Anna Starobinets orosz szerzőtől – aki a cenzúrával való tanulságos találkozását korábban a Guardianon írta meg – az Állatias Bűnügyi Krónikák-sorozat után most egy fantasy-t olvashatunk magyarul. „Az orosz Stephen King” névvel is illetett szerző 800 oldalas regényében a főszereplő, egy emlékezetét vesztett egykori cirkuszi artista, Maxim Kronin imádott feleségét szeretné megtalálni, amikor 1945 augusztusában a Szovjetunió és Mandzsúria határán fekvő városkába, Rókagázlóba érkezik. Szökött fegyencként, egy szovjet kémelhárító tiszt személyiségét felvéve, az életben maradásáért küzd, de nemcsak valóságos fegyverekkel, hanem holt lelkekkel és alakváltókkal kell felvennie a harcot. Gyilkos indulatoktól fűtött vallási fanatikusok, mindenre elszánt katonai vezetők, csempészek és morfinisták, hipnotizőrök, emberi fenevadak kelepcéjébe kerül, és ősi átkok sorát kell felfednie. Olvass bele!
Anna Starobinets: Fenevadak (részlet)
Fordította: Goretity József
ÖTÖDIK RÉSZ
Rájöttem, hogy a Szamuráj Útja a halálban gyökerezik.
Ha dönteni kell élet és halál között, az embernek habozás nélkül
a halált kell választania. Csak a kishitűek igazolják magukat
olyan okoskodással, hogy az igaz cél elérése előtt meghalni
– értelmetlen halál. Hajlamosak vagyunk rábeszélni magunkat arra,
hogy valahogy életben maradjunk. De gyávaság,
ha úgy maradunk életben, hogy igaz célunkat nem értük el.
(JAMAMOTO CUNETOMO: HAGAKURE – A SZAMURÁJOK KÓDEXE)
(Kárpáti Gábor fordítása)
ELSŐ FEJEZET
A hídtól végig a régi fángzik, a kikötő, a templom és a temető mellett elhaladva, tisztes távolságból városi szájtátiak követnek bennünket. Egyre többen és többen lesznek, a téren pedig úgy veszik körbe sugdolózva a szekerünket, mint rajokban a vér szagára összegyűlő böglyök.
Bámuló tekintetüktől kísérve Ovcsarenko közlegény és a bánatos Jeroskin átteszik a mozdulatlan, sápadt, golyó lyuggatta, két hétig a föld alatt heverő, de valami csoda folytán életben maradt Gyejevet a szekérről egy hordágyra, és beviszik az ispotályba; az oroszok keresztet vetnek a nyomában. Szekerünkön négy másik katona is fekszik még, letakart fejjel. Nekik nem volt olyan mázlijuk, mint Gyejevnek: ők meghaltak. Taraszevics, Gorelik és Bojko őrnagy beviszik őket az Orosz-Ázsiai Bank épületébe. Annak alagsori tárolója a leghidegebb hely most Rókagázlóban. Ott fekszik már három másik szénné égett, általam felgyújtott „bajtárs” is, a temetésre várva. Együtt fogják eltemetni őket, ma este.
Leveszem a szekérről a ládát, amely dugig van tömve arannyal, és azt is ugyanoda, a bankba vonszolom be. A poltiszt a nyomomban tipeg, mint egy éhes kiskutya.
– Százados elvtárs, valami súlyos dolog van benne? Hogy úgy mondjam, ne segítsek magának?
– Hagyja. Magam is boldogulok.
Bejön utánam az épületbe, mereven áll a hátam mögött, amikor a ládát leteszem a széf mellé.
– Hagyja el a helyiséget, Rogyin.
– Igenis – üget kivert kutya képpel a kijárat felé.
Rókagázlóban ezek itt mind valahogy kutyára hasonlítanak. Némelyek harci kutyák, Ovcsarenko – pásztorkutya, a poltiszt meg azok közül való, amelyek a szemétgödörben turkálnak, finom dög után szaglászva.
