Adam LeBor hét regény és kilenc tényirodalmi mű szerzője, külföldi tudósítóként hosszú évekig élt Budapesten, és olyan lapokban publikált Magyarországról és Közép-Európáról, mint a Times, az Independent és az Economist. Budapest végnapjai – Kémek, nácik, embermentők és ellenállók, 1940–1945 című könyvében arra keresi a választ, hogy hogyan lett Budapest lüktető, modern, kozmopolita városból romhalmaz? Hogyan lett az európai zsidóság egyik központjából a nyilas rémuralom színtere? És ki tett a legtöbbet azért, hogy mindez ne így történjen?
A kötetben kémek, embermentők és ellenállók feszülnek össze az egyre jobban fasizálódó nagypolitika végrehajtóival. A „Kárpát-medence Casablancájának” krónikája emberi történeteken keresztül bontakozik ki előttünk. A könyvben nemcsak Horthy Miklós vagy Adolf Eichmann játszik fontos szerepet, hanem egy lengyel femme fatale is, akiért a férfiak a Dunába ugranak, vagy Budapest csempészkirálya, aki sokszoros ügynökként egyszerre dolgozik a náciknak, a magyaroknak és a cionistáknak. Olvass bele!
Adam Lebor: Budapest végnapjai – Kémek, nácik, embermentők és ellenállók, 1940–1945 (részlet)
Fordította: Bus András
9. fejezet: Kémek városa
„A német befolyás alatt álló országokban működtetett képviseleteink közül a budapesti élvezi a legnagyobb függetlenséget, és itt a legvalószínűbb,hogy komoly kísérlet történik a felénk való közeledésre.”
Herbert Pell budapesti amerikai követ érvelése 1941 májusában amellett, hogy Magyarország még szakíthat Németországgal[i]
Cserépfalvi Imrének gyanús volt a csinos fiatal hölgy, aki csak úgy besétált a Váci utcai üzletébe. 1941 tavaszán a főváros utcái hemzsegtek az elegáns, vonzó nőktől, de Starosolszky Aranka még budapesti viszonylatban is feltűnően gyönyörű volt – és, gondolta a férfi, túlságosan rámenősen viselkedett. Sorban ejtette el a tulajdonos barátai és kapcsolatai nevét, dicsérte Cserépfalvi könyvkiadójának tevékenységét, és arról érdeklődött, fontolóra venné-e a kézirata publikálását. A Librairie Française névre hallgató bolt közismerten náciellenes találkozóhely volt, főleg a budapesti irodalmi körökben – valaha például Arthur Koestler is a rendszeres vásárlói közé tartozott. Cserépfalvi az SOE ügynökeként Basil Davidsonnak dolgozott, és barátai között tudta Pálóczi Horváth Györgyöt, valamint a Pesti Napló másik szövetségespárti újságíróját, Bálint Györgyöt is.
Tudta, hogy megfigyelés alatt tartják.
Cserépfalvi udvariasan visszautasította a próbálkozást. Ösztönei nem csaltak: később fülest kapott, hogy Starosolszky Aranka a magyar titkosszolgálat agent provocateurje. A nő azonban egy idő múlva ismét kísérletet tett a kiadónál, ezúttal Kovács Imre politikuson keresztül, aki szintén az SOE állományához tartozott. A Cserépfalvinak korrektorként dolgozó Kovács végighallgatta Starosolszky történetét a náciellenességéről és arról, hogy van egy politikai témájú kézirata – aztán azt tanácsolta neki, hogy írjon inkább romantikus regényt, mert politizáló kötete már épp elég van a kiadónak. Nem ült fel a mesének tehát ő sem, de Starosolszky produkciója kivívta az elismerését. Biztos volt benne, hogy a nő magabiztossága és jó megjelenése hamarosan eredményt hoz.
Néhány hónappal később Kovács elment a Hangli kioszkba találkozni az ellenállókörökben jól ismert, és szintén az SOE-nek dolgozó kabaréművésszel, Békeffi Lászlóval. Békeffi roppantul izgatott volt, ugyanis új lehetőség kínálkozott arra, hogy kapcsolatba lépjenek a brit hírszerzéssel Isztambulon keresztül. A komikus barátnője, egy rendkívül tanult és tökéletesen megbízható nő, aki jó összeköttetésekkel rendelkezett diplomatakörökben, éppen Törökországba készült, és azt mondta,
minden tervet haza tud hozni, ami ahhoz szükséges, hogy komoly szabotázsakciókat indíthassanak.
