban, majd a harmincas években történt epizódok jöttek, amikor Vilmos Párizsban élt. Ez a képregény nem csupán a történeteire, de magára nagyapára is emlékeztetett – a káosz, a következetlenség, a heves és féktelen temperamentum megtestesülésére. Ráadásul nagyon egyenetlen intenzitással halmozódtak fel életében az események: az 1914 és 1921 közötti időszakban több tucatnyiszor annyi, és sokkal fontosabb dolgokat élt át, mint a rákövetkező húsz évben, majd ismét egy rövid, de intenzív korszak után jött a szovjet időszak letargiája.
Nagyapának nagyon tetszett, ahogy Halina alkot. A képregényt nézegetve újabb és újabb részletek jutottak az eszébe, unokája pedig azon nyomban le is rajzolta ezeket, néha csak ösztönösen sejtve, hogyan nézhetett ki ez vagy az. Halina már gyerekkorában telerajzolt több vastag füzetet is ezekkel a képregényekkel, később pedig nagyon vigyázott rájuk, időről időre különböző epizódokat készítve hozzájuk, amelyek eszébe jutottak a nagyapja elbeszéléseiből. Ezeket a képsorokat sok-sok évvel később elvitte magával Bécsbe is, hogy ötletet adjon egy megrendelőjének egy kocsma belső terének jövőbeni kialakításához. A megrendelő azonnal lázba jött, és egy órával a találkozó után e-mailben küldött szerződést Halinának, akkora honoráriumot felajánlva, amekkorát képtelenség elutasítani. Halina nem is utasította el.
Halina képregényének első oldalára nagyapja „Omega Seamasters” óráját rajzolta, ugyanolyat, mint amit később a moziban is látott James Bond csuklóján. Akkor hallotta először ezt a szlogent, hogy „A világ nem elég” – amit nagyapja mottóként írt emlékiratai első oldalára, na, nem azért, mintha szerette volna a James Bond filmeket,
hanem mert ez volt a Habsburgok egyik családi jelszava.
[1] A Szicsi Lövészek eredetileg az Osztrák–Magyar Monarchia oldalán harcoló ukrán alakulat volt, majd 1918-ban ők képezték az Ukrán Népköztársaság hadseregének alapját.
[2] Az OUN-t (Ukrán Nacionalisták Szervezete, Організація Українських Націоналістів, ОУН) 1929-ben Bécsben alapított ukrán nacionalista szervezet, amely a független ukrán állam létrehozását tűzte ki célul, akár erőszakos eszközökkel. 1940-ben a mérsékeltebb OUN-M (Andrij Melnik vezetésével) és a radikálisabb OUN-B (Sztyepan Bandera vezetésével) frakcióra szakadt, amelyek eltérő taktikákat és nemzetközi politikát követtek, de a világháború alatt mindketten együttműködtek a náci Németországgal, és tagjaik ukrajnai pogromokon és más erőszakos cselekményekben vettek részt.
[3] A lengyel marynarka szó első jelentése zakó, a második, sokkal ritkább – a flotta. Reparáció elsődlegesen jóvátételt, belfer lengyelül valóban tanárt, tanítót jelent, de elég ritkán használták már száz évvel ezelőtt is, a német Behelferből (segítő) származik. Az óra lengyelül zegar.
[4] Viride nitens, avagy Aniline green
[5] A francba már megint! (német)
[6] Az Ukrán-Kárpátokban élő ruszin etnográfiai csoport. Eredetileg lovas pásztornép. A Kárpátok pónijának is hívott kis testű hucul ló híres szívósságáról.
Nyitókép: Wikipedia