Magamhoz veszem Gyejev Minox fényképezőgépét, elzárom az aranyat a széfbe, és kimegyek – Rogyin ott téblábol a bejáratnál. Odaugrik hozzám, annak reményében, hogy megnyalogathatja a kezemet, és megszolgálhat egy kis alamizsnát.
– Maga, százados elvtárs, nem bízik meg bennem, pedig én, amíg ön nem volt itt, elértem ennél a lusta Artyomovnál, hogy megjavítsa a rádiót. Ő pedig felfedezte, hogy az összeköttetést szándékosan tették tönkre!…
Megfagy bennem a vér.
Hogy az embernek ne tudjanak olvasni az arcából, fontos, hogy kontrollálni tudja az ajkait és az orra alatti redőket, mint ahogyan a szemet, az orrnyerget, a homlokot és a szemöldököt is.
– …Önnek igaza volt: itt, hogy úgy mondjam, egész kémhálózat működik. Úgyhogy én azonnal kapcsolatba léptem, hogy úgy mondjam, a hadosztály-parancsnoksággal. Magával Alescsenok alezredessel volt szerencsém beszélni. – A poltiszt az arcomat fürkészi, bármilyen aprócska reakciót várva, de az arcom továbbra is áthatolhatatlan marad. – Mármint az ön felettesével, Sutov elvtárs…
– És mit mondott az alezredes? – A hangom izgatott, de ez most normális. Bárki ideges lehet egy kicsit, ha a háta mögött a felettesével beszéltek.
– Hogy azonnal lépjen vele kapcsolatba, mihelyt visszatért. Nekem úgy tűnt, százados elvtárs, hogy az alezredes, hogy úgy mondjam, kissé elégedetlen volt.
A poltiszt püffedt szemében káröröm bujkál, amelyet azonnal szinte gyermeki lelkesedés vált fel:
– Engem pedig az alezredes elvtárs teljhatalommal ruházott fel, amíg ön nincs itt, arra vonatkozóan, hogy a különösen, hogy úgy mondjam, gyanús helyi személyeket kihallgatásra készítsem elő. Hogy a SZMERS-osztag megérkezésekor azok már, hogy úgy mondjam…
– A SZMERS-osztag megérkezésekor? – Most a hangom már abszolút nyugodt.
– Igenis, százados elvtárs, az ön elvtársai már jönnek a segítségünkre. Én pedig, hogy úgy mondjam, már letartóztatásokat is foganatosítottam. Letartóztattam Jelizaveta Szunlivna Po polgártársnőt, a kém és diverzáns Oleg Gyejevvel való cinkosságért, valamint Marfa Szics polgártársnőt.
– Vagyis két nőszemélyt találtál különösen gyanúsnak?
– Jelizaveta Po, Gyejev cinkosa és szeretője szajhának álcázza magát, valójában azonban kémösszekötő. Amikor én, hogy úgy mondjam, nyomozást indítottam ellene, professzionális képességeket mutatott arra nézvést, hogy a megfigyelést elhárítsa. Ami pedig Szics polgártársnőt illeti, ő a kihívó magatartásával provokált engem. Náluk, ezeknél az óhitűeknél azonban akárkire is köpjön rá az ember, mindegyikük áruló. Jermil Szicset, a vadászt, már maga is, hogy úgy mondjam, letartóztatásban tartja, ami érthető…
Enyhén bólogatok a poltiszt szavainak ritmusára, ez őt felbátorítja.
– És én magam, személyesen egy fotólaboratóriumot is előkészítettem, szó szerint két lépésre ide, a tér túloldalán – mutat a poltiszt egy régi házikóra, amelyen ferde cégér hirdeti: „Goldstein testvérek fényképészműterme”. – Annak a filmnek, hogy úgy mondjam, előhívására és nagyítására, amelyet az ellenséges ügynök, Gyejev rejtegetett a széfjében.
– Én erre nem kértem.