Kovács érdeklődni kezdett Békeffitől a barátnőről – fiatal, csinos, szép arcú? A konferanszié helyeselt – igen, ez mind igaz rá. Kovács erre feltette a kérdést: véletlenül nem Starosolszky Aranka ez a „tökéletesen megbízható” futár? Békeffi döbbenten bólogatott – honnan ismeri Kovács a lányt? Beszélgetőpartnere nem adott egyenes választ, azt viszont közölte vele, hogy azonnal meg kell szakítania a kapcsolatot Starosolszkyval. Békeffi felháborodottan tiltakozott, mondván, hallatlan, hogy ilyen bizalmatlan legyen az ember. Balszerencséjére azonban később kiderült, hogy Kovácsnak igaza volt.[ii]
Városszerte folytatott beszervezéseket az SD is. 1941 áprilisában Wilhelm Götz a Gellért Szállóba ment találkozni egy barátjával és egy bizonyos dr. Meierrel. Az Abwehr ügynöke – és haszonleső alak – lévén Götz bármikor kész volt új kapcsolatokat építeni. Be is mutatkoztak egymásnak, de hamar kiderült, hogy a találkozó sokkal kiélezettebb lesz, mint amire ő számított. „Dr. Meier” mindent tudott Götz hátteréről és a magánéletéről is. Felhánytorgatta neki, hogy több zsidóval bizalmas kapcsolatban áll, ideértve a barátnőjét, Tildét is, akivel ráadásul együtt él. Mármost, folytatódott az okfejtés, ez a fajta viselkedés kellemetlen következményekkel járhat Götz számára, de minden „felesleges komplikáció” elkerülhető, ha a férfi elkezd az SD-nek dolgozni. „Dr. Meier” valójában az SD magas rangú tisztje és Magyarország-szakértője, Wilhelm Höttl volt. Götz tiltakozott, mondván, nem tudott róla, hogy Tilde zsidó, de ezt valószínűtlennek is tartja, ő maga pedig egyébként is dolgozik már az Abwehrnek. Höttl azt felelte, hogy ennek semmi jelentősége, ugyanakkor Götznek szigorúan tilos az Abwehrnél bárkinek elárulni, hogy immár az SD is beszervezte.
Götznek nem volt más választása, mint igent mondani. Höttl rendkívül veszélyes ember volt – személyesen Walter Schellenbergnek jelentett, aki nemcsak a náci hírszerzés új csillaga volt, gyorsan felfelé ívelő karrierrel, hanem Heydrich szövetségese és protezsáltja is.
Az SD-tisztnek csak egy telefonjába került, hogy Götz – Tildével együtt – a Gestapo kezére kerüljön.
Höttl felvázolta a férfi új feladatait: jelentenie kell „a gyanúsan viselkedő magánszemélyekről és az ellenséges ügynökök mozgásáról”, hírszerzői értesülésekkel kell szolgálnia „a magyarországi lengyel földalatti mozgalmakról, és arról, hogyan tartják a kapcsolatot Lengyelországgal”, végül pedig információkat kell gyűjtenie a szociáldemokrata, a kommunista és a nyilaspártról. Jelentéseit kéthetente kell megírnia és átadnia egy bizonyos dr. Mareknek, aki aztán eljuttatja őket Höttl bécsi irodájába.[iii]
Talán az hathatott rá, hogy börtönnel fenyegették – de bárhogy is volt, Götz elkezdte összeállítani a jelentéseit az SD-nek, még ha javarészt az Abwehr információit használta is hozzájuk. Egy nap aztán összetalálkozott Korda irodájában egy kikeresztelkedett zsidó férfival, a Bandi becenéven ismert Grosz Andorral. Grosz lusta, felelőtlen ember volt, egyben pedig jól ismert alak a kávéházak világában és a város éjszakai életének kevésbé jó hírű fertályain, aki valutával feketézett, és aranyat, gyémántot, készpénzt, sőt még perzsa szőnyegeket is csempészett. A György, Grainer és Gregori néven is ismert férfi kapcsolatai és színes múltja ellenére gyakran küzdött anyagi gondokkal. „1940 és 1941 folyamán sosem volt elég pénze, néha ahhoz is kölcsön kellett kérnie a barátaitól, hogy egy csésze kávét ki tudjon fizetni” – állapítja meg róla a brit hírszerzés egyik jelentése, amely a háború későbbi szakaszában született. Grosz azért ment aznap az Abwehr budapesti irodájába, mert letartóztatták, és tizennyolc hónap börtönre ítélték valutacsempészetért. Kordától akart segítséget kérni az ítélete semmissé tételéhez.
Korda nemet mondott, így Grosz inkább az Abwehr stuttgarti állomásához csatlakozott – és bár az ítéletét nem vonták vissza, azt valahogy sikerült elkerülnie, hogy börtönbe kerüljön. A németek megbízásából csokoládét, kakaót, rizst és más fogyasztási cikkeket kellett beszereznie, majd ki kellett találnia, hogyan juttassa el a készleteket Németországba, és azt is fel kellett derítenie, milyen szállítmányozási vállalatokkal mozgatnak hasonló árut a britek. A menet közben Grainer néven német útlevélhez is jutó férfit 1942 nyarán aztán a magyar katonai hírszerzés új vezetője, Merkly Antal is beszervezte.
És ha a kettős ügynökség nem lett volna elég, az ekkor már Budapest csempészkirályaként emlegetett Grosz a magyar cionisták futáraként is dolgozott:
Budapest és Isztambul között ingázva pénzt és értéktárgyakat szállított nekik, miközben információkkal látta el az Abwehrt és a magyar katonai hírszerzést. Veszélyes zsonglőrmutatvány volt, de később a tét még ennél is magasabbra emelkedett.
1941 nyarán a budapesti Abwehr-állomás működése csúfos véget ért. Korda üzleti ügyei régóta gyanúsak voltak, és a rossz nyelvek csempésztevékenységről is beszéltek vele kapcsolatban, de a kegyelemdöfést vélhetően az egyik saját ügynöke segített bevinni. Vizsgálat indult, amely arra jutott, hogy Korda és egyik kollégája „nagy léptékű illegális valutacsempészetet folytatott, és elmulasztotta ügynökei rendszeres és elégséges kifizetését”. 1941 szeptemberére az állomást megszüntették, és minden munkatársát elbocsátották. Götz kilépett az Abwehrből, és új karriert kezdett újságíróként – bár lényegében csak a magyar külügyminisztérium propagandaanyagait írta újra –, közben viszont tovább dolgozott Höttlnek és az SD-nek. Korda az Abwehr állományában maradt, és 1942-ben átkerült a technikai részlegre.
Nem minden budapesti Abwehr-ügynök volt olyan hasznavehetetlen, mint Götz. Rudolf Kordához hasonlóan Richard Kauder (más néven Fritz Kauders, Richard Klatt vagy Fritz Klatt) is osztrák zsidó volt, bár az ő szülei kikeresztelkedtek. Az 1900-ban Bécsben született férfi Szarajevóban, majd Miskolcon nőtt fel, ahol folyékonyan megtanult magyarul. Gépészmérnöknek tanult, aztán kereskedőként dolgozott Bécsben és Berlinben, de mivel a nácik egyre komolyabban üldözték a zsidókat, 1938-ban Budapestre költözött. Itt egy lett a seregnyi szerencselovag, közvetítő és opportunista közül, akik a helyi félvilágban sodródva élvezték az éjszakai életet, valamint a város által kínált kulináris és érzéki örömöket. Kihasználva, hogy kitűnő érzéke van a kapcsolatépítéshez, a lehetőségek felismeréséhez és a profitszerzéshez, Kauder pompásan boldogult.