– Ön nem kért rá, én azonban, hogy úgy mondjam, megelőztem. Megérkezik a bizottság, és nicsak, már a film is elő van hívva és ki van nagyítva. Beszereztem mindent az előírásnak megfelelően: előhívó, papír, nagyító, és így tovább… Kérhetem a filmet? – és nyújtja előre a kezét, kissé behajlított tenyérrel felfelé, mintha alamizsnát kérne tőlem. – Gyorsan előhívom és kinagyítom…
– Hagyja. Ezek titkos anyagok.
– De én azt gondoltam, hogy mi ketten együtt…
– Rogyin elvtárs, nekem nincs szükségem segédre.
A poltiszt csalódottan összecsukja a tenyerét, üresen, alamizsna nélkül:
– Százados elvtárs, ön valami miatt nem bízik bennem… Pedig tanácsoltam volna önnek, hogy nézzen utána ennek az Ovcsarenkónak, ennek a, hogy úgy mondjam, közlegénynek – mutat Páskára, aki éppen kifelé jön az ispotályból. – Ő éppenséggel azon igyekszik, hogy segédnek szegődjön ön mellé, pedig ő maga fehér kozákok közül származik.
Egészen közel lépek a poltiszthez, és nagyon halkan mondom neki, elnézve mellette, és Páskát figyelve:
– Ovcsarenko közlegény megmentette az életemet. Felejtsd el őt, poltiszt. Meg a nőszemélyeket is.
Rogyin oldalra hajtja a fejét – mint a kutya, amelyik gyötrelmesen igyekszik megérteni az emberi beszéd értelmét.
– Én önt, százados elvtárs, azt hiszem, nem egészen értem. Az elhárítással, korábban a különleges ügyosztállyal folytatott együttműködésem tapasztalata alapján…
– Hozzám, poltiszt, a tapasztalatod nem visz közelebb.
Előrenyújtom a kezem – nem szánalmasan behajlított, hanem nyitott tenyérrel:
– A kulcsokat.
A poltiszt elképedve mered a tenyeremre, mint aki azt várta, hogy egy falat hús lesz benne, de nincs ott semmi.
– Mármint, hogy úgy mondjam, milyen kulcsokat?… Nem értem.
– A bilincsekét, amelyeket a gyanús nőszemélyekre rákattintottál.
MÁSODIK FEJEZET
– …Szabadíts meg engem, Isten szolgáját, Uram, az ellenség rágalmaitól, minden gonosztól, boszorkányságtól, varázslástól, bűbájtól és ravasz ördögtől, ne hagyd, hogy rosszat okozzanak nekem!…
Marfa Szics a pince távoli sarkában térdelt, amelyet a poltiszt utasítására nagy hamarjában zárkává alakítottak át, és fintorogva, előre-hátra imbolyogva, bilincsét csörgetve imákat mormolt. Időről időre fel-felnyitotta a szemét, és gyors pillantást vetett a helyiség közepe felé, minden egyes alkalommal abban reménykedve, hogy Isten, meghallgatva imáit, eltávolította a pincéből az ördögfajzatot, de minden alkalommal kénytelen volt róla meggyőződni, hogy Liza keresztbe tett lábbal továbbra is ott ül a földön.
– …Uram, tarts meg engem reggel is, délben is, este is, eljövendő álmomban is, és a Te kegyelmed erejével fordíts el és tarts távol tőlem minden gonoszt és tisztátalanságot, amely a sátán tanácsára cselekszik… Uram, irgalmazz, Uram, irgalmazz, Uram, irgalma-a-azz!…
Marfa hangja berekedt, és kezdetben unalmas monotonsága, amely könyörgését, ha síron túli, de mégiscsak valami éneklésfélévé tette, Lizát most leginkább kenetlen kocsi zörgésére emlékeztette, amely végtelenül körbe-körbe jár valami rögös utakon.
– …És ha valami rosszat kigondolnak vagy elkövetnek ellenem, térítsd azt vissza a pokolba, az átkozott boszorkánnyal együtt, a sátán cédájával együtt, aki megkívánta, elbájolta és elcsábította az én törvényes uramat! Neki pedig bocsáss meg, Uram, mert ő nem vétkes, mert a boszorkány megitatta vele a tisztátalan napjain kifolyó vérét, ő maga pedig böjtkor az én hites uram magjából ivott!…
Liza kuncogott. Ez az asszony őt boszorkánynak tartotta, akit ördögök és démonok szálltak meg, önmagát pedig istenfélőnek és jámbornak, közben pedig olyan ősi és sötét bűbájos recepteket tudott, amelyeknek alkalmazására Liza már csak tisztán az undorérzése miatt sem szánta volna rá magát. Ő tetszett anélkül is a férfiaknak. A helyesen összegyűjtött és megfőzött illatos gyökerek és füvek segítettek megduzzadni, kipattanni és csírát hajtani annak a magnak, amely a férfiban már akkor megszületett, amikor meglátta a haját, meghallotta csengő kacagását.
Kivételes esetekben vehetett még éppen vért egy fekete tyúkból is, de a saját tisztátalan vérét sohasem használta fel.
– Hallgasd, Uram! Hiszen ez a sátáni boszorkány kikacag! – emelte fel a hangját Marfa. – Most is itt ül ez a cafka, széttárt, meztelen lábakkal! Büntesd meg, Uram, ezt az ördögfajzatot, amiért rontást hozott rám, és bűntelen, meg nem született gyermekemet a méhemben elpusztította!…
Liza ismét elnevette magát. Nem okozott ő rosszat gyermekeknek – sem ennek az asszonynak méhében, sem a méhén kívül. Még azt, aki az ő szegény kislányát kövekkel hajigálta, még azt sem bántotta eddig. Marfa a bilincsét csörgetve keresztet vetett magára, fintorgott, és nyelni próbált kiszáradt torkával. Liza figyelmesen nézte Marfa torkát. Golyvája volt. Emiatt nem tudta kihordani a gyermekét, és már nem is fog tudni kihordani egyet sem. Ezért hervadt el, püffedt fel, és viselkedett úgy, mint egy nyavalyatörős, és borították el pettyek, és szipogott. Hogy rosszabbra ne forduljon, Marfának el kéne mennie Rókagázlóból a Sárga-tengerhez, ahol terem laminaria, az a gyógyító hatású moszat. Liza már majdnem mondta is neki, de aztán meggondolta magát: úgysem fog hinni neki és hallgatni rá.
– …Vidd a pokolra, Uram, ezt a sátáni boszorkányt! És semmisítsd meg ördögi fattyát, amelyik bűnben él és bűnben fogant!…
– Ha az istened bántani meri a gyermekemet, én megölöm a tieidet.
Liza hirtelen széttárta a lábait, négykézlábra állt, és így, négykézláb közeledett Marfához. És metamorfózist hajtott végre – de nem teljeset: csak a szemével; az átváltozás a szemmel kezdődik. Liza barna szeme a másodperc törtrészére megmerevedett, mint a vaké, olyan lett, mintha rajzolták volna, és azonnal el is hamvadt, aztán újrarajzolódott, de már másmilyenként, és életre kelt – most aranyos-borostyán színű lett, a pupillája függőleges.
Amikor a szeme megváltozott, azonnal megállította a további átváltozást, habár fájdalmas volt visszafognia magát.
Marfának nem volt ereje hozzá, hogy elszakadjon ettől a vörös, nem emberi szempártól, csak kitapogatta mellén a kis keresztet, leszakította a láncról, és maga elé tartotta. Keze remegett, aprókat csilingelt rajta a bilincs.
– Távozz tőlem, Sátán, Uram, irgalmazz, távozz tőlem, Sátán, Uram, irgalmazz!
Liza elnevette magát, aztán megszagolgatta a keresztet, enyhén megnyalta, és újra rókaszemet meresztett Marfára. Az asszony elejtette a keresztet.
– Imádkozz a gyermekem egészségéért az istenedhez, isten rabja, Marfa.