Ismeretségeire építve hamar egyfajta közvetítővé vált, vagyis vízumot és tartózkodási engedélyt szerzett az ügyfeleinek. Legjobb forrása ehhez a Zágrábban állomásozó amerikai diplomata, John C. Meily lett. Mint akkoriban megannyi szakmabeli honfitársa, Meily is naiv volt, és vajmi keveset adott a biztonságra (ha egyáltalán foglalkozott vele). Budapesti bevásárlókörútjaikon és kirándulásaikon a magát hollandnak kiadó Kauder kalauzolta őt és feleségét, intézte nekik a pénzváltást, és segített újabb antik fegyvereket találni Meily egyre gyarapodó gyűjteményébe. Miután a két férfi barátsága elmélyült, Kauder minden bizonnyal bejáratos lett Meily zágrábi irodájába is, ahonnan számtalan dokumentumot emelt el, hogy másolatot készítsen róluk, majd visszavigye őket – a kópiákat pedig az Abwehrnek adta tovább. Meily annyira megbízott benne, hogy egy ízben még egy levelet is vele küldött el a budapesti amerikai konzulnak. Kauder természetesen ezt is lemásolta.[iv] 1941 májusára már ő vezette a Schwert („kard”) néven ismert szófiai Abwehr-állomást.[v] A fedőneve Klatt volt, az Abwehr berkeiben pedig csak „a zsidó Klatt”-ként emlegették. Kicsapongó életvitelét Bulgáriában is folytatta, a kirendeltség működtetésére biztosított pénzt elszórta, és hamarosan a város éjszakai életének állandó szereplője lett.[vi] Végül elfogták a szövetségesek. „Kényszerítettek, hogy az Abwehrnek dolgozzak. Meg kellett tennem, különben letartóztattak volna, anyámat pedig deportálják”[vii] – állította később. Az édesanyja azonban meghalt 1943-ban Budapesten, és ő mégis tovább dolgozott az Abwehrnek egészen a háború lezárásáig.
1941 áprilisának végére az európai szövetségesek számos diplomatája elhagyta Budapestet, vagy rövid időn belül távozni készült a városból. Képviseleteiket bezárták, a rolót lehúzták. Az Egyesült Államok viszont továbbra is semleges maradt, tágas Szabadság téri követsége pedig nyitva tartott. Az amerikaiak képviselték a brit érdekeket és a Budapesten tartózkodó brit állampolgárokat is.
Sok magyarnak – főleg azoknak, akiket kétségbe ejtett az ország egyre szorosabb szövetsége a nácikkal – az amerikai követség volt a remény és civilizáció utolsó mentsvára.
Az SD ugyanakkor kulcsfontosságú célpontot látott a követségben és munkatársaiban, kiváltképp az új követben, Herbert Pellben. Ezért aztán Wilhelm Höttl vakmerő műveletbe kezdett a Parlamenthez közeli épület szívében.
A követség rendelést adott le egy biztonságos iratmegsemmisítőre, amely a Wolf névre hallgatott. A készüléket le is gyártották, majd kiszállították. Az amerikai diplomaták innentől kötelességtudóan tömték a bizalmas dokumentumokat a Wolfba, az pedig csíkokra szabdalta őket. A követség munkatársai legalábbis ezt gondolták.
Valójában azonban a gép egyáltalán nem darabolta fel a papírokat,
így egy lefizetett műszerész egyben halászhatta ki őket a németeknek. Az amerikai üzenetek ennek köszönhetően rövid ideig az SD budapesti irodájában kötöttek ki, míg a diplomaták rá nem jöttek, mi történik.[viii] A Wolf-akció így minden merészsége ellenére csak futólag tudott produktív lenni – Höttl azonban hamarosan sokkal kifinomultabb műveletbe kezdett a korzón álló Hotel Dunapalotában, és ezzel már jóval több bizalmas amerikai információt szüretelt.
Az új amerikai követ, Herbert Clairborne Pell 1941 februárjában érkezett meg Magyarországra. Elődjéhez hasonlóan ő sem a karrierdiplomaták, hanem a politikai kinevezettek táborát gyarapította. A progresszív demokraták közé tartozott, és szofisztikáltabb, világlátottabb karakter volt, mint Montgomery, emellett pedig folyékonyan beszélt németül, és elboldogult olaszul is. Internacionalista lévén abban hitt, hogy az Egyesült Államok a jó szolgálatában álló erő a nagyvilágban, és ha szükséges, be kell avatkoznia. Korábban Portugáliában szolgált, melynek fővárosa, Lisszabon ugyanolyan kulcsfontosságú hírszerzési helyszín és kémtanya volt, mint Budapest. Az amerikai politikai elitben akadt némi együttérzés Magyarország iránt amiatt, hogy Trianon igazságtalan szenvedést okozott az országnak – bár az Egyesült Államok nem lobbizott a méltányosabb megállapodásért. A Horthy-rezsimet a stabilitás letéteményésének tartották, és úgy vélték, hogy ütközőzónát teremt a nácikkal szemben. Anglofíliájával együtt a magyar elit túlnyomó többsége Amerika-párti is volt – Harry Hill Bandholtz tábornoknak még szobra is állt a követség közelében. 1919-ben Bandholtz egyike volt annak a négy tisztnek, akiket az antant megbízott, hogy felügyeljék a román csapatok Magyarországról történő kivonását, egy októberi estén pedig pusztán a lovaglópálcájával és a meggyőző fellépésével megakadályozta, hogy román katonák kifosszák a Nemzeti Múzeumot. Ezután a brit laptulajdonoshoz, Lord Rothermere-hez hasonlóan belőle is közismert figura és nemzeti hős lett.