– Bűn ez – suttogta Marfa, és elfintorodott.
– Nem bűn. Nem idegen ő a ti istenetek számára. Szándékosan választottam a kislányom apjának a férjedet, hogy az istenetek megvédje. Azt mondták, könyörületes a ti istenetek.
Marfa összehunyorított szeme sarkában gyöngyökként buggyantak elő a könnycseppek, de csak nem gördültek le, hanem valahogy visszaszivárogtak. Talán szipogás, talán csuklás közepette Marfa azt motyogta:
– Könyörületes Isten, Atya, Fiú, Szentlélek, szánd meg a Te kegyelemmel teljes rabodat, Násztyát, akit betegség gyötör…
Elviselhetetlenné vált a szem- és fejfájása. Liza visszaváltozott, és visszakozott Marfától. Lótuszülésben visszaült korábbi helyére.
– …Bocsásd meg minden bűnét, add, hogy felgyógyuljon betegségéből; add vissza az egészségét és testi erejét…
Amikor Marfa azt mondta, „Ámen”, a zárban elfordult a kulcs, az ajtó elnyújtott nyikorgással feltárult, mintha valaki rozsdás fémpofával ásított volna, és a pincébe belépett Sutov. Mármint az, aki Sutovnak nevezte magát. Élénk léptekkel, kulcsokat csörgetve átvágott a helyiségen, és megállt Marfa előtt.
– Szics polgártársnő, ön szabad.
Marfa lassan felállt, holdkórosan körbenézte a pincét, értetlenül meredt Sutovra. Megbilincselt kezével néhányszor megrángatta szoknyája alját, csak azután nyújtotta előre. Sutov levette róla a karperecet, kissé hátralépett, szabad utat engedve, de Marfa nem mozdult a helyéről.
– Szeretne mondani valamit?
– Be kell dobni a Róka-tóba – mondta Marfa rekedten.
– Ha elmerül, bűntelen, de ha fennmarad, akkor boszorkány.
Liza vidáman felnevetett, Marfa pedig összerezzent, mintha éppen akkor ébredt volna, aztán az ajtóhoz rohant, és végigcsattogott a folyosón.
– Én is szabad vagyok? – állt fel Liza a földről, és odament Sutovhoz. – Vagy nekem jobb itt üldögélnem, különben a jóemberek bedobnak a tóba? – nyújtotta a százados felé a kezét.
– Neked jobb lesz innen elmenekülni, amilyen messzire csak lehet – kattintotta ki a karperecet Sutov. – Ha nem akarsz lágerbe kerülni, mint egy kém cinkostársa.
Liza tenyerébe fogta a férfi ujjait:
– Összefagyott a kezem.
Sutov megdermedt, olyan váratlanul érte. Liza a hideg kezével megsimogatta a férfi borostás arcát. Lábujjhegyre állt, beleszagolt füle mögött a nyakába, halántékán a hajába és szája sarkába. A férfi tábortűz, erős tea, dohány, erős hím és friss, egészséges izzadság szagát árasztotta; Lizának tetszett ez az egyveleg. Ajkát gyorsan a férfi ajkához érintette, elmosolyodott, és hátralépett:
– Ezt azért, mert elengedtél.
Sutov szó nélkül az arcához emelte a kezét, és ujjaival megérintette az ajkát; ez a mozdulat egyáltalán nem illett hozzá, Liza számára Sutov most gyámoltalannak, sebezhetőnek tetszett. A férfi feszülten nézett rá – mintha vissza próbált volna emlékezni valamire, de nem sikerült.
– Köszönöm a figyelmeztetést, százados. De Rókagázlóban maradok. – Liza sarkon fordult, és a kijárat felé indult. – Átkozott város ez. De itt van az én helyem.
– Megtaláltuk Gyejevet – szólt utána Sutov. – Életben van.
– Tudom – állt meg Liza, de nem fordult hátra.
– Honnan?
– Érzem. Az ujjaidon lévő vére illatából.
Nyitókép: Európa Kiadó