Pell túl hamar összebarátkozott Horthyval, ami jelentősen torzította a háborús Magyarországról kialakított képét.
Állandó szereplője lett Budapest társasági életének: Buickjával sokat járta a város utcáit, és rendszeresen szervezett fogadásokat és vacsorákat. Montgomeryhez és Owen O’Malley-hez hasonlóan ő is bedőlt Horthy azon állításának, hogy a kormányzó csak vonakodva szövetkezik a nácikkal, és a szíve mélyén valójában a szövetségesekkel van. Washingtonnak küldött jelentéseiben Pell átsiklott afelett, hogy 1941 tavaszára Magyarország félig-meddig rendőrállammá vált, amely mindig egyszerre lépett a náci Németországgal. Helyette azt írta Horthyról, hogy „köztiszteletnek örvend, mint rendes, őszinte ember és magyar hazafi, aki minden tőle telhetőt megtesz országa méltóságának és függetlenségének megőrzéséért. Úgy hiszem, ez a vélemény megalapozott”.[ix]
Montgomeryhez hasonlóan Pell is az arisztokráciával és a budapesti elittel vegyült, melyek köreiben sokan szemben álltak a nácikkal, és ebből azt a téves következést vonta le, hogy Magyarország egésze németellenes. Valójában azonban 1941 tavaszára a társadalom egy jelentős szelete fásultan beletörődött, hogy elkerülhetetlen a bevonódás a háborúba, egy nagy létszámú és jelentős befolyással bíró csoport aktívan pártolta a nácikat, és alig várta, hogy a lehető legszorosabb szövetségre léphessen Berlinnel, majd visszakövetelhesse a Trianon miatt elvesztett területeket, a magyar zsidók, az értelmiségiek kisebbsége, valamint a baloldaliak és a liberálisok pedig a náciellenesek közé tartoztak. A magyar zsidósággal kapcsolatban Pell is ugyanolyan vak volt, mint Montgomery. Azt állította, hogy „az antiszemitizmus eredendően rendkívül enyhe Magyarországon” és „a zsidókkal jól bánnak”, a kormány csakis a németek nyomásgyakorlása miatt, kényszerből fogadta el a zsidótörvényeket, melyekkel „a magyarok többsége a legkevésbé sem szimpatizál”.[x] Ebből annyi igaz, hogy a zsidótörvények elfogadásában a németek pressziója is szerepet játszott. Az viszont, hogy milyen könnyen átmentek a parlamenten, milyen nyíltan támogatták őket az egyházak, és milyen kevesen emelték fel a hangjukat ellenük, világosan megmutatta, hogy sok magyar közömbösen fogadta vagy egyenesen támogatta ezeket az intézkedéseket.
[i] Idézi: Peterecz Zoltán: „A Certain Amount of Tactful Undermining. Herbert C. Pell and Hungary in 1941”. Hungarian Quarterly 202–203 (2011). 124–127.
[ii] Szelke: „Katonák, kémek, kalandorok”. Honvédségi Szemle, 2018/6. 185–186.
[iii] UKNA KV 2/412. Wilhelm Höttl.
[iv] David Kahn: Hitler’s Spies. German Military Intelligence in World War II. New York, Macmillan, 1978. 312–316.
[v] UKNA KV 2/1496_2. KLATT vagy KAUDER kihallgatása. Vezeti: Mr. Johnson. 1947. január 27. 17.
[vi] Michael Muller: Canaris. The Life and Death of Hitler’s Spymaster. London, Naval Institute Press, 2007. 213–214.
[vii] UKNA KV 2/1496_1. 37.
[viii] Höttl: I. m., 9.
[ix] Idézi: Peterecz: „A Certain Amount of Tactful Undermining”. 127.
[x] Uo., 131.
Nyitókép: A szerző Facebook-oldala